Kultur

Barlang

A harmadik nem után belevágott a barlang köveibe az apa, odacsapott ököllel, tehetetlenül.

Próbálta csitítani az anya, de hiába, otthagyta a feleséget, otthagyta a gyereket, mert ismét el kellett szívnia egy cigarettát.

Tudta, mivel ismét bent hagyja őket, a gyereke ismét hallgatni fog, csak akkor hajlandó beszélni velük, ha mindketten ott vannak, mindkét szülő.

Micsoda tehetetlen helyzetbe hozta őket a gyerek, a saját gyerekük! Leült a felesége a sziklára ismét, várta, míg ő elszívja a következő cigit. A gyerek meg csak vár, makacsul vár a megteremtett helyzetben.

Nem hiába az ő lánya! A fene vigye el azt a makacs fejét! Éppen olyan, mint ő! A büdös francba az egésszel! Hogy kifundálta! Mekkora terv! Felcsalni ide őket, s beszorítani ebbe az állapotba az amúgy is éppen eléggé megszorult, megakadt állapotot, ezt a házasságot. Igazi cselszövés ez!

Hogy kérlelte őket már napom óta, mennyire szeretné látni ezt a barlangot, mennyit beszéltek róla az osztálytársai, már mindenki látta, csak ő nem. Mekkora terv! Kérlelte őket, szó szerint kérlelte, jöjjenek együtt, apa, anya és ő. Tízéves még és mekkora esze van! A nyavalyába! Valószínűleg tudta a barlangról, hogy keskenyedik, tudta, lesz egy pont, ahonnan csak ő mehet tovább, csak ő fér be, s a szülei kint rekednek, épp úgy, mint az életükben. Éppen úgy. Hogy csivitelt egész úton, navigálta őket, merre menjenek a sötétben! S, ha jobban belegondol, még a ruhával is készült, hiszen meleg bakancsot vett fel, pedig már javában tavaszodik. A francba! Hogy nem vették észre! Átlépett a kislánya azon a nagy fehér kövön, ahová ők már nem mehettek tovább vele, s leült. Leült beszélni, sarokba szorítani a szüleit. Be sem érnek hozzá, nem tudják kiráncigálni onnan. Meddig marad bent? Csak nem gondolta komolyan ez a büdös kölök, hogy a zsarolásával most minden meg fog oldódni? Remélhetőleg, nem gondolta komolyan, hogy ez a hónapok óta kihűlt házasság az ő zsarolása miatt ismét felparázslik? Mióta lehetnek itt? Talán egy órája ücsörög bent a gyerek a kövön túl, talán egy órája könyörögnek neki, jöjjön ki, mindhiába. Mit akar elérni ez a kölyök?

Ezt meg sem kérdezték tőle! Te jó ég! Egy órája kuksol bent a lányuk, s azon felül, hogy megfenyegették mindenfélével, még meg sem kérdezték, mire fel ez az egész?

Gyorsan elnyomta a cigaretta végét, s sietett vissza szikladarabhoz, ahol a felesége várt csendesen, kezében a gyertyákkal, az egyre gyengülő fényű zseblámpát letette maga mellé. Amint mellé ért a férje, közölte vele, azóta nem szólalt meg a lányuk, mióta ő ismét kiment a barlang elé füstölni.

Az apa bólintott, érti, s odaállt a keskeny nyíláshoz, amelynek a túloldalán szöszi lánya csücsült.

- Miért csinálod ezt?

A kislány már várta a kérdést, eddig nem segítette őket, gondolta, megvárja, amíg kidühöngik magukat a szülei, s majd csak felteszik a kérdést. Így lett.

- Váljatok el.

Nem ezt a választ várták a járat másik oldalán, azonnal felelt is az apja.

- Miért válnánk el? Ne butáskodj már!

Az anya is hallotta a gyereket, most odaállt férje mellé, várta a feleletet.

- Ti már nem szeretitek egymást, ti már csak ordibáltok egymással. Ti mindenen összevesztek, de tényleg mindenen! – megvakarta az orrát, ami már nagyon hideg lett a barlang hűvös levegőjétől - És tudjátok, nekünk van pénzünk, még csak azt sem mondhatjátok, hogy a szegénység miatt marjátok egymást! Ti még ezt sem mondhatjátok el.

Az apa ismét győzködte a lányát, az anya nem. Az anya tudta, igaza van a gyereknek, látja a boldogtalanságot, a közönyt és most megelégelte. Mennyire elege lehet ebből ennek a tízéves gyereknek, hogy képes volt erre a lépésre. Mennyire kilátástalannak látta szülei házasságát, s benne magát, ha ezt megtette.

Nem mert sírni, nem akarta még zaklatottabbá tenni a helyzetet, mint amilyen. Hallgatta férje győzködését, hallgatta mindaddig, amíg a gyerek nem csapott vissza a túloldalról:

- És amúgy is csalod anyát!

A férfi makacs szája ismét nyílt volna, de nem tudott.

Honnan tudja ezt a gyerek? Oldalra nézett, ott van- e mellette a felesége, hallja- e, amit a kölyök mond. Felesleges a mozdulat, hallotta. Nem kérdezett a nő semmit, látta az arcon, a már húsz éve ismert arcon, igaz, amit a tízéves mondott.

- Tisztességtelen vagy anyával!

Csönd lett. Mindenki végiggondolta a hallottakat, mindenki helyezte magában a mondatokat.

A gyerek szólalt meg először:

- Inci nénivel sétáltál, kézen fogva, mint a szerelmesek, egymásba kulcsoltátok az ujjaitokat.    Elfelejtetted, hogy a bábszínházban vagyunk, onnan láttalak.

Elkeseredett, dühös gyerekhang magyarázta az apjának az okokat:

- Máskor is láttalak vele. Még a fenekét is megsimogattad az utcán!

Az apa felfortyant ennyi bizonyíték hallatán:

-  Ebből elég legyen!

Ezt ismételte utána a felesége is, csak ő nem a lányuknak mondta, ő a férfinak szólt, akit a sok vita, a sok elkeseredett veszekedés ellenére is szeretett:

- Igen, ebből elég legyen!

A férfi sarokba szorult:

- Csak nem a gyerek előtt akarsz erről beszélni?

- De igen! Előttem!- dühösen kiáltott a szöszi. Dühösen, mert már fázott, szomjas volt, s szerette volna, ha innen úgy mennek haza, változik valami a családjukban. Változzon úgy, hogy apa elmegy. Változzon úgy, hogy anya ne őrlődjön abban, őt nem szereti a férje. Változzon úgy, hogy az anyukája talál magának mást.

Most hazudott a szüleinek. Úgy mondta, mindenki látta már ezt a barlangot, pedig csak a legjobb barátja mesélt arról, hogyan surrant be a szülei elől ebbe a résbe, nem tudtak utána menni, nem fértek be. Ő már látta apát többször is azzal a nővel, azzal az Incivel. Inci néni, aki anyával is jóban van, aki alkalomadtán süteményeket süt, amiből aztán kóstolót ad, aki a legjobb barát szerint benyúl apa nadrágjába. Apa gusztustalan, tisztességtelen!  Igen, ő idecsalta őket, mert tudta, őt mindketten szeretik, s annyira kifárasztja majd őket ez a beszélgetés, hogy nem fogják megpofozni, ha innen kijön, ha mindent tisztáznak. Őt nem érdekli, ha előtte beszélik meg, ő úgy is látta már, tudja már.

- Kislányom! Mégiscsak jobb lenne, ezt apáddal kettesben megbeszélnünk- próbálkozott az anyja a csitítással.

- Nem!- fortyant a gyerek- Itt és most! Különben nem megyek innen ki!

Összenézett a két felnőtt. Ismerték a lányukat annyira, tényleg bent marad, valóban itt éjszakáznak. Csendesen mondta a nő, félve a szavaktól, hogy akkor mondja el nekik, mi ez, amiről a gyereke tud, mi az, amiről tudnia kell. Mi az?

A férfi nem reagált azonnal, kutakodott magában, talán van kibúvó ez alól, de nem talált megoldást, ténylegesen sarokba szorították. Neki most vallania kell, vagy válnia kell, vagy valamit kell. De hogyan? A lánya segítette:

- Mióta tart ez apu?

Mióta is tart? Talán három hónapja lehet, talán.

Talán nem is akarta, csak ez a nő kínálkozott, hiszen látta a házasság gyenge pontjait, beszélgetett a feleségével, tudta, hogy hónapok óta nem élnek nemi életet, nem beszélgetnek, csak vannak. De miért lett ez így? Igaza van a kölyöknek, nincs rá okuk, mindenük megvan. Akkor miért?

Igen, Inci felhívta a lakására, s mélyen dekoltált blúzban várta, megsimogatta az arcát, s onnan már ment minden simán, gördülékenyen. Ment így egy ideig, csak az a kis lelkiismeret furdalás volt, amikor este lefeküdt a felesége mellé az ágyba. Igen, talán emiatt is veszekedett vele mostanában sokat. Haragudott rá, hogy nem vette észre, ő félrelép, ő másnál vigasztalódik, nem érezte a harmadikat. Igen, ő a feleségét tartotta ezért hibásnak.

- Apu! Hideg van itt bent!- makacskodott a lánya tovább a feleltért.

-  Három hónapja tart.

Az anya a földön ült, a már szinte teljesen lemerülő zseblámpa mellett, s csak halkan felelt maga elé meredve:- Értem.

Hogyne értené! Inci, akivel megosztotta a házassága problémáit, aki tanácsokat adott neki, hogyan hódítsa vissza a férjét, meglépte, amit ő nem tett. Róla azt gondolja a férje, ő egy csöndes nő, talán egy határozatlan nő. De ő nem az. Most talán azt hiszi a férje, innen lehet visszaút. Igen, azt hiszi, ismeri eléggé, látja rajta, mi kavarog benne. De innen nem lesz visszaút, már nem. Ez túl messzire ment, ez nagyon megbillentette a bizalmat. Eszébe jutott egy apróság:

- Amikor kinyomtad a telefont, vele voltál?

A férj biccentett. A férj megijedt. Állt a sarokban, mint a lefülelt gyerek, mint a rosszaságon elkapott, s remélte, nem kap nagy büntetést. Remélte, nem tett nagy kárt, talán megdorgálják, de még helyrehozható a hiba, a vétek. Nem látott bele a nőbe.

- Még csak nem is szebb, mint anyu!- szipogott a gyerek, mert már folyt az orra, s nem volt nála zsebkendő.

Igen, jól látja a gyerek. Nem szebb, nem okosabb, nem több. Sőt! De ő jött. Mennyire nehéz ebben a sarokban állni, nem is hitte volna még néhány perccel ezelőtt, hogy megijed attól, elveszítheti őket. Eddig minden olyan simán ment. Van felesége, gyereke, készséges szeretője. Mit akarhat még? Hogy nem működött jól a házassága? Na, és akkor mi van? Másnak sem jó, más is ezt csinálja, mégis együtt maradnak! Milyen könnyű volt ezt gondolni! Most mégsem könnyű. Nem az, mert a lánya csavart egyet rajta, a felesége pedig hallgat, mélyen, konokul. Miért hallgat?

- Mire gondolsz?

Nem szólt a nő semmit. Nem is hitte, van benne ennyi erő a továbblépéshez. Még néhány órája csomagolta a szendvicseket a túrára, hallgatta a gyerek véget nem érő mondókáját, a férj morgását, mit sem törődve velük. Tele volt feszültséggel az életük, de ő még néhány pillanattal ezelőtt is azt hitte, ezen túl lehet lépni, mert ő szereti a férjét. Nem hitte, benne így megsemmisülhet a szerelem. Hányszor nyomta ki a telefont a férfi, amikor hívta? Te jó ég! Kinyomta akkor is, amikor a gyereknek annyira felment a láza, rohammentő vitte el a kórházba, mert csak az infúzió segített. Szerencsére haza is engedték éjszakára. Mennyivel érkezhetett később az apa? Talán egy óra, talán kettő? Nem számít. Zavarták, megzavarta a légyottot a család.

A lányuk kikiáltott:- Szomjas vagyok!

Az anyja a kulacsért nyúlt, s átadta a nagy kövön.

Az apa először szólni akart, ne adja, jöjjön ki érte a lány, de érezte, ő most nem szólhat.

Mit szóljon? Nem is kell más nő! Nem kell! Ez kellett neki, rájöjjön, nem kell más, oldják meg ezt a helyzetet, mert csak ők kellenek.

A felesége talán mondani akart valamit, aztán mégsem, odaállt a nyíláshoz, s a gyerekhez szólt:

- Gyere ki kicsim! Úgy lesz, ahogy mondtad.

A gyerek arca felderült, mintha az ő döntése irányítaná ezt a fordulatot. Aztán élesebbé vált anyja hangja:

- Gyere ki, mert én itt foglak hagyni kicsim! Fáradt vagyok, türelmetlen vagyok, minél előbb otthon szeretnék lenni, minél előbb összecsomagolni apa holmiját.

Odabent mocorgott a gyerek, mászott át a kövön. A férj megfogta a feleség karját:

- Ne csináld ezt! Nekünk még beszélgetni kell erről, ezt nem lehet csak így.

A kölyök kilépett az anyja mellé. Átfagyott az orra, a keze, a lábai, odabújt a szülő mellé.

Az előbb megsimogatta gyermeke fejét, s aztán fordult a férjéhez:

- Én, kedvesem üres lettem, megtölthetetlenül üres. Egy ideig így is maradok, minden bizonnyal, azt hiszem. De nem te fogsz ezen változtatni. – rátette lánya hátára a hátizsákot, fogta a magáét, a kövön maradt a férjé.

-  Ne veszekedjünk. Hazamegyünk szépen, hárman, s te elköltözöl addig, amíg nincs döntés a lakás felöl. Mehetsz Incihez, vagy a szüleidhez, bárhova.

Elöl ment az anya, s a gyerek, kullogott utánuk az apa. Csak kullogva mehetett, lehajtva fejét, utolsó, közös útján a családjával.


Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu