Kultur

Totókám

Kinek, hogy esett jobban, hogy került a szája ügyébe, éppen úgy nevezte.

Totókámnak, vagy alkalomadtán Totó bácsinak. Teljesen mindegy volt, minek is nevezik, melyik szólításra kell felemelnie a fejét, koccintani össze a poharat, vagy venni fel a megrendelést a munkához. Mindez teljesen mindegy. Mindenesetre Totó bácsit nem kell azonnal besorolni azon emberek közé, aki csak úgy, lézengő módjára éldegéltek a világban, mert ő saját becézésén kívül minden mást komolyan vett az életében. Olyannyira komolyan, hogy maga alkotta alapelvek szerint élt. Olyan elvek szerint, melyek végigkísérték jó néhány évtizedét szorgos munkával, el nem tékozolt idővel rendelkező életét.

Az egyik ilyen alapelv a pálinka, pontosabban a kora reggeli házi barackpálinka, aminek a pillanatok alatti elfogyasztása sem történt akárhogyan. Totó bácsi ugyanis ébredés után sebtiben megmosakodott, felöltözött, már akkor a munkás ruhájába, s elsétált az egy utcányira lévő kocsmába. A kocsma, vagy egészen pontosan a kocsmáros már várta, már este keze ügyébe tette az italt, hogy hajnalban csak elő kelljen rántani, s kitenni a pultra, melyet éppenséggel Totó bácsi készített szépen megmunkált fából. Egyszóval Totókám - mert a kocsmában a hajnalból hazaérkezők, vagy éppen akkor indulók- így hívták, leöblítette torkát a fél deci barackkal, s elsorolta, kinek van már kész, kinek lesz későbbre egyben a megrendelése, s vette föl a listát a továbbiakra. Totókám ugyanis asztalosként dolgozott, teljesen egyedülállóan, önkényuralmi helyzetben a nagyváros kis városrészében. Próbálkoztak már ott elő- előbújni más kollégák is, de Totó bácsi pontosságát, szakmai tudását senki nem tudta felülmúlni, s így eltűntek a próbálkozók.

Totókám tehát summázta néhány perc kocsmai ottlétben a további teendőket, s aztán hazasétált, bezárkózott a műhelyébe, s onnan csak akkor jött ki, ha becsengettek a rendelők, vagy a postás, vagy valami arra csámborgó, unatkozó gyerek.

Az asztalos napközben soha nem evett, a reggelire is éppen csak bekapott valamit,s csak itta a vizet, itta amíg dolgozott.

Az este, az viszont egészen más szertartást kívánt. Mert ha csak reggel látott embereket, akkor az este is csak úgy zárulhat, emberekkel. Pontosan hat órakor befejezte a csiszolást, fűrészelést, vésést, ami éppen a keze ügyében volt, megvacsorázott, mindig valami meleget, mindig, ami került az iskola konyhájáról, mert onnan rendelte. Vacsora után ismét nekiindult a reggeli úton a kocsma felé. A kocsma, pontosabban a kocsmáros már várta, s tette is elé az első fröccsöt, ami télen vörös, nyáron pedig fehér borból készült. Hogy a fröccsből mennyi fogyott az függött Totókám fáradtságától, s az italozó csapat hangulatától. Ha éppen kiabáltak, veszekedtek, akkor egy fröccs elég is volt, de ha meccset néztek, vagy beszélgettek, akkor akár zárásig is ottmaradt Totó bácsi a pultnál, amit néha- néha megsimogatott, mintha egy gyerek fejét simogatná.

Mert gyereke az nem született. Nem lehet tudni, akadt-e rá lehetőség, mert az asztalos másik elve, hogy ő soha nem nősül meg, ezt kizárta. Nevettek rajta, hogy attól, mert nincs felesége, még gyerek, az lehet. De a nevetés elhalkult, mikor Totókám szúrós tekintetével elhallgattatta őket, s elhordta őket mindenféle tisztességtelen állatnak. Mert miféle ember az, aki megcsinálja a gyereket, s aztán az anyjára hagyja a nevelést! Elhalkultak hát ezek a szavak.

Az egyik kora nyári fröccsözés közben a kocsmáros kérdezett rá, miért utálja ennyire a nőket Totókám. A pultra köpte a hideg bort Totó bácsi, olyannyira felháborodott. Hogy ő utálná? Most tölti a 85. életévét, de ő nőre, asszonyra, lányra még soha nem mondott rosszat, tiszteli, szereti őket. Éppen ezért nem akart nősülni. Ő ugyanis utál fürdeni, tudja, ez mást nem zavar, de őt igen. Ő megfürdik minden vasárnap, de hét közben csak arcot mos. Nem tudja, miért alakult így, de ő irtózik ettől a hercehurcától, ami a napi tisztálkodás körül folyik. Ő azt is tudja, érzik rajta ezt néha mások is, de akinek nem tetszik, az ne jöjjön hozzá ágyat, szekrényt, asztalt, vagy bármiféle fa dolgot készíttetni, mert ő ilyen. Már így is marad. De ha elvett volna egy nőt, az ki tudja, már egy szobában sem aludna vele, vagy lehordaná mindenféle tisztátlan mocsoknak, és igaza is lenne. Hogy menne ő vasárnaponként templomba, mosdottan, ünneplő ruhában, ha mindenki suttogna mögötte, mert a felesége körbepanaszkodta az utcákat? Csak vasárnap nem dolgozik, akkor álló nap olvas, de ha lenne mellette egy nő, az ő szitkait hallgatná. Nem, ez már így marad, nem is fog változni.

Nem is változott semmi mindaddig, amíg várta a kocsmáros a reggeli barackkal a már nehézkesen közlekedő, szikár testű öreget, de nem jött. Nézi az órát, lesi a karján a sajátját, mindkettő ugyanazt az időt mutatja, mégsem érkezik az asztalos. Beállít a pult mögé egy éjszakás műszakból betérőt, de mielőtt kilépne az ajtón, fordul be az utcáról egy néni, aki Totókám mellett szokott ülni a misén, s közli, az asztalos halott. Megáll az idő egy pillanatra a kocsmában, nem értik a hallottakat. De hogy halt meg? Hogyan halhatott meg? Nincs boncolás, nem engedte az öreg, le is írta papírra, ha meghal, nem darabolhatják fel, már ő éppen elég koros ahhoz, hogy elmenjen. Úgy találták az ágyában, mintha aludna, délutánra felravatalozzák a házában, jöjjön el, aki utoljára látni akarja.

Pecekig csönd marad az elrohanó nénike után, s utána is, egész nap is, csak halkan beszélnek, nincs kiabálás, verekedés, az asztalosról anekdotáznak. Megbeszélik néhányan, hogy este átmennek a ravatalhoz, itt találkoznak, s mindenki kap Totókám tiszteletére egy fröccsöt. De csak fröccsöt, mert az öreg szerint magyar ember a közelébe se kerülhet más italnak, mint a bor, meg a pálinka.

Hat óra körüli időre beszélik meg a gyülekezőt, mindannyian szépen felöltözve állnak sorban, egymás mögött a pult előtt, várják az ajándékitalt, mikor belép Totó bácsi a kocsma ajtaján. Csak három pohár esik ki a kezekből, a többi csak eltátja a száját. Van, aki már kapatos egy kissé, az kiált fel, hogy itt a Totókám szelleme. Az asztalos csak legyint, hogy mennyi hülye él ebben a negyedben. Szétválnak előtte az ámuló emberek, s hallgatják, miként ébredt fel a ravatalon a tetszhalott Totó bácsi. Nos, akkora mulatság talán még soha nem volt, mint azon az este a kertes házi városrészben. Röhögtek, fuldokoltak, csapkodták Totó bácsi hátát, ilyen még nem volt. Totókámra is átragad a jókedv, mert igencsak morcossá tette, hogy őt eltemetik, s a saját ravataláról kellett feltápászkodnia.  Hajnalig tartott a fergeteges jókedv.

Hónapokkal később, immáron másodjára is ugyanaz a nénike hozta a hírt, hogy Totó bácsi most valóban meghalt. Két orvos is megvizsgálta, ugyanúgy találták, mint először, de itt nincs szó tetszhalottságról, ez valódi. Most azért összenéztek az italozók, gyászoljanak, anekdotázzanak-e, mert Totókám a múltkor is becsapta őket. Délutánra azért ismét felöltöztek, de oda- odalestek az ajtóra, vajon belép-e az öreg. Nem lépett be.

Szépen felravatalozva, tényleg olyan, mintha aludna. Alszik otthon, miközben elsiratják az asszonyok, ott ül a templomi padtárs, a halálhírének hozója is, Saci néni. Sírnak mindannyian, még a kocsmáros is elpityeredik, mégiscsak hozzá járt, az ő kocsmájába, legalább negyven éven át nap, mint nap. A búcsúztató után körbenéznek a házban, ahol minden fa, szépen megmunkálva, rendben. Rendben, rendezetten a műhely is. Tisztaság, nyugalom az egész portán. Elbúcsúznak, megvárják a halottszállító autót, s mennek vissza inni még egyet az eltávozott asztalos tiszteletére.

Három nappal a tragédia után, reggel hat óra, s Totó bácsi becammog a kocsmába. A kocsmáros idejét sem tudja, mikor tett ilyet, de akkorát káromkodik, hogy Totókámnak muszáj rászólnia, ilyet azért ne tegyen, ne kárhozzon el, mert tele van marhával ez a világ. Az egyik italozó, már erősen kapatos, megtapogatja az öreget, mert ő is búcsúztatta, siratta, nem hisz a szemének. Most a hullaházban ébred meg az öreg, s ordít, engedjék már ki innen, hogy a fene egye meg mindet, az összes marhát! Nyitja az ajtót az őr, s veti a keresztet a meztelenül álló Totó bácsit látva, de az rákiált, hogy adjon már neki egy ruhát, s ettől magához tér. Azért nem tudott jönni eddig a kocsmába, mert megnézték a kórházban, átvizsgálták mindenét, nem hittek ennek a csodának. Ennyi büdös marhát! Totókám mérgesen csapkodja a pultot, s aztán meg is simogatja, ahová csapott, mégiscsak az ő gyermeke ez a falap is.

Teszi elé a barackot a kocsmáros, s közli vele, mostantól nem kell fizetnie e reggeli felesért, ez a cég ajándéka, mert ilyen ember még valóban nem született, akit kétszer akartak eltemetni, s az mégis visszajött.

A reggeli ébresztő a kocsma fizetsége, a reggeli, amiért egyre korábban kel Totókám, mert lassan megy már a menés, lassabban a munka, lassabban megy minden.

Mikor hónapokkal később megáll Saci néni az ajtóban, felnevet a benti társaság. Tudják, igen, meghalt Totó bácsi. Ismét halott.

Saci néni sír, megköti a fején az elcsúszott fekete kendőt, s otthagyja a vidám kocsmázókat.

Legközelebb a sír mellett találkozik össze velük. Hallgatják a pap búcsúztatóját, amin hol sírni, hol mosolyogni kell. Mert igen, ilyen eset nem történt még, ilyen nem volt az ó papi szolgálata alatt, valaki ennyire megtréfálja a többieket. Ennyire nem akarva megtréfálni a többieket.

Saci néni sír csendesen, törölgetve az arcán folyó könnycseppeket, mellé áll a temetés után a kocsmáros, bocsánatot kérni, mert nevettek, mert nem hitték el.

Belekarol az öreg kar, semmi baj, nincs emiatt semmi baj. A baj az, hogy elveszítette azt az embert, akit szeretett, aki miatt soha nem ment férjhez, akinek adta ezt a becenevet, ami végigkísérte az életét.

A kocsmáros odafordul a ráncos kis archoz: A néni adta a Totót?

Én adtam kedves. Én. Ez az ostoba meg elfogadta, ez a vak ostoba.

Sétáltak ketten ki a temetőből, otthagyva végleg megnyugodni Totókát.

 

Illés Adrienn

 

    

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu