Kultur
Teríték a reménynek.
Először a nagy bordó abrosz került elő a szekrényből.

Kopottan, alig látható négy csücskében a négy kis világító gyertya minta. Melinda szépen kivasalta, felterítette a nagy ebédlőasztalra. Utána vette elő a kis zöld futókát. Éppen illett nagy, bordó párjához, éppen úgy elveszítve hajdani élnék színét.

Meggyúrta a süteményalapot, nem kelesztette, zsíros tésztával dolgozott. Így szerették hajdanán a fiai, ezért készítette így. Neki teljesen mindegy lett volna, de ha nekik ez a fajta ízlik, akkor ilyenformán kell.

Megtöltötte a diósat, megtöltötte a mákosat, mindkettőt rengeteg mazsolával. A gyerekek csak mazsolával szerették. Sütőbe tette, nem volt más hátra, mint a konyha rendbetétele. Sepregetett, felmosott, hamar száradt. A kinti hőmérő 28 fokot mutatott, december 25-én ez teljesen kellemes idő a szigetországban. Ki. kilesett a pálmafákra, milyen szépen átváltoztak a nyári idő alatt elszáradt leveleik, most mind zöldben pompázik.

Megleste a süteményt, már meg lehetett fordítani. 15 óra, fertálynyi idő és itt a vendég, jön a testvére. Milyen kedves az ő húga, repül hozzá 24 éve, minden karácsonyra. Tudja, ő nem mehet, nem hagyhatja itt a házat, hiába ez nem az ő hazája, hiába nincs itt már senki, aki számít, megérti, ő nem mehet. Legalábbis reméli.

Itt már csak a munka van 25 éve, néhány barát, néhány kedves ismerős és a tanítványok. Család nincs. Milyen jó is, hogy jön a húga.

És milyen jó volt nekik menni. Az első repülőút a gyerekekkel.  Ő is, a férje is rettegtek a közös repüléstől, a csemeték viszont nem győztek betelni vele. És aztán az otthoni hó! A két fia több száz hó angyalt készített, tucatnyi hóembert. Nem lehetett őket becsalni a nagyszülők udvaráról vacsorához. Ő addig nem tartotta a szigeten a karácsonyt, de ezek után a fiai kérték saját otthonukba is az ünnepet.  Ezért akár hazarepültek a tavaszból a hóba, akár nem, ünnepelni kellett. Ha nem jutottak el a szigetről, mert megesett, hogy a fel- feltörő háborús állapot miatt leállították  a repülőterek forgalmát, akkor otthon besötétítették a szobákat, bejglit sütöttek, karácsonyi dalokat énekeltek, telepakoltak mindent gyertyákkal. Karácsony volt ez is, csak amolyan tengerparti, ami este úszással végződött.

De furcsa, hogy ő, aki saját szülővárosából ki nem tette a lábát, a férje miatt kontinenseket repült át, együtt élni vele, családot alapítani vele, egy szigetországban. Mennyire tiltotta ettől a házasságtól az anyja. Tiltotta a férj nemzetisége, a távolság, a beláthatatlanság és az állandó feszült belpolitika miatt. Ő nem is érzékelte ezeket, mindig otthonról telefonáltak, mit láttak róluk a televízióban. Az a baj, sem ő, sem a férje nem látta. Ők csak élték az életüket, buszoztak, dolgoztak, gyerekeket neveltek, úsztak a tengerben.

Akkor is az anyja hívta fel, hogy ellenséges csapatok érkeztek a szigetre. Nem értette, miről beszél, csak mikor az óvodából, az iskolából is jött a telefon, azonnal vigye haza a fiait. Azonnal sajnos nem tudta, ezért szólt a férjének, ő közelebb volt, tüstént menjen, rohanjon.

Megszakadt a telefonkapcsolat, megállt a közlekedés. Órák múlva érkezett haza autóstoppal. Az ő házuk még állt. Csak néhány ház állt a lábán, a többi lerombolva, szétlőve, elpusztítva. Nem hitte el, amit lát. Rohant végig a lakáson, de hiába kiabálta a férje, a gyerekei nevét. Ki az összebomlasztott utcára, keresni az ismerősöket, de senki nem talál senkit, mindenki keres, vagy ápol, vagy sirat.

Szalad az iskolához, de annak is csak a romjait látja. Valahol ott omlott össze, valahol ott szakadt el a szál. Mi lesz vele? Hova lettek? Hol a családja?

Két nappal mindenek után ébred, otthon, férjének egyik testvére ül mellette. Hiába kérdezi, nincs válasz. Hírek vannak a másik faluból, ott rosszabb a helyzet. Ott föld alá temettek csecsemőket, ott agyonvertek, megöltek embereket. Itt csak romboltak, itt csak lőttek mindenfelé. És a legszörnyűbb, mindenhonnan gyerekek tűntek el, apró gyerekek.

Melinda segít a többieknek, befogad ház nélkül, család nélkül maradt szomszédokat, mindaddig, míg nem kapnak anyagi támaszt. Segít rendbe tenni a falut, tolmácsol más országokból jött riportereknek és várja a húgát, amint repülőket fogadhat a sziget.  És jön a húga, vinni akarja haza. Vitáznak, mert ő nem mehet. Igen, odaveszhetett a férje, elrabolhatták, elhurcolhatták idegen országba a gyerekeit; de a fiai bátrak és mi történik, ha visszaszöknek és ő nincs itt. Akkor mi történik?  Testvére megérti, vele marad egy időre, de neki haza kell mennie, visszarepül.

Hónapok telnek el, amíg kiköltöznek Melindától a segítségre szorulók, amíg rendbe teszik a falut, a szigetet. Hónapok múltán megy vissza dolgozni, tanítani a nyelvet az iskolában. De egy nap sem telik el, ne várná haza az övéit.

Beköszönt a karácsony.  Mi lesz, ha most jönnek haza? Úgy kérték a fiai, legyen itthon, náluk sütemény, legyen gyertya, minden, ami ünneppé teszi a napot. Úgy kérték. Ha most lépnek be az ajtón, biztosan szomorúak lennének, nincs itthon ünnep. Ő megterít, megsüt, meggyújt és egyedül van. Akkor, 25 éve még nem jött a húga, csak másnap. Megijedtek a hangjától a telefonban, annyira kétségbeesett volt. Ezért jött a testvére, ezért jön azóta is minden évben.

Mint most is. A húg lepakolja a csomagjait, kiteszi az asztalra az ajándékokat, s elmeséli mi hír otthon, a hóban. Mesél a gyerekeiről, a férje új munkahelyéről, a fertelmes szomszédokról.

Melindának nincs annyi érdekes történése, csak a munkája.

Testvére látja ezt, ezért kérdez, ezért bírál. Miért nem jön haza? Miért kell ez a teríték? Miért a három üres tányér minden évben éppen karácsonyra? Miért nem adja már fel? Már réges rég új életet kellett volna kezdenie. A gyermekei, ha még élnek valahol egy másik országban, szóval, ha élnek, már felnőtt emberek, nem is emlékeznek rá, a hazájukra. Hány évesek is voltak? Öt és hét? És a férje? Bizonyosan nem él már. Ezt rajta kívül mindenki tudja. Szép nő, okos nő. Kezdje már újra.

Melinda ül a terített asztalnál, nézi a terítéket, az üres tányérokat, az üres életét.

Nem felel a minden évben feltett kérdésekre, csak közli; azt senki nem tudhatja, ki él és ki nem. Azt senki nem tudhatja hol él, kire, vagy mire emlékszik.

Tudni nem tudhatja, csak érezheti, mint ő. Mert ő azt érzi, van remény, még huszonöt év után is.  Van remény arra, hogy szembetalálkozzanak valahol egy utcán, ráismerjen fiai arcára. Van remény, hogy betoppanjanak az ajtón, hogy átöleljék őt, hogy megegyék a mazsolásakat. Erre mind van remény. És mikor lehet itt mazsolás? Mikor lehet a legnagyobb a bizakodás, ha nem most? Ő ezt az ünnepet nem is akarta itt, azt a két fiú könyörögte ide a tengerpartra. Tehát mindennek úgy kell lennie, mint az utolsó alkalommal. Úgy a terítőnek, a gyertyáknak, a süteményeknek, a tányéroknak, a besötétített függönynek. Csak az esti úszás nincs már, ahhoz ők is kellenének. De nincsenek.

Annyit kér, reménykedjen vele, mert karácsony van, nemsokára mehetnének úszni.

Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu