Kultur
Történet az aluljáróból
2013 JANUÁR 19 10:15 DE.
A wc-s nénire nem lehetett azt mondani, hogy szószátyár lett volna.
Köszönés, wc-papír, nyugta, jobbra a második, nagyjából ennyi volt a szótára. De hát minek is, odafelé nem nagyon álltak meg az emberek – ő úgy mondta, a vendégei – eszmét cserélni, visszafelé meg már minek. Előtte a dolog hajtotta őket, utána meg mentek a dolgukra. Így van ez.
 
De azért a wc-s néninek arany szíve volt. Néha megengedte Annusnak, hogy használja a konnektort, ami ott volt a széke mellett a falban. Annus ilyenkor fogta a merülő forralót – Papus guberálta, nem volt annak semmi baja, csak törött volt a dugója, szépen meg lehetett reparálni (igaz, a munkavédelmis valószinüleg kitért volna a hitéből, ha látja az eredményt) – Papusnak mindig is arany keze volt, nagyon értett az ilyen dolgokhoz – meg a fazekat, és finom, forró teát sikerített perceken belül.
 
Annus mindig jó volt az ilyen konyhai ügyekben. Ügyesen kellett a terepet megválogatni, ez volt a lényeg. A hegyvidéki kerületekben – úri népek lakták, kincseket lehetett találni a kukákban – éppen csak, hogy meglögybölték a tea filtereket, és máris dobták ki, pedig, bőven volt még abban anyag! Azt szerette Papus, amikor Annus örlgréjt talált, na, az valami fenséges volt! Ha lehetett, vasárnapra tartogatták – nem mintha nem lett volna mindegy, egyik nap olyan volt, mint a másik – de jól esett ragaszkodni egy kis morzsához a múltból.
 
Teázzunk? – kérdezte ilyenkor Annus, Papus meg rábólintott: teázzunk. Annus csinosan megterített: kockás konyharuha, két csésze (vagy tán inkább bögre volt az, de ők ilyenkor csészének látták) – igaz, nem egyformák, de legalább porcelánból, de az is lehet, inkább fajanszból. Egy kis tartóban pár szem kockacukor – az ilyesmi mindig valamelyik szeretetszolgálat osztásakor kerülközött, és tűnt el a szatyor legmélyére – két kiskanál, utasellátó felirattal, na és, van, akinek még ez se jut!
 
Annus térült-fordult, és máris ott gőzölgött a tea, a leghamisítatlanabb örlgréj illattal. Áhítattal kortyolták, kisujjukat csak azért nem tartották el, mint ahogy azt régen a szalonban tették – Papus hogy morgott ezért, de hát, ha így kell, akkor így kell – mert az itt, az aluljáróban, egy kicsit azért nevetséges lett volna.
 
Aztán ott volt a másik dolog. Annus mindig tiszta volt. Hogyan csinálta, rejtély. Tiszta volt a ruhája, a bőre, a haja. Ne keverjük, persze, ápolt, na, az nem volt, de tiszta, az igen. Papus se tehetett mást, ha nem akart szégyenben maradni, hát karbantartott ő is. Holmi kis szappandarab, tubus alján maradék fogrém, ilyesmi, mindig akadt, erre Annus külön tartott egy fedeles vödröcskét – talán ruszli lehetett benne, mert Papus még sokáig érezte a szagát a szappanon. Ha habzott, persze, már nem volt olyan szaga, de ezt Papus soha se értette meg. Egyszer a Rozsdás, aki képzett drogista volt, magyarázott valamit az illatmolekulákról, meg az abszorpcióról, vagy miről, de Papusnak akkor éppen máshol járt az agya.
 
Néha beültek egy mozi előterébe. Csak úgy. Nem váltottak jegyet, és mégis moziztak. Ültek egymás mellett, és sorban levetítették a filmeket, amiket valaha is láttak. Egymás szájából vették ki a szót, Annus szeme csillogott az emlékektől: Papus, tudod, amikor a Bástya moziban.igen igen, meg a Latyi, úgy tett, mintha.na és, a Gobbi, meg a Major, hogy ezek mekkorát játszottak.emlékszel? Emlékszel? Emlékszel?
 
És ők emlékeztek. Emlékeztek a recsegő zsölyékre, a kültelki kis mozik fáradt olajjal kezelt padlóira, a karcos kópiákra, az első dolbyra, a nagy, csillogó mozikra a belvárosban, de a plázák álomgyáraira nem emlékeztek. Azok nem az ő világuk voltak. Jó volt ez így nekik. Lehunyt szemük vetítővásznán tíz és száz mozifilm pörgött, és senki nem kérte a jegyet.
 
Egyszer a Papus kapott egy bőrkabátot. Éppen valami költözködésben segített – ritkán, de van ilyen – amikor a tulaj, akit mindenki csak mérnök úrnak szólított, a kezébe nyomta. Fogja, jóember, én már kinőttem – nevetett, és a pocakjára bökött. Gyönyörű, kávébarna nappabőr autóskabát volt, a Pécsi Kesztyűgyár terméke – legalábbis belül a címke ezt hirdette.
 
Papus, persze, amilyen, ezt is tréfára vette: mennyi kesztyű kitellett volna ebből! Kesztyűgyár, persze! Jó, hogy nem a cipőgyárban csinálták! A bőr, kérem, az bőr!
 
Majd’ egy évig aztán meg is volt, bár sokszor nem merte felvenni, mert hát, mégiscsak.aztán egyszer, mikor különösen megszigorodott az idő, és kénytelen-kelletlen be kellett vonulnia a szállóra, pechére a Balogh fivérek melletti ágy volt csak szabad. Azok meg Lehel-tériek voltak, és simán einstandolták a kabátot. Azóta van másik, egy jó vastag, kínai anorák, na, azt már nem irigyli el tőle senki.
 
Csak hát, most nincs az Annus. Egy napon gyengeségre panaszkodott, fel se akart kelni a vackáról. Tiszta szerencse, hogy aznap jöttek le az aluljáróba a szociális munkások, a szokásos vizitjükre. Papus szólt nekik, hogy hát az Annus. Megálltak fölötte, tanakodtak, aztán az egyik telefonált. Jött a betegszállító, Annust pokrócba bugyolálták, és elvitték valahová. Ez már több, mint két hete történt. A szivacsa, paplanja szépen összehajtogatva, ott térdel a telefonfülke sarkában, mellette a nagy tescos szatyor. Érintetlen. Papus is csak a piperés vödröt vette ki belőle, mert hát egyszer csak megjelenik az Annus, és ő mégsem köszöntheti piszkosan. Egyszer csak. Talán, már ma délután. Vagy holnap. Soha nem lehet tudni.
 
Ille István

Forrás:kanadaihirlap.com
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu