Kultur

Találkozások (11)

Két párt, két merőben ellentétes vélemény szakítja ketté a lakásomat.

Nem lehet tudni, ki a kormány, és ki az ellenzék, egy biztos: kettészakadás van.

Nem vált be az ügyvéd, akit a nővérem ajánlott, így jártam a várost, míg csak nem találtam meg a számomra megfelelőt. Iszonyatosan drága. Már elemésztette ez az egész ügy minden félretett pénzemet, de Enikő segít, támogat anyagilag. Dénes?

Dénes nem tudja, hogyan is kellene viselkednie ahhoz, hogy itt bármiféle pozitív változás történjen a részemről. Nem fogta fel, hogy ilyen nem lesz. Hetekig nem ivott, talán hónapokig, igyekezett időben hazajönni, vásárolni ezt-azt a lányának, megkérdezni, mi történt aznap, nem üvöltetni hangosan a tévét Mondhatni, igyekezett.

Mindenestre a lánya első születésnapján olyan részegen tántorgott haza, nekem kellett ágyba löknöm. Szó szerint lökni. Szerencsére más is tartózkodott a lakásban, hiszen ünnepeltük Erzsébetet. Egy kis időre meg is szakadt az addigi felhőtlen hangulat, de valamennyire sikerült visszabillenteni őket.  Egyébként fantasztikus születésnap volt! Ajándékhegyek, torta, sütemények, zene. Jól érezték magukat. Jött Enikő, néhány cukrászdás ismerős, babák a szüleikkel a játszótérről, házban lakók, talán 20-25-en lehettünk. Nem emlékszem csöndes pillanatokra, vagy látszatmosolygásokra, mint ahogy megtörtént ilyen hajdanán az én születésnapjaimon. Itt ilyen nem volt. Itt valóban jó hangulattal telt el a nap. Enikő maradt a legtovább, megvárta a fektetést, az ágyba bújást, csak akkor ment el. Talán féltett Dénestől. De nem kell.

Nem mondtam el neki mindent. Még neked sem. Mert belefogott ebbe a néhány józan hétbe, de én tudtam, ez csak ideig-óráig tarthat, egy alkoholista csak felfüggeszti egy időre az ivászatot, aztán úgy is visszacsúszik abba. Így is esett. Visszacsúszott, csak még mélyebbre. Kapja a felszólításokat az ügyvédemtől, tud a perindításról, s félti magát, mert nem tud hol élni, ha csak az anyjánál nem. Honnan gondolom?

Elmondom, de kérlek, ne sajnálgass engem, mert nem kell. Egyik este, már Erzsébet aludt, mikor ki kellett mennem a mosdóba. Utánam jött Dénes, természetesen részegen, s szerelmet vallott, meg artikulálatlan hangon motyogta, hogy aljas vagyok vele, amiért ki akarom tenni innen, pedig milyen jól megvoltunk mi ketten. Ostoba voltam, mert nem hagytam rá, hanem visszakérdeztem, mikor is történt közöttünk az a felhőtelen boldogság. Arcon csapott, s mielőtt eszméltem volna, ököllel megütötte a karomat. Engem nem vert férfi soha, én meg pláne nem verekedtem, de akkor kellett. Végigfutott a gondolat, hogy én nem lehetek megvert nő. Velem verekedjen, de engem nem verhet meg. Ütöttem ököllel, de nem vállon, arcon, fülön, rúgtam a bokáját, a térdét. Mindez halkan történt, csak azoknak a hatalmas ütéseknek volt hangja, hátborzongató. Nem bírt velem, ezért kezdte szaggatni rajtam a hálóinget. Engem nem verhet! Engem nem üthet! Cibáltam a pulóverénél fogva a bejárati ajtó felé, húztam, ütöttem, rúgtam, kinyitottam az ajtót. Talán rájött, mit akarok, ezért csapta vissza, hangos csattanással. Erzsébet nem ébredhet fel! Nem ijeszthet rá megint! Ismét kivágtam az ajtót, s kilöktem rajta, hátravágódott a lépcsőfeljáró előtt, kezében a rólam letépett ruhával. Álltam ott tépetten, megszaggatva, leizzadva, testem tele hatalmas ökölcsapás nyomaival. Megvártam, mozog-e, csak akkor zártam be az ajtót, s hívtam fel az anyját, azonnal takarítsa el innen a fiát, különben hívom Dénes felettesét. Három háztömbnyire lakik az anyja, hamar megérkezett. Dénes nem ütötte az ajtót, nekitámaszkodott, gondolom az ital, s az én ütéseim merítették ki. Elvitte az anyja. Megnézed?

A bal mellemen, a két karom, s ez itt nagyon fáj, ez mellkason talált. Ez még most is fáj, ahogy hozzáérek.

Mi történt aztán?

Másnap a játszótéren odajött hozzánk az anyja. Azt mindenestre tudnod kell, hogy szintén alkoholista, s az unokáját, talán akkor látta másodjára. Mindegy! Odajött, s elmagyarázta, nekem milyen kötelességeim vannak az ő fiát illetően, s én egy percig se gondoljam azt, hogy az ő fia hozzáköltözik. Én nem gondoltam semmit róluk, arról meg éppen nem, hogy Dénes, miután kiteszem a lakásomból, hová, kihez költözik. Semmit nem gondolok, csak éppen annyit, nem ő, a kedves anyuka lesz az, akivel mindezt megbeszélem. Ennyiben maradtunk. Dénest azóta nem láttam, nem tudok róla semmit. Nyugtalanul alszom. No, nem amiatt, vele mi van, inkább, mikor toppan be és hogyan az életünkbe. Mert én ezt nem akarom. A lakás zárát nem cseréltethetem le, sajnos. Ezért nyugtalankodom.

Az anyja kétnaponta hívogat mindenféle mocskos szavakkal illetve engem, mert én az ő fiát a sárba taszítottam, meg alkoholizmusba, meg az utcára, pontosabban hozzá. Szerintem nem különösebben kedvelik egymást, főleg ittas állapotban nem, ezért szabadulnának egymástól.

Orvoshoz is elmentem, látleletet vetetni, mert ez a verekedés is felhasználható ellene.

Könnyedén beszélek róla? Pedig nem annak érzem. Iszonyatosan fáj, ha egy férfi megüt. Nem is gondoltam volna. Pedig ő nem is erős ember, ő olyan átlagos. Gondold el, hogy csönd van, s csak az ütlegelés hallatszik. Veri a nő a férfit, az meg nem hagyja.

Mi lett volna, ha hagyom?

Talán … Talán…?

Inkább ne is gondoljunk erre.

  

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu