Kultur

Találkozások (10.)

Járt nálunk a rendőrség. Én hívtam őket. Én

Ez akár Dénes állásába is kerülhet, de engem nem érdekel. Tudod, börtönben dolgozik, s ha hivatalos szervvel van összetűzése, akkor előveszik, felhánytorgatják, mi történt.

De engem ez egyáltalán nem érdekel. Komolyan mondom: Nem érdekel!

Tudod, mit tett? Tudod, milyen kiszolgáltatott helyzetbe sodort engem és a gyerekem? Egy gyereket!

Mi egy négyszintes társasház földszinti lakásában lakunk, tele a ház idősekkel, kisgyerekesekkel. Ezt ő nem engedheti meg magának! Soha többet nem tehet ilyet! Látod, most hogy mesélek róla, mennyire remeg a kezem? Látod? Nézd!

Hazajött este, egészen korán, ahhoz képest, amikor szokott. Még etettem Erzsébetet, már fürdés után, fekszik az ölemben, issza cumisüvegből a tápszert. Ezt szeretem, ezt az étkezést a legjobban. Ez már olyan elcsendesülő, olyan meghitt. Csönd van, ő eszik, én dúdolok neki. Általában népdalokat szoktam, de nemrég vettem egy gyerekdalos lemezt, arról is tanultam neki, ne mindig ugyanazokat hallja.

Tehát éppen dúdolok, a lányom eszik, félhomály a szobában, mikor becsapódik a bejárati ajtó. Mindketten összerezzentünk, de nyugtattam a gyereket, semmi baj, csak apa becsapta az ajtót. Eszik tovább, mikor kivágja a kisszoba ajtaját Dénes, s ordítja, akkor mi most szeretkezni fogunk, mert ha én mással félre tudok lépni, akkor itt az ideje, visszatérni az ő ágyába.

Tudod, meglepődtem magamon. Komolyan mondom. Mert nem megijedtem tőle, szépen, suttogva mondtam neki, hogy azonnal takarodjon innen ki, mert a gyerek eszik, utána alszik, s ezt később is megbeszélhetjük. Erre ő lefeküdt a szoba szőnyegére, s dudorászni kezdett. Felálltam a fotelből, s átvittem a másik szobába a gyereket, még se hallgassa egy rekedt hangú részeg ember kántáit.

De jött utánunk, s valami mocskos dalt kezdett egyre hangosabban dalolászni. Ekkor már sírt Erzsébet, ekkor én már határoztam, ezt nem viszi el szárazon. Ezt már nem! Visszaszaladtam a gyerekkel a kisszobába, s kulccsal magunkra zártam az ajtót. Dénes a nyomunkban jött, verte az ajtót, ordított, mindenféle utolsó nőszemélynek elhordott. Hallottál már fáradt, megriadt gyereket sírni? Belemarkol a szívedbe annak a hangja.  Ráztam a babámat, csitítottam, mindhiába. A telefonom kint maradt a konyhaasztalon. Mit tegyek? Szerencsére földszinten lakunk. Súgtam a gyerekemnek, ne féljen, máris visszajövök, de most néhány pillanatig nem lát. De máris jövök. Sietek. Letettem a síró gyereket az ágyába, nyitottam az ablakot, ki a ház kiskertjébe, végig a fal mellett. Kísért a lányom hangos sírása, Dénes ajtóütlegelése, mocskos szavai. Be a lépcsőházba, s halkan nyitottam a bejárati ajtót, amit soha nem zár be maga után. Szerencsére. Gyorsan magamhoz kaptam a telefont, vissza az ajtót, s rohantam vissza az úton, az ablakhoz, vettem föl a gyereket, aki már csurom izzadt volt a sírástól. Én ilyet azelőtt soha nem éreztem. Nem éreztem gyűlöletet senki iránt, olyan utálatot, ami akár el is pusztította volna a másikat. El is pusztította volna Dénest.  Hívtam a rendőröket, alig hallották, mit akarok, a hangzavartól. Talán öt percet vártam, mikor hallottam belépnek a lakásba. Csend odakint. Kérték Dénes papírjait, kérték, nyissam ki az ajtót. Kérdezték, mi történt. Annyira fortyogott bennem a düh, észre sem vettem, ismerem az egyiket. Ő kérdezett rá, nem én vagyok-e az, aki itt és itt dolgoztam, mert sokszor hozott be hozzánk fiatalkorú bűnözőt. Ennek az ismeretségnek köszönhetem, hogy Dénest arra az éjjelre elvitték a lakásból, hiszen vér nem folyt, ez csupán egy kis családi veszekedés, s hiába az enyém a lakás, a hitel, gyermekem apja ide van bejelentkezve. Ez is az én ostobaságom! Mindegy! Megoldom!

Elvezették, eltüntették, én pedig nyugtattam a lányomat, átöltöztettem, újra etettem, s aludtam vele együtt az én ágyamon, mert a sajátján, egyedül ez nem sikerült.

Másnap Dénes időben és józanon érkezett haza. Bocsánatot kért, meg türelmet, meg beszélt mindenféle számomra már értelmetlen dolgot. Miután Erzsébet elaludt, bementem a másik szobába, kikapcsoltattam a televíziót, s leültem a férfi elé, akiről nagy talány, miért van az életemben. Mondtam, nem beszélgetni akarok, mert azt én vele már nagyon régen nem akarok. Csak közölni akarok, csak tényeket állítani, melyektől engem ő már soha el nem tántoríthat. Nekem nincs szeretőm, de ha lenne is, mi nem vagyunk házasok, ő lakik nálam, tehát nyugodtan lehetne, de nincs. Csak azért közlöm ezt vele elöljáróban, mert nem egy mocskos szerető, meg az én félrelépésem áll a háttérben, hanem ő. Csakis ő. Hozzám ő soha többet nem érhet, sem mint barát, sem mint kedves ismerős, de legfőképpen nem, mint férfi. Ő már nem sokáig élhet ebben a lakásban, mert akár ide van bejelentve, akár nem, én ügyvédet fogadok, és ő menni fog. Meglehet, eltart ez hetekig, hónapokig, meglehet évekig, de ő innen menni fog. Legközelebb, ha megmerészeli tenni azt, amit azelőtti este tett, nem a rendőröket fogom hívni, hanem az ő közvetlen felettesét. Engem nem érdekel, ha ő állását vesztett lesz, engem ő nem érdekel. A legutolsó, és talán legapróbb közlendő, hogy kerít magának egy hűtőt, mert a mi ételünkből, az én pénzemből vett ételből ő a mai naptól kezdve nem ehet. Ennyi.

Felálltam, otthagytam a megdöbbent arcával, az ernyedt testtartásával, a mindenével együtt. Én akkor elhagytam ezt az embert.

Emlékszel? Emlékszel ugye a kérésemre? Kérlek, ne emlékezz rá! Nem kérek szerelmet, nem kell kapcsolat. Tőle megszabadulok, s nekem nem kell már senki. Hiányozzon mellőlem a társ, legyek én az a nő, aki egyedül neveli a gyermekét, akinek van ereje egyedül leélni az életét. Úgysem találok olyat, aki ezt a sok hibát elnézi, akit én el tudnék fogadni. Egyszerűen tudom, ilyen nem lesz. Nem lehet ilyen.

Nem akarom védeni sem magam, sem a lányom egy férfitól. Nem akarok félelemtől megbátorodni, nem akarok férfivá lenni, nem akarok elutasítást. Nem akarok. Megérted ezt?

Tudod mitől rettegtem? Hogy a gyerekem megfullad a sírástól, mire visszaérek a telefonnal. De nem vihettem magammal! Annyira sírt, nem vihettem, mert akkor hallja az apja, hol sír. Nem az ajtót verőtől féltem, hanem attól, elveszítem azon néhány pillanat alatt a gyerekem. Ezt az érzést nem tudom neked elmondani. Képtelen vagyok rá. Ekkora félsz, ekkora szorongás soha nem volt. Magadhoz ölelni egy izzadt, kis embertestet? Egy sírástól megizzadt, felhevült apró testet? És én nem engedhettem el magam. Nem lehettem gyenge, mert ott volt velem az a kis test. Bocsáss meg nekem, bocsásd meg a szörnyű gondolatokat! Bocsásd meg, hogy én már gyűlölni is tudok.

Másnap megállítottak a szomszédok, hogy összeverődtek az emeleten, tanakodtak, mit tegyenek, mert csak idősek, meg egy anyuka volt otthon. Nem mertek lejönni, éppen hívni akarták a rendőröket, mikor látják, már itt is vannak. Mindenki visszahúzódott, s várták a reggelt, lássanak engem, minket, hogy rendben vagyunk.

Felkerestem egy ügyvédnőt, Enikő ajánlotta, mert ő nem támogathat ebben az ügyben a rokoni szálak miatt. Elindult a lavina, nem akarok a gyűlölttel egy lakásban élni.

Fel fogja élni a megtakarításomat, de a nővérem azt mondta segít.

Most fogom fel, most, hogy már elcsitult a vihar, hogy már valamennyire lenyugodtam. Most fogom fel, mi zajlott abban a kis szobában, abban a néhány pillanatban.

Ne haragudj, hogy sírok! Ne haragudj! Sírok a lányomért. Sírok miatta, mert olyat élt át, amit más gyerek soha sem! Olyat élt át, ami egy normális családban nem történik soha! Őt magára hagyták a félelmével, a kiabálással, az ajtóveréssel! Tudom, csak néhány pillanatra! Tudom! De magára hagyta az anyja!

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu