Kultur
Hotel Fotel
Persze, nem ez a neve, de szeretném megúszni a jó hírnevükhöz fűződő jogaik galád megsértése miatt indítható per költéségét. Már ha ez náluk értelmezhető egyáltalán.
A lényeg, hogy ide - székes fővárosunkba - rángatott a bánatos nyavalya egy máskülönben roppant élvezetes céges képzésre, amiből lefaragtam az első napot, az utolsót meg halasztották. A hely színvonalával együtt.
 


Panel épület, diákszálló lehetett. Annak is a megaproli verziója. Igen, én vagyok sznob, hogyne.
 
Na kapaszkodjunk a karfába, indul a történet.
 
Első nap.
Délután érkezem, zuhanyozni tervezem.
 
Talán éppen csak most fizették-e be a távhő díjat vagy csak nagy a hálózati veszteség, de legközelebb, ha ilyesmit szándékozom, másképp fogok hozzá.
 
Pölö megnyitom a csapot, lemegyek reggelizni, részt veszek az estig tágító agyhullámlovasok közötti parádén, majd vacsora előtt feljövök - addigra úgyis megjön meleg víz a nyolcadikra.
Ádurvaéletbe.
 
IQ-ritka környezet tett álmossá a recepciónál, nem a hosszú és eseménydús nap.
 
Éppen bejelentkezem a pultnál, mikor mellém lép srégan egy 350 deka és az íróasztaltól nem sokkal magasabb néni, közben karbafont végtagokkal engem bámul. Fekete haja mintha két zsírban fürdő spániel-fül lenne. Félelmetes.
 
Gondoltam, sötét van, azért. Na nem a külső fényviszonyok...
 
Kérdezi a recepciós fiúcskát: - Jaaaaj, avazsedit eeelment mááár?
Kapja a választ: - Igen, el.
Továbbra is engem bámul, de már egyet hátra lép.
Odanézek, hátha rúgni fog.
Ráköszönök: - Hello.
Erre kidől belőle hangosan a következő: - Hellooo! Há várjú?
Elfordulok vissza, azzal a hülye nézésemmel, ami csak tőlem kitelik, majd mondom a pultmögöttinek: - Végül is... Kell egy jó fej a csapatba...
 
Megkapom a kistányérnyi kulcstartót a nyóctizeshez, majd feljövök.
 
Szobába lépvén, sípcsontommal akasztom meg magam a kettőpluszegyben, ami nem a szobák, hanem a fekvőhelyek számát adja.
 
Értem én, hogy háromcsillag, de a nagyon nem nagy fürdőszobánk úgy férne el kétszer e "Lacoste I"-ban, hogy a nagyrésze átlógna a szemben lévő szobába.
 
Éppen ott tartottam, hogy megérkezett a melegvíz, mire kerámiára fagytak a mellbimbóim.
 
Megpróbálok körülnézni a fürdőszoba-szerű négyfalközt, hogy ne horzsolja le a fal az orrom. Ismersz, nem egy rotációs kapa, de nem is pisze persze.
 
A fajansz fölött egy habosra vert szúnyog megszáradt szobra feszeng a leggagyibb műtéglára fagyva.
 
Az üldögélő lyukasszék bezzeg csak annyira van ferdén beépítve, hogy ne akarjon itt senki fia, lánya hosszan művelődni, habár a zsibbadás nyilván bekövetkezik.
 
Hajszál a párnán - biztos, hogy tiszta.
...és nyilván tartozék, mert mind a hárman van a szobában - nehezen adom fel.
 
 
Ha valaha bármikor előttem vendégágynak nevezi valaki a mögöttem terpeszkedő vasszerkezetet, azt én fogom rászíjazni. 
 
Bár nagyobb, mint a másik két fekvőalkalmatlanság, amin a matrac éle éppen elnyomja az achilles-emet, ha hanyatt fekszem rajta és a fejem a falnak nyomom.
 
Az ablak mellett a sarokban állva el tudom húzni a függönyt teljes széltében. Ez gyanús. Az ablak faltól falig van...
 
Most esik le: nekem a folyosó végén ágyaztak meg?
 
Azt kihagytam, hogy a sarkam alatt beszakadt a zuhanyban a lefolyó - majdnem beszorultam. Csak le ne ejtsem a tusfürdőmet, mehetek érte a földszintre...
 
Azért persze van, ami tetszik is. Például, hogy már délután 5-kor bezár a konyha, nehogy óvatlanul megvacsorázzak. 
 
Másnap.
Ma járt itt valaki a szobában. Visszatette a lefolyó szűrőt, meg hozott némi szemetet. Ugyanis el nem vitt, az száz. Lehet, nehéz volt neki vagy ez valami új szolgáltatás, ha már a konditermet meg a szaunát ÉPPEN felújítják, tehát nincs. Szóval ne unatkozzon a tévendég, de érezze magát otthon és takarítson.
 
Vagy egy új módi úri muri: találjuk ki, kinek a szemetét kaptuk meg és kurjantsuk ki az ajtórésen éjfélkor. Tegnap éjjel volt valami hasonló jelenet, de nem értettem az utcazajtól.
 
Azt nem írtam, van tévé is. Rég nem láttam ilyet, valami múzeumból származhat.
 
Persze nem nézem, mert félek, hogy végleg felakad a szemem. Mivel egy folyosóvégét szimuláló szobát kaptam és a fali tévétartó a jobb felső sarokba szorult [ezért tudom csak alá guggolva elhúzni a függönyt], nem kapcsolom be a dobozt, hiszen innen úgyis csonka piramisnak látszik...
 
A távolságnak e helyiségben erős túlzással nevezhető fizikai jelenléte fent említett műszaki cikknek azért aggályos számomra, mert közvetlenül a Bandi heverő alatt van, amin a hajszálakkal díszített párna, a kiságyba méretezett lepedő és az óvodába való NÉGYZET alakú takaró található. Ezért alszom embrióban, hogy ha éjjel rám vetné magát a készülék, minél kisebb felületen kéküljek.
 
Ilyen ágyfélét hugyoztam homorúra boldog gyerekkoromban, onnan ismerős e típus. Persze a kárpit már divatosan új. Legalábbis a négy sarkán.
 
Az ágynemű legnagyobb [legkevésbé kicsi?] darabjának célszerűsége akkor válik nyilvánvalóvá, ha nem átallok valóban terpeszkedni, mint megszoktam, tehát a rettegő csecsemő pózhoz kiválóan el van találva. Így nem is csúszna le rólam akkor sem, ha lenne hová.
 
Nézzük a szállás hőmérsékletét. A félhomályban ugyan nem látom a leheletem, de talán sokat elárul, hogy miután gyűrődéstől óvva kipakoltam négy napra hozott ruháimat, fel is vettem sorban.
 
Így ugyan nehezebb a bútorok között közlekedni, de most, hogy leírtam, rájöttem, elég fellengzős kifejezés ez. Szóval, ha legközelebb is ide kell jönnöm, hozok egy vajling vazelint, meg egy esőkabátot. Azt ha rendesen bekenem és felöltöm az arasznyi vastag már rajtam lévő textilre, nem fogok elakadni a tárgyak között.
 
Hiába, mindenre nem gondolhatok én sem. Például hülye fejemmel reggel kitaláltam, hogy a kétajtós polcos-akasztós bútor tetejére - amit eddig tévesen éjjeli szekrénynek néztem - felteszem a bőröndömet. Amikor az előbb levettem, furcsa ködbe borult minden. Kettőt csodálkoztam, majd ráeszméltem, hogy amit nyelek, az a por lehet, ami a fejemre terült. Kimostam magam a homokká gyűlt részecskékből és találtam a szőnyegen egy 68-as buszbérletet. Nem busz-, hanem évjárat.
 
Most nézem, hogy van itt Neked valami. Találós kérdés: ha felemelem fehér, ha leteszem sárga és 12 gombja közt szoborrá formálódott a mocsok, mi az? Nos, az bizony egy - a tévével egyidős - bakelit telefon, amit kiszítt a Nap és olyan süket, hogy ennyi erővel az olvasólámpát is rászoríthatnám a fülemre - ugyan oda lehet vele telefonálni.
 
Mi? Azt hiszed megégetné a fülem? Szerencsére ez egy erősen környezetvédő vállalkozás, így nem terhelik a természetet holmi világítótestekkel. Micsoda pazarló szennyezés is lenne. Bár az alsóbb szintekre bevilágít az utcai lámpa, ide ugye csak a Hold látna be, de vagy nem akar vagy a tűzfaltól nem tud.
 
Van egy másik lámpának tetsző tárgy is, de az valaha egy meghúzható madzaggal volt kapcsolható. Megindító emlék, de a fény benne marad.
 
Most megyek vadászni. Ha nem adnak a konyhán enni, megharapom a recepcionista ficsúrt...
 
Fátyol lebben: az engem kétszer vendégül látó egység - először és utoljára – valójában egy szittya ősünk nevét viseli. A legújabb tagot ennek szellemében vették fel helyhű arca miatt vagy már asszimilálódott a helyhez, nem tudom. Mindenesetre akkora bajusz szorítja ki a levegőt a szája körül, mintha egy rőf [ne keresd, ~62 cm] májas hurka lógna le két oldalt az orra alatt.
 
Utólag is naivnak ható kérdésemmel őt találtam meg, miszerint van-e konyha még ilyenkor? [19:10 van helyi idő szerint]
 
Több érzékszerve vette fel erre ugyanazt a formát és méretet: a szemei és a szája.
 
Azért mentségére szolgál, hogy megkérdezte, segítsen-e rendelésben? Nekem meg éhségemre a következő.
 
Már útban voltam második mondatakor a tőlem korosabb lift felé, de ez megfogott. Kérdezem: - Hogy érted? Tartasz nekem egy zseblámpát a pizzéria szórólapját elolvasni vagy választasz helyettem?
 
Szeme erre majd letolta orráról az okulárt, bár a hurkabajuszban úgyis elakadt volna, mert leesni fix, hogy képtelen. Mindegy mondom bocs, csak éhes lettem. Szemét egy érzés.
 
Elszántan nekiindultam, hogy keresek valami egységet a közelben, ahol enni adnak, hiszen már olyan hangosan korog-morog a gyomrom, hogy aludni úgysem tudnék tőle.
 
Vettem is egy vödör vörös sört, meg két marék mogyorót a szomszéd lakótelep egyik éjjel-nappali lehúzdájában közel egy mátyásért.
 
Visszatérvén hajlékomba kalandvágyból óvatosan bekapcsoltam a tévét. Tudod, nekünk régóta nincs ilyenünk. Bejött a zertéel képe, meg a szíenen hangja. Meg a csigakettes. Vagy már nem így hívják? Valami luxusadó lehet itt, mert azon van mindkettő. Hang is, kép is. Pár perc után megállapítom, mindkettő fölösleges.
 
Epilógus.
Jövő hét van, az elmaradt képzési napot holnap pótoljuk. Mit gondolsz, hová szól a szobafoglalásom..? Hová tartok éppen? Igen, megint megnézem, mit javult a színvonal avagy mire ül a béka. Fotel..?
 
Hotel Fotel – második felvonás
 
A jóember már a telefonban elmondta, hogy bőven van hely a szállodában, mégis ugyanazt a szobát kaptam. Ezek vagy pikkelnek rám vagy ez az egyetlen, amiből lehet választani.
 
Mindegy, ezt az éjszakát még kibírom – aludtam már rosszabb körülmények között is, például hegyvidéken fapriccsen a mínuszhúszban. Na meg persze ébredtem is autóban, kanyar után, fejtetőn.
 
Maximalista emberfia lévén emlékeztet a dolgozó, hogy a reggeli hét órától van. Én meg vicceskedős, hát mondom neki: - Akkor bizony hajnalinak kellene hívni, mert én olyankor még könnyelműen arról álmodom – nagyhomlokú, kicsit seggfej exfőnököm szerint nyálcsorgatva –, hogy a másik oldalamra fordulok.
 
Szarkalábmentes mosoly van – tehát szinte eredeti –, szövegértés kevésbé vagy csak én vagyok a hülye – legalább is ezt írja ki az arcára a fiatal. Harag nincs – gondolom –, Te is csak az Univerzum ugyanolyan végtelen egyszerű gyermeke vagy.
 
Zuhany pipa. Nem az idegtől, csak a napirend okán, de azért némi diszkóveri csak akad.
 
Közel két óráig folyik most a víz, mire eléri a testhőmérsékletemet, tehát nem fagyok a csempére. Ennek következtében felmelegszik a szoba is és ebben az idilli atmoszférában azon merészelek mélázni, hogy a szúnyogot a keletkező pára-Niagara miért nem mossa le a falról? Lehet, hogy gyári tartozék? Egy kis szobor..?
 
A kisméretű csempével kirakott zuhanyalj nemcsak egyszerűen lejt, hanem materializálja a fekete lyuk szállodai változatát. Ha ugyanis Rubik-kockákat helyeznénk el a vízszinten, azok is bele tudnának gurulni a lefolyóba, magyarul annyira meredek a műveleti sarok, hogy centiket nyúlnak a manőverezéstől bokámban az ínszalagok.
 
Észreveszem a fűtőtestet a zuhannyal átellenben, a porcelánszék mellett. Lemérem egy hozzávetőlegesen egzakt etalont igénybe véve: két bontatlan wc papír guriga széles, két és fél magas. Mindkét jelző komikusan hangzik, de így igaz. A légköbmétert tekintve azonban bizton magasan hatékony. Lenne, ha üzemelne.
 
Erről jut eszembe, megnézem, hogy van e nagytesója a szobában, az ablak alatt.
 
Hihi. Alig másfélszer akkora. Bár, ha az arányokat veszem, miden stimmel.
 
Vidáman értékelem, hogy az otthon hagyott vazelin-esőkabát kombinációra nem lesz szükségem, mert az összecsukható sezlonyt eltávolították a szobából. Így teljes hosszában tudok háttal a falra csúszva lábujjhegyen közlekedni.
 
A lépcsőházi homályban botorkálva felfedezem, hogy négy lift is van az épületben. Micsoda bőség! Kár, hogy kettő nem működik. Nyilván a fejlett humorral operáló személyzet műve, hogy nincs kiírva, melyik kettő… Így juthat a reggelinél tiszta terítékhez, aki jól informált.
 
Ja, ez ma sem kihívás, csak a pultos gyerek majszolja a rántottámat – az asztali fém edényből éppen az hiányzik, mint egyetlen meleg étel.
 
Kivillantva a harminckettőt érdeklődik, parancsolok-e én is? Nem is tudom. Most, hogy elbizonytalanított éhségérzetemet tekintve, körülnézek, mi még a választék. Gúnyosnak hat, belátom.
 
A műzli és a halványlila felvágott helyett mégis a tojásokra szavazok. A bosszú aztán óránként hajszol a gondolkodó helyiségbe és nem csak a szívem facsarodik, hogy így kell távozniuk az elfogyasztott embrióknak.
 
Midőn elérkezni látszik a takarítás ideje hallom, hogy hangosan szórva instrukcióit valami hímnemű tótumfaktum sorra nyitogatja az ajtókat odakint. Én pedig kapaszkodom odabent. Nem nehéz észlelni a nyílászáró-mozgató jelenséget, mert közben igyekszik letépni engem a tevékenység nyomán fellépő vákuum az ülőkéről. Új értelmet nyert a windsurfing. Ki ez a vadember?
 
Aztán lesz csak rajtam úrrá a riadalom, amikor éppen hozzám próbál belépni a munkaerő.
 
Na! Ez nem a szakszervezet!
 
Zárban csörög, ajtót löki. Szerencsémre a szekrény megállítja, azt ugyanis a fal irányába kell tolni vállal, hogy kinyíljon az ajtó. Belülről. Kívülről épp ezért már komplikáltabb. Szóval élve a bútoradta pillanattal, kiszólok, hogy:
- Párdon! Még itt vagyok és dolgom is van!
Szó nem hangzik, zajok elülnek, én pedig tovább. Virgácsaim az acélos idegrendszeremnek köszönhetően vagy a helyszűke miatt nem kezdtek el csak cimbalmozni – Rád bízom.
 
Tisztába teszem magam, majd holmimat összepakolván ereszkedem alá a lifttel, hogy kicsekkolok. Erre jön egy rőt fejű mókus az ismeretlenből, aki odaveti:
- Csak a kulcsért mentem, mert a többiek már keresték.
- A kulcsot, jóember vagy engem? Mindegy is… Amivel a zárban ügyködtél, az mi volt? – érdeklődöm.
- Ööö, az a takarító kulcs – hebegi.
- Micsoda eszközök vannak: kulcs, ami takarít..? Na de édes öcsém! Amíg nincs a recepción a kulcs, nem gyanús, hogy nálam lehet? És ha kint nem vagyok, akkor bent lehetek? És ha lent nem, akkor fent? – látom, hogy ez sok egyszerre. - Ennélfogva nem jössz be a szobába, hiába húz az okos fejed, igaz? Pláne fogod előtte az ujjad – amivel az orrodat is túrod – és begörbítve az ajtóhoz vered párszor, nem?!
- Hát elnézést…
- Elnézhetted volna, ahogy a folyosó végén földet érve orroddal bontod meg a padlószőnyeg egységét, miközben törött végtagjaiddal kapálod a levegőt, ha tolakodóbb vagy, drága gyermekem.
 
Megérkezik a szervező, a hibaforrást kutatva:
- Gond van?
- Az meg mi..? Dehogy, csak ma reggel megmérgezett a személyzet, most meg nem engedik, hogy nyugodtan szabaduljak meg a szalmonellájuktól.
 
Együttérzőn vág egy grimaszt – érdekli is meg nem is -, majd elhalad.
 
Na jó, legyen végre vége, megyek haza, elég volt ebből a tvinpíkszes intézményből.
 
Indulnék a gyalogszerrel, de még rám próbál egyet a sors.
Lépdelek az ajtó felé, hát nem utánam szól az istenadta, hogy nem töltöttem ki a bejelentkezési nyomtatványukat?!
 
 
Vége.
Megálltam egy pillanatra, majd – máig nem tudom, miért – futásnak eredtem. Elfutottam két buszmegálló, egy taxiállomás és néhány lakótelep mellett, végig a HÉV vonalon, majd földet értem a metrónál. Visszagyömöszölve tüdőmet fújtam be az ablakon a békávé vált múmiának, hogy mit akarok. Átszállót. Jött a masina és én ugrottam a tömegbe lelkesen. El innen messzire, elég volt már a hülyeségből. — itt: Hotel Fotel.


Mágocsi Péter
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu