Kultur
"Szabad-e visszakopogni" - Cseh Tamás
szerző:- sisso -,publikálva:2008/7. (02. 14.)
Emlékezés
"Márpedig ahogy ez kinéz, megnémulok, s az a kevés is tűnni fog. Az a kevés - nem is tudom, hogy hívjam azt, talán csak így: volt egy-két este" - énekelte Cseh Tamás az Antoine és Désiré című lemezen, sikere teljében, a hetvenes évek végén. Négy évtizede mondja el dalban, Bereményi Géza szövegeire, hogy mi a helyzet a világgal, és benne velünk. Másfél éve hallgat, mintha a "jóslatot" teljesítette volna be, és küzd a betegségével. Megjelent vele egy "beszélgetőkönyv" és egy dupla válogatásalbum. Összegez.
 
Magyar Narancs: Az elmúlt év Bérczes László beszélgetőkönyve szerint is a számvetéssel telt. Hogyan élted meg ezt az időszakot? Utólag őszintének találod a könyvet?
 
Cseh Tamás: Lekötötte az energiáimat az orvoshoz járás, a napi vizsgálatok, a kezelések, a különös műtétek. Olyan volt mindig, mint egy fellépés, izgultam. Igyekeztem nem férfiatlan lenni, ha már ez van, nem vinnyogni. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, biztos voltam benne, hogy vége van a meccsnek. Lefoglalt, hogy elintézzem, lezárjam a dolgokat a családdal, a barátokkal. Nem is volt időm sajnálni magam. A könyv is lekötött, meg az is, hogy úgymond zárjam az ajtót. A furcsa helyzet most áll elő, amikor állítólag javulás van, hogy egyszerűen nem tudok mit kezdeni a kapott idővel. A könyv kényszerített, hogy ne hazudjak már itt a végén, mert azért az ember hajlamos szépíteni a dolgokat. Néha fájdalmas volt, hogy igazat kellett mondani, helyenként pedig hiányolom a még őszintébb megnyilatkozásokat, de akkor meg kitárulkozó lettem volna, és az sem lett volna jó. Végül is nem bulvárkönyv lett, hanem egy emberről szóló történet. Bárki regénnyé válik, ha leíródik a története, csak én egy színpadon álló ember voltam, és ez másoknak érdekesebb. Számvetés volt az is, hogy megjelent az Esszencia című dupla cédé, negyven dallal. Végig kellett hallgatni az összest, nekem, aki szinte soha nem hallgatom magam, mert voltak több változatban felvett dalok, és el kellett dönteni, hogy melyik legyen rajta a lemezen. Akik a dalainkat szerették, azok meg fogják venni, és akkor már legyen jól körüljárva a dolog. A Gézával csencseltünk a dalokkal, mint két vásáros, de azért nem voltak nagy viták.

Hirdetés



MN: Egyébként viszont voltak vitáitok, például régen a fellépések körül.
 
CST: Állandóan megbeszéltünk mindent, és voltak kétségeink, mert járatlanok voltunk. Az volt a lényeg, nehogy eladódjunk, de tudtuk, hogy a dalok a mieink, és ha ezt elcsesszük, akkor szar alakok vagyunk. Láttuk, hogy senki nem vigyáz rájuk, hanem akar tőlük valamit, tapsolni, felhasználni, barát lenni. A dal állandóan borotvaélen táncol, és ha mi nem kezdjük el akár az öltözködéssel védeni, akkor vége. Mert nem lehet feltűnő ruhát sem hordani ezekhez a dalokhoz, bár én hajlottam a szélsőségekre néha, de nekem szürkének kellett lennem ahhoz, hogy a dal színes legyen. Kitaláltuk ezért, hogy nincs változatosság, az énekes ne öltözködjön, hanem menjen és énekeljen. Volt, hogy szóltak a KISZ-től: menni kell Moszkvába, ahol több ezer magyar diák várja a fellépésünket, és én, aki az ország összes rendezvényére elmentem, azt gondoltam, hogy Moszkvába azért nem, de a Géza szerint a birodalmat látni kellett, és igaza lett, hiszen pár év múlva szét is hullott. Nagy tanulság volt, több órát tudnék mesélni arról a négy napról, amit Moszkvában és Kijevben töltöttünk. De a legkedvesebb, hogy a koncert után a diákok elvittek minket a kollégiumba, ahol minden ablak ki volt rúgva, én még olyan pusztulatot nem láttam, tudtam, hogy semmi nem tréfa, és vették elő a hazai pálinkát, amit egy éve kaptak, és még volt az alján egy kicsi. Amikor ezt megosztják veled, az nagy érzés.
 
MN: Ritkán van ilyen, hogy így, véletlenül találkozik egy szerzőpáros, mint ti, egy éjszaka, a taxiból kiszállva. Persze talán a kor is olyan volt, de mégis hihetetlen történet. Nem is énekelsz akkor, ha nincs ez a találkozás?
 
CST: Tényleg véletlen volt, az ember ezzel nem játszik, pláne ilyen utolsó bevallásnál, megmondanám, ha lett volna benne valami trükk. Szerencsém volt. Erdély Miklós társaságába járhattam például, aki nagyszerű ember, igazi avantgárd személyiség volt, és ő állandóan énekeltetett. Fantasztikus estéket csináltunk, spanyolul, franciául énekeltem, ami poén volt, de a Bereményivel már nem poén volt, hanem hatás, és a barátaink süvegeltek bennünket. Az albérlet egy igazi tanya volt, ahol ott ült nyolc-tíz barát, és leplezett kíváncsisággal várta, hogy mit írtunk aznap. De a világ is akart minket, mert amikor a Huszonötödik Színházban először felléptem, tömeg volt, és a Levél nővéremnek című első lemez után rengeteg levelet kaptam, és nem rajongói leveleket, hanem mélyenszántó gondolatokkal teleírt leveleket, nem csajoktól, bár olyan is volt, hanem mozdonyvezetőktől, kiskatonáktól, az ország minden részéből. Rébuszokban írtak ők is, mint ahogy a dalok voltak írva, de bizakodással. Feltételezték, hogy mi tudjuk a megoldást az életre.
 
MN: Tudtátok?
 
CST: Néha somolyogva néztük egymást a Gézával, például amikor egyszer a Huszonötödik Színházból kifelé menet ránk támadt egy csapat, hogy jó, ha ti mindenre nemet mondotok, akkor mire igent. Várták a jelszót, hogy akkor most már álljunk elő a farbával. Egészen nyomasztó volt. Bárhol léptem fel, utána még húsz, negyven emberrel elmentem kocsmázni, mintha lenne egy másik fellépésem. Mert beszélni kellett, de ott nem a sztárt kérdezgették, hanem azt akarták, hogy mondjam meg, mi a titok. Emlékszem, ilyeneket mondtam, hogy készen kell lenni minden időre, ezért tanuljatok nyelveket. Nem a dalokról beszéltünk, hanem a dalok kapcsán világmegváltó dolgokról. Persze ne hallgassuk el, hogy ilyenkor volt, amikor nem okosság jött belőlem. Rossz vége lett egy-egy ilyen éjszakának. Összevesztem mindenkivel, akivel lehetett. Főleg férfiak voltak, ami nem volt baj, azért, mert legalább nem volt az, hogy lejövök a színpadról és nőre váltom az érdemeimet.
 
MN: A könyvben azért van egy-két olyan pont, ahol nem érzem, hogy igazából választ adsz. Például, amikor Bereményi Géza azt mondta hirtelen, hogy befejezte a dalírást. Nem hiszem, hogy nem tudtad, miért, és hogy nem voltál dühös.
 
CST: 82-től 89-ig nem írtunk közösen dalt, egy életműben ez súlyos, mesebeli hét év. Kétségtelen, hogy két ember között, akik állandóan egymás nyakában ülnek, ott azért halmozódnak a dolgok, az együttlét állandó veszélyzóna. Volt egy megállapodásunk, hogy mindkettőnknek joga van abbahagyni, amikor akarja, és nincs rákérdezés. A Géza azt mondta, hogy túl sok volt már akkor, és számomra sem derült ki egyértelműen, miért. Én voltam a lánya keresztapja, jártunk egymáshoz, és egyszer csak azt hittem, vége az életnek, és megyek vissza tanítani, csak nem találtam a visszautat, és a Katona József Színházban a Zsámbéki Gáborék sem hagyták, hogy feladjam, próbáltak nekem találni szövegírót. Ha nem jön a Csengey Dénes, akkor tényleg abbahagyom, de így tovább úszhattam az időben. Nagyon furcsa volt, hogy meg merte tenni ezt a Géza, de ő máskor is elég kegyetlen döntéseket hozott. Nekem akkor csak az fájt, hogy közben vidáman írta a Cserhalminak meg az Udvaros Dorottyának a szövegeket. Egyébként akkor kezdte el az Eldorádót forgatni, és biztos nem a dalok, hanem én voltam terhes neki. Erre csak ő tudna választ adni igazán.
 
MN: Vidáman elélhettél volna a már meglévő dalokból egy pár évig.
 
CST: Igen, csakhogy volt egy olyan megállapodásunk is, hogy mindig legyenek új dalok, és ez így lesz akkor is, ha még gitárt veszek a kezembe. Embernek nincs ennyi szerzeménye, de lehetne még egy párat, ha a hangom visszatér, mert az elmúlt néhány hónapban nem tudtam megszólalni, megbénult az egyik hangszálam. Nem tudom, mit lehet kezdeni ezzel az idővel, mert ha valaki kiállt a sorból, akkor nehezen megy vissza. Még bennem van a betegség, és minimum fél év, amíg beáll egy igazi állapot, amit komolyan lehet venni. Fegyverszünet van a Nagyfiúval, akivel vívok, ő is liheg egy kicsit. Nem tudom, szabad-e visszakopogni az ajtón. Mindenki értesült a betegségemről, és olyan gyönyörű aggódás vett körül, hogy ezek után vajon szabad-e énekelni. Tavaly Pulán (Művészetek völgye) az volt a bajom, hogy bármit csinálok, az emberek azt látják, itt a beteg barátjuk. Nem akarom, hogy erre figyeljenek. Mondjuk mindig szerettem volna festeni, Képzőművészeti Főiskolát végeztem, de arra nem volt idő a dalok miatt, és már nem is tudom kiérlelni magamban. Írtam egy indián mesekönyvet Csillagokkal táncoló kojot címmel, de nem akarok meséket írni sem, az csak jött az indiánságom miatt.
 
MN: Az indiánságról beszélnünk kell. A játékról, amit a hatvanas években kezdtetek a Bakonyban. Elképesztő mánia, és biztos sokan gúnyolnak meg csodálnak is ezért. Miért nem betyárok lettetek, vagy kalandozó őseink jurtában, ha már Bakony meg lovak meg magyarok?
 
CST: Szememre is hányták, de jurtát nem volt könnyű építeni, akinek volt, az is Kazahsztánból hozta be, drága pénzért. Mi indiános könyveket olvastunk annak idején, a betyárvilágról nem volt annyi irodalom. Olyan kisfiúk voltunk 18 évesen, mint ma egy hatodikos elemista. Hiába tudtunk megoldani egyenleteket, alapjában véve vigyázzban álltunk, és kezitcsókolommal köszöntünk a bácsiknak. Nekünk az indiánosdi gyönyörű szökés volt a felnőttek hülyeségei elől. Nem akartunk mi játékot választani magunknak, csak egy időben olvastuk a Winnetout, és egyik nap arra ébredtünk, hogy indiánok vagyunk, és azok is maradtunk. Soha nem fogom megbánni, ehhez mániákusnak kell lenni, meg kell csinálni magadnak a cuccokat, mert semmit nem lehet a boltban kapni. Magadévá kell tenni a néprajzi és történelmi tudást, hogy elkészítsd a tárgyakat. Ha valaki nem tud semmit az indiánokról, az nem jöhet le, mert rosszul érezné magát.
 
MN: Hol a te helyed ebben a játékban, így betegen?
 
CST: A nagypapa vagyok. Tavaly, amikor még nagyon tombolt a betegség, akkor másfél órára kimentem a hegyek közé egy szép alkonyatkor, és amelyik törzshöz én tartozom, a lakoták, énekeltek nekem egy búcsúztató dalt. Olyan erő volt benne, hogy csak arra vigyáztam, el ne botoljak lefelé a domboldalban. Ott indián módra elbúcsúztunk. Akkor azt hittem, ez végleges, de mindenhova visszatérnék, ha lehet. Majd meglátjuk.
 
MN: A színházba is? Hiszen színházi ember voltál. Ott gyűjtötted össze a dalokat is utóbb.
 
CST: Nagy szerencsém volt, hogy Zsámbéki Gábor és Székely Gábor annak idején megéreztek valamit a dalok erejéből, és szerződtettek a Katonába. De az éneklésen kívül nem sok színházi szerepem volt. A Bárkában a Madam Pace-t játszani a Hat szereplő szerzőt keres című darabban nagyon vicces volt, úgy tíz előadásig. Aztán nem annyira, mert a színházban és két kilométeres körzetében bennem mindig begyullad a motor, és a tízperces jelenésen kívül ott ülni órákig neccharisnyában meg tűsarkú cipőben, hogy rajtam szórakozzon a műszak, nem volt az igazi. Nekem a színház is a dalokról szólt.
 
MN: A dalestek néha monodrámák voltak.
 
CST: Az összekötő szövegekkel az jött magától. Amikor Másik Jancsi elmaradt a csapatból, és az Antoine és Désiré következett, akkor kínálkozott a dolog. Géza nagyon élvezte, és nagyon tudta is ezt, aztán belefejlődtünk a Frontátvonulásig, az már valódi monodráma volt. A hétéves kihagyás után a Nyugati pályaudvar tiszta szöveg volt, a kétezres év fogyasztói őrületéről szólt, a szupermarketek világában. Hihetetlen jóstehetsége van Gézának. Nekem persze könynyebb, ha van szöveg, mert erősebb kötődés alakul ki a történethez.
 
MN: Az Összes dalok időrendben nagy siker volt a Bárkában pár éve. Miért nem volt belőle több előadás?
 
CST: Jó időszak volt, de megviselős. Fájt, amikor vége volt, közben meg én határoztam el, hogy mindegyikből csak öt lesz. Soha nem lett volna vége a számvetésnek, merthogy az is az volt. Így sem jutottunk a végére.
 
MN: Ugye a cigarettáról leálltál végül? Mert láttalak dohányozni, és azt gondoltam, hogy a fene egye meg, a tüdőrákkal nem lehet viccelni.
 
CST: Igen, körülbelül egy éve abbahagytam. Nem lehetett azt csinálni, hogy a család mindent elkövet, hogy meggyógyuljak, én meg füstölök, mint egy kazán. Nagyon szerettem cigarettázni, hozzátartozott a teraszhoz, a borhoz. A tüdőm romokban hever, ráadásul nem lehet műteni, és még mindig ott lapul az, aki most alszik, akivel magázzuk egymást. Nem tudom, hol tart, talán pihen és erőt gyűjt, és fog jönni megint. Az van, hogy megvontam tőle a cigit, szarban van, de lehet, hogy ki fog agyalni valamit.


Forrás:magyarnarancs.hu
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu