Kultur

Találkozások  (12.)

Ne gondolj semmit! Előbb hadd mondjak el mindent! Aztán gondolj bármit is.

Ez az egész nem az, aminek látszik. Ez az egész az ügyem vége. Csak kérlek, még ne gondolj semmit!

Mindent pozitívan kell nézni, optimistán, a körülmények ellenére is vidáman.



Jó! Megfelel egy kicsit más megközelítése a látottaknak?

Minden oldalról átrágtuk magunkat Dénes a lakásomból való eltüntetésén, de az ügyvédnő azt mondta, valójában nem tehet semmit. Azért nem, mert oda van bejelentve, onnan csak saját elhatározásából mehet el. Érted mekkora vicc ez az egész? Saját elhatározása? Dénesnek? Nem mondtam ezt eddig neked, mert nem akartam elhinni magam sem. Ez hihetetlen, hogy egy ilyen egyszerű történetet ne lehessen lezárni.

Tanácsolta az ügyvédnő, hívjuk be egy beszélgetésre az irodájába. Elment a meghívólevél, de nem jött el a kért időpontra, akit hívtak. Bolond lenne!

Akkor azt kérte az ügyvédnő, üljek le vele beszélgetni. Keressem fel, kérjem meg arra, önszántából távozzon el az életünkből.

Kerestem. A munkahelyén nem találtam, szabadnapos volt. Tudod, én olyan ember vagyok, aki, ha valamit a fejébe vesz, azt akkor máris meg akarja csinálni, be akarja fejezni. Ezért meg sem álltam az anyja lakásáig. Hosszasan csöngettem, mire gyermekem apja kitámolygott az ajtóhoz. Úgy tűnt hosszú lehetett a tegnapi este, hosszú és alkoholfelhős. Meglepően kedvesen fogadott, behívott a lakásba. A lakásukba, amit szándékosan nem nevezek otthonnak, az ő otthonának. Mert az nem az. Azt tudod, minek nevezném? Lerakatnak. Tele az ember testéről levetett, szennyes ruhákkal, félig-meddig megevett, s elhajigált étellel. Szó szerint mondom! Vigyázni kellett, hova lépjek, mert egyik lépésnél egy tányér a földön, talán makaróni lehetett benne, a másik lépésnél joghurtos pohár, villák, leves szedő kanál. A tapéta foszladozott a falon, függönyök megszaggatva, Dénes szobájában zsineggel felkötve a karnishoz. És a bűz. Mindenhol bűz, ami a takarítás hiánya, a romló ételek, és az alkohol szagának sajátos keveréke. Rengeteg üres üveg, válogatás nélkül minden, mint sör, bor, röviditalok. Tudod, milyen gondolatok cikáztak a fejemben?

Hogy mit keresek én itt? Mit keres egy ilyen ember egyáltalán az életemben?

Dénes azt hitte, békülni mentem, vagy legalábbis egy jót beszélgetni. Igyekezett minél kedvesebben fogadni, keresni egy helyet, ahol nem ülök bele semmibe. Talált egy fotelt a szobájában, de mielőtt elhelyezkedtem volna, megnyitottam az ablakot, mert nem bírtam levegőt venni. Szinte fojtogatott az a sokféle szag, a szellőzetlen szoba. Hozott kávét magának, mert én nem kértem, nem bírtam volna sem enni, sem inni. Mentem volna onnan minél előbb, túl akartam lenni ezen a beszélgetésen. Felépítettem a fejemben, mit, mikor és hogyan fogok neki előadni, mivel fogok érvelni.  Az ügyvédnő mondta a tematikát, én csak a saját szavaimra formáltam át, s el is tudtam mondani, mindent. Dénes itta a kávéját, nagyokat bólogatott, nagyokat hallgatott. Sokáig beszéltem, ő meg sokáig hallgatott, mert amint én befejeztem, még akkor is csak nézett, hallgatott egy jó ideig. Én már türelmetlenkedtem, miért nem szólal már meg. És nem megszólalt! Nem! Sírt. Csak percek múlva vettem észre abban a félhomályos szobában, mert még a kötéllel kikötött függönyét sem lehetett normálisan elhúzni, hogy fényt kapjon az ember. Szóval percek múlva vettem észre, sír, egészen végig ömlöttek a könnyei.  

Mit kell ilyenkor tenni? Miért sír? Olyat hallott, amit nem tudott, amit nem érzett? Valószínűleg olyat. Tudod, ez az ember egészen, de teljesen egészen másképp látja a világot, s ahogy ebbe a lakásba beléptem, láttam meg, valójában miért.

Az ő szemüvegén át látva a világ legapróbb dolgai is jónak tűnhetnek, kedvesnek, kapaszkodónak. Közben az semmi más, csak az emberek közötti általános, felszínes érintkezés. Mert én mindenkivel igyekszem kedves lenni, neki pedig ez már többnek látszik, mert ő ennél sokkal kevesebben élt. Valójában én is, csak talán én már felfogtam, hogy az, amiben éltem, az nem nevezhető normálisnak. Ő nem jutott el idáig, ő még mindig normálisnak tartja ezt, s minden, ami ennél több, az félremagyarázható, félreértelmezhető. Dénes beteg, talán én is, de neki azonnal orvos kell. Nem én, hanem orvos.

Sírt, folyt le a könny az arcán, Aztán amilyen nehezen kezdett neki a beszédnek, olyan nehezen fejezte be. Nem tudom, mit mondott, csak néhány szó maradt meg, csak néhányat értettem meg. Maszatolta az arcán a könnyeket, szipogott, krákogott, mormolta mondanivalóját az orra alatt, mintha nem is nekem mondaná, csak magának. Győzködte magát, engem nem tudott, nem hallottam a szavait. Talán beszélt az anyjáról, a gyűlölt lakásról, Erzsébetről, rólam, meg a hatalmas szerelemről, ami minket összetart. Úgy éreztem magam, mintha egyazon időben két filmet vetítenének egyazon helyen. Fut a két film, amiben ugyanazon cselekmény halad, ugyanazon szereplőkkel, csak mégis máshogy alakulnak a dialógusok. Két párhuzamos történet, itt-ott összekapcsolódva. Én akkor úgy határoztam, nem akarok elmenni abból a lakásból úgy, nem intéztem el, amiért jöttem. Megállítottam azt a zagyvaságot, aminek már se vége, se hossza nem volt. Dénes felriadt a monológjából, s figyelt rám. Kértem, figyeljen rám, mert elmondom még egyszer, miért jöttem ide. A két történet végre összeért. Nézett, nézett engem, aztán felállt, megfogta a karomat, húzott fel a fotelből. Vezetett végig azon a szörnyű folyosón, ki akart tenni a lakásból. Annyira fájt, ahogy szorította a karom, kértem engedje el, fejezzük ezt be, végelegesen. Ezt nem kellett volna mondanom: véglegesen, ez volt a gyújtóláng. Odatette a karomat a nyitott bejárati ajtófélfához, s rávágta az ajtót. Fémajtó.

Nem éreztem semmit, láttam, ahogy lóg az alkarom.. Sokkot kaptam. Futottam ki a házból, tartva jobb kezemben a bal karomat. Dénes rohant utánam, mintegy kijózanodva a tettétől. Futottam, ahogy bírtam, ahogy kéz nélkül lehet. Már egy taxiban ültem, mire Dénes utolért, már beszállni nem tudott mellém. Kértem a taxist, hajtson, amilyen gyorsan csak tud a legelső kórházhoz, és ne kérdezzen semmit. Csak hajtson! Még akkor sem éreztem fájdalmat, figyeltem a karomat, láttam a kifordult csontot, a ruhám csurom vér. A taxis hátradobta a pulóverét, szólt, szorítsam el a törés felett, mert egyre jobban véreztem. Fogtam foggal, esetlenül a másik kezemmel, csináltam, amit mondott.

Már alig bírtam kiszállni az autóból, úgy támogatott be, nem is fizettem a fuvarért. Most jövök rá, nem is kérte, én meg nem fizettem. Emlékszem az arcára, meg fogom keresni.

Kiabált nővérnek, orvosnak, úgy hagyott ott, már nem egyedül voltam, már vittek röntgenre. Mikor elment, mikor már velem foglalkoztak, akkor fájt. Akkor már nagyon fájt, akkor már kértem, segítsenek, mert ez iszonyatosan fáj. Adták a nyugtatót, a fájdalomcsillapítót, magyarázott az orvos, sürögtek körülöttem a nővérek. Ennyire emlékszem, ez az utolsó kép, mert elájultam. Ilyen sem történt még velem, de vagy a fájdalom, vagy a sok vérvesztés miatt, éreztem, nincs tovább, nem tudom tartani magam.

A fájdalom ébresztett fel. Azt hittem, ordítok, hogy fáj, de csak suttogtam erőtlenül. Enikő hajolt oda a fülemhez, súgjam neki, mit akarok, s ő kiáltott fájdalomcsillapítóért.

Mikor Déneshez mentem, a nővérem vigyázott a lányomra. Sokáig nem értem vissza, azért sétált el a gyerekkel arra, s ott már mondták a lakók, mit láttak. Enikő azonnal hívta a kórházakat, azonnal érkezett. A lányommal egy barátnője játszik éppen, s ő sem marad már, mert ki tudja, meddig marad nyugton a gyerekem. Minden rendben lesz, nála marad a kicsi, holnap engem is kiengednek. Már ma is mehetnék, csak az ájulás miatt kell maradni, megfigyelésre. Elmegy, de legalább nyugalomban hagy ott.

Miért mondtam, hogy csak optimistán? Mert elintéztem, amit akartam. Mert Dénest hivatalból feljelentette az orvos,a  nyolc napon túl gyógyuló súlyos testi sértés miatt.

Miért legyek még optimista? Mert nem szilánkosan tört az alkarom. Az orvos azt mondta, alig fog látszani, talán nem is fog.

Nyolc napon túl. Tárgyalás lesz, ott az orvosi jelentés, s neki mennie kell. De akkor mi is megyünk, nem maradunk a közelükben. Nem akarok a lányomnak olyan emlékeket, mint amit az a lakás ad.

Negyedik hete van rajtam a gipsz. Megyek majd tornáztatni, mert teljesen elernyedtek az izmok, lehet látni, mikor cserélik, mennyivel kisebb, mint a másik kar.

Enikő hozzám költözött, mert én nem hagyhatom ott a lakásomat, ő meg nem akar egyedül hagyni minket.

Ezért mondtam, ne gondolj semmire. Dénes menni fog. Ez az ára. A gipsz az ára.

 

 Illés Adrienn

    

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu