Kultur

Találkozások (8)

Pszichológushoz járok. Hónapok óta hetente egyszer.

Többet ültem már vele szemben, mint veled szemben. A 36. hétben vagyok, két hét és akár szülhetek is, akár meg is születhet a lányom. Lányom lesz.

Ne haragudj, de muszáj volt elmenni valakihez, aki nem csak meghallgat, hanem beszél hozzám, aki igyekszik szavakkal irányítani. El kellett mennem, mert Enikő csak hajtja a magáét az életemről, te meghallgatsz, ezenkívül nincs senkim. Illetve van Dénes, meg van az ő hozadéka, hordaléka, más nincs belőle. Vagyis van. Az én értelmetlenné vált életem. Így pedig nem lehet gondolkodni, ha az ember gyermeket vár, ez nem az áldott állapot érzés, inkább a teher, meg az elhagyatottság. Inkább az, úgy vélem.

Elmondtam Enikőnek, elmeséltem neki a Dénes mellett ébredést, aztán a ráébredést arra, ami miatt éppen úgy nézek ki most, mint egy piszkafalábakon álló hordó. Éppen úgy, nézz csak rám. Mit tett a testvérem? A testvérem megdermedt a történtek hallatán, aztán valahogy úgy szakadt ki belőle a nevetés, mint néhány héttel azelőtt a sírás. Nem tudta abbahagyni. Közben, a kacagástól ömlő könnyeit törölgette, s azt hitte viccelek. Rájött nem, akkor meg azt harsogta, hogy az ő kicsi húga egyáltalán nem normális. Hogy is lehetnék az? Mi nem lehetünk normálisak, nem kaptunk normális eszközöket az élethez, annak velejáróihoz. Nem tudjuk, miként kell létrehozni a normális állapotot. Azt tanácsolta, semmiféleképpen ne mondjam el Dénesnek, mert azzal csak még több bajt hozok a fejemre. Hagyjam ott a munkám, költözzek hozzá, majd nevelgetjük együtt a gyereket. Ennyi volt az ő terve. Kértem gondolkodási időt, s hazafelé betévedtem az első magánpszichológushoz. Ő legalább nem kapott nevetőgörcsöt, ő irányított, segített megtalálni a helyes utat, legalábbis úgy hitte, s egy ideig én is.

Először is elmondani Dénesnek a hírt, vele dönteni a jövőről. Elmondtam, döntöttünk, hozzám költözött a másfélszobás lakásomba.

A jövő? A jövő az, hogy hitelt vettem fel, mert Dénes úgy gondolta, ez az otthon túl kicsi egy baba érkezése után. Hitel kellett, mert nagyobb lakás kellett, nagyobb pénzért. Dénesnek már nincs hitele, ellepi az adósság. Ezért léptem én. Hárommillió hitel a nyakamon. Nem érted félre! Nem a nyakunkon! Nem! A nyakamon!

Mert miután elköltöztünk az én gyermekem apja elment egy kicsit a kollégákkal iszogatni, s szó szerint négykézláb jött haza. Négykézlábas ittasan. Én nem szóltam semmit, mert bennem növekszik a gyerek, és neki nyugalom kell.

Másszor eltűnt a pénzem, amit gyermekem apja játékgépekbe dobált. Igyekeztem akkor is nyugodt maradni, a gyerek érdekében.

Aztán felhívott a felesége, és kérte közöljem a szemét disznóval, aki Dénes, hogy ideje lenni négy hónap után az elmaradt gyerektartást fizetni. A szemét disznó ekkor éppen a lakásunktól nem messze fekvő bisztróban mulatott, hiszen aznap kaptunk fizetést. Én akkor már nem tudtam nyugodt lenni, ezért odamentem a kerthelyiség ajtajához és az arcába vágtam a hátizsákját, benne néhány fontos holmijával, odaordítva, hogy takarodjon el a lakásomból.

Másnap persze visszasírta magát.

A pszichológus elmondta miért élek így, állítólag saját életemet rontva, tönkretéve. De az a helyzet, ezzel ő nem mondott sok újat. Igyekszik engem kibillenteni ebből az állapotból, de most nem lehet. Most igyekszem minél több stabil pontot találni napjaimban, hogy nyugodt maradjak. Nem mindig sikerül akár csak egyet is találni. Mindennaposak a veszekedések, az ivászat. Tudod, mit látok? A szüleim házasságát élem, csak egy kicsit kevert szereposztással. Szörnyű azt látni, hogy képtelen vagyok változtatni, csak sodrósom.

Hónapok óta nem mosolyogtam. Enikőnek rengeteg a munkája, tárgyalás tárgyalás hátán, alig marad rám egy kis ideje. Másrészt nem szereti hallgatni Dénesről a történeteket.

Azért sem tudom kitenni a lakásból, mert  a hitel miatt nem bírok, most nem bírok egyedül megélni. Zsákutcába futtattam magam. Magam, meg a gyermekem, a lányom.

Erzsébetnek hívom. Tudom, idejét múlt név, nem divatos ma, de én valamiért szeretem ezt a nevet, szeretem a dallamosságát. Úgy nem tetszik, hogy Erzsó, vagy Zsike, vagy Böbe, vagy az a sokféle becézés. Nekem csak így tetszik: Erzsébet. Ezért is nevet rajtam Enikő. Neveti, beszélek, éneklek, meséket mondok a hasamnak. Gyerekmeséket, meg életmeséket. Életmeséket az apjáról, az anyjáról, a világról, amibe születik.

Igyekszem minél több vitamint adni neki, bár néha az idegességtől alig megy le étel a torkomon. Csak falatok. Szedek rengeteg vitamint. Fejlett baba, úgy mutatja az ultrahang. Dénes is jött velem egyszer vizsgálatra, de olyan másnapos szagot árasztott, nem engedtem, hogy máskor is elkísérjen.

Mindene megvan Erzsébetnek, már mindent megvettem neki. Elmondhatom neked, hogy amennyire nem akartam ezt a gyereket, most annyira várom, végre a karomban foghassam. Nem leszek egyedül! Értesz engem? Vele majd mindent megbeszélhetek, vele törődhetek. Hozzám mindig jöhet, bármilyen bújával, bajával, így akarom nevelni,. De én is számíthassak rá!

Lesz egy lányom, lesz egy Erzsébetem. Szülök magamnak egy gyereket.

A pszichológus azt kérte, fogalmazzam át ezt a mondatot: Szülök magamnak egy gyereket. Nem értem, mit fogalmazzak?

Van, amiben nem értek egyet vele. Van, hogy vitázom vele. Sőt! Egyszer el sem mentem a megbeszélt időpontra, annyira felidegesített.

Két hét múlva lesz egy lányom, ha minden rendben megy. Lehet, legközelebb már őt is hozom hozzád, bemutatlak neki.

Most akkor szedelőzködöm. Nehezebben megyek. Tényleg nagy gyereke, valami négy kilogramm. Csak már itt lenne.

Na, nem türelmetlenkedem.

Elcammogok. Jövök, amint lehet.

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu