Kultur
Buják Attila: A kép
2013. január 2. szerda 16:44
A kép közepén oszlopokkal övezett belső térség, előkelőbb nevén átrium,
a falfelület síküveg, az udvaron csenevész, fagyott porcfű. Belül, a jó melegben puha télikert, bársonyos japán zöldek, mediterrán fikuszok, pálmák, az udvar hideg, mint az űr. Két ember botladozik a járdán. A fehér ruhás ápoló, és a másik, a nyolcvanhat éves egykor férfi, a vállán panyókára vetett szőrkabát, lábán gumipapucs, zokni, a fején félrecsúszott kötött sapka. Az ápoló, a keresztes parancsnok utat mutat és utasít. A faladat rutinszerű, minden nap nehezebb. Ebéd után körbe kell járni, végig, egyenesen a járdán, egyszer oda, majd megfordulni, és szilárd léptekkel vissza. Aztán fájront, be is fejeztük. Kötelező, napi gyakorlat, egészségügyi átmozgatás. Az öreg hallgatja, majd bólint, engedelmesen indul, ha valaki, ő törvénytisztelő. A saroknál sajnos beüt a krach. Be kellene fordulni, kilencvenfokos szögben, élesen jobbra, de ehhez irányt kellene váltani. Ami nehéz, túl nagy a tér, szabad a mozgás, iránytű nincs. És mivel falnak menni nem lehet, csak áll. Megszűnik minden egyenes. Valahol utat tévesztettünk, találom fel a történelmi közhelyet, mert 2012-ben mindenről ez ugrik be.
Egy elöregedett, tétova ország téblábol a fagy közepén, kopogtatna a patriarchális biztonság meleg küszöbén, de már nincs út előre. Elfogyott alólunk a járda.
Az öregember látja, lassan és szégyenkezve visszafordul. Nem megy, fő-néni kérem. Az ápoló hadonászva ordít. Előre. Együttműködés. Tovább, csak tovább! Így telik el egy újabb év. 2013. A pusztító kór metszi, őrli agyunkat, sugarazza maradék gondolatainkat és lassan négyszögébe zár a tér.
Hol a kiút, kedves olvasó? Butaság, hogy az orákulum kérdez, végül is állítani kellene valamit, cáfolni, okosakat mondani annyi eltékozolt sor és elpazarolt év után. Kimondani, hogy van jövő, lesz Magyarország, eltűnnek emezek, bejönnek amazok, hogy közel a tavasz, hogy mindig van egy őrizetlen ajtó, amelyen gyorsan besurranhatunk. Hogy az ápoló nem fog nagyon kiabálni, hogy összeszedve maradék, csikorgó erőnket, egyszer visszaordítunk: coki neked fő-néni, én megyek a világba, átlépve üvegfalakon. Megyek bele a szabadságba, ha elpusztulok, akkor is. Hogy ez sovány fogadkozás, csupasz ígéret? Ma ennyire futja, bocs.
Mellesleg, hogy agyon is magyarázzam, ami nagy bűn, az öregember az apám. Az ország pedig a hazám.

Forrás:nepszava.com
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu