Kultur

Találkozások (6)

Nem gondoltam volna, hogy ez a hely éjszaka is nyitva van.

Milyen jó, hogy eljöttem! Gondoltam, elalszik Enikő és kisurranok a házból, megnézem , bejöhetek .e ide. És tessék! Nagyon örülök! Jöhetek éjszaka is!


Még jobb is éjszaka jönni, nem kell közben lesekedni, hallja. e valaki, mit beszélek hozzád.

Nem kell féltened! Nem félek éjszaka! Egyáltalán nem félek! Annyit járkáltam egyedül az éjszakában, el sem hiszed! Komolyan! Sokszor megesett az egyetem alatt is, ha valami bántott, valamin gondolkodni kellett, nekivágtam az éjszakai városnak, kisétáltam magamból a gondokat, a problémákat. Más fut, vagy szaunázik, én meg sétálok, vagy inkább vágtázva sétálok. Történt, hogy megakartak támadni. Talán kétszer, de én mindig olyan határozottan ordítottam rá, hogy megijedt, megdermedt, én meg vágtáztam tovább. Nem az ijedtség miatt ordítottam! Gondolkoztam, sétáltam ki magamból a feszültséget, és ő megzavart közben, ezért lettem dühös. Jó, lehet az ijedtség is, de az volt a kevésbé fontos. Egyszer a táskámat akarta az egyik letépni a vállamról. Megvertem, elvertem a táskával és úgy sikítottam! Hát, azon nagyot nevettél volna! Az mulatságos volt! Na, ennyit az éjszakákról.

Jó, hogy be tudtam jönni hozzád. Enikő alszik, mint a bunda, altatja a nyugtató, meg az a sok gyógyszer. Talán még egy hetet kell nála laknom, mehet vissza dolgozni, én meg hurcolkodom vissza a saját életembe.

Miért vagyok itt? Miért vágtázom át a városon hozzád?

Úgy kezdődött, nem zártam le rendesen a melegen tartó ételhordó tetejét. Valahogy rázártam, de nem pontosan, ezért kihűlt Enikő ebédje, hidegen ette. Nincs mikrohullámúja, és egyébként sem tud főzni. Az ő számára a konyha csupán egy kellék, amiben körbevezetheti a vendégeket, más nem. Nem használja, nem tudja, nem akarja. Szóval elrontottam az aznapi ebédjét. Már a munkahelyen felhívott emiatt. Nem akartam a kollégák előtt vitázni, mondtam, majd otthon megbeszéljük, de annyira felhergelte magát ezen, hogy hívott még legalább ötször. Elképzelheted, milyenné tette a napomat! Haza se mentem, futottam hozzá. Nem busszal mentem, hanem gyalog, vágtázva, nehogy veszekedéssel kezdjem, ha belépek a lakásába. De ő várt, volt ideje megformálni a veszekedésünk első mondatait.  Ordítozott velem, mint tette azt hajdanán anyámmal, meg a férjével, a már emelte volna keze ügyébe kerülő leveses tányért. Az én fejemen meg átfutott a kedves szomszéd, aki mindent hall, aki fülel, kell- e hívni a magánklinikát. Soha nem tettem ilyet! Kicsavartam a kezéből a tányért, amiből a földre, meg a takarójára ömlött féltányérnyi leves és adtam neki egy hatalmas pofont az egyik oldalról, egyet a másikról. Az én nővérem számtalanszor megvert, ütlegelt engem, de én soha nem adtam vissza, én mindig hagytam magam. Most nem. És tudod mit tett?  Tenyerébe rakta az arcát, s úgy szakadt ki belőle a zokogás! Leültem elé az ágyra, leültem a selyemtakarójára, ami beszívta magába a hideg zöldséglevest. Ültem, és nem hittem el. A soha nem beteg, a mindig vad, a mindig hisztériás, akit soha  de soha nem láttam sírni, most zokog. Eltelt egy kis idő, el kellett telnie, mert nekem szükségem volt időre, nekem eszmélni kellett. Megsimogattam a fejét, közelebb ültem, megsimogattam a hátát, csurom izzadt lett a zokogástól. Izzadt a haja, a teste. Simogattam, kértem, ne haragudjon, nem akartam.  A nővérem megfogta a kezem, magához húzott, úgy szorított, de úgy szorított, alig kaptam levegőt. Annyira sírt, először nem értettem, mit mond, mit akar nekem mondani. Folyt a könnye a fülemen, a nyakamon, már én is izzadt lettem tőle. A nővérem azt mondta: Bocsáss meg nekem! Kérlek, bocsáss meg nekem! Bocsáss meg mindenért!

A nővérem ezt mondta nekem. Ezt mondta! Elhiszed? Ezt mondta! Mindenért! Mindazokért!

Annyira sírt, mint egy gyerek. Mélyről jött, olyan mélyről, azt nem lehetett megállítani, azzal csak sodródni lehetett. Zokogtunk együtt. Mormolta, mint egy imát, mormolta, bocsássak meg neki. Nagyon sokáig tartott, nagyon kimerített, engem is, de legfőképpen őt.

Azt hiszem ezzel ért ki a partra a testvérem, ez segített benne. Mert, mikor ez az egész befejeződött, felállt az ágyról, levette a takarót, levette az ágyról a lepedőt, kivitte a fürdőszobába, s hozta helyette a tiszta ágyneműt.

Mert, amikor mindennek vége lett az én nővérem megkönnyebbült, az én nővérem leültetett maga mellé, felkucorodva törökülésben az ágyra, s mondta, akkor most beszéljünk. Van miről, ugye van miről?

Beszéltünk. Születésünk óta először beszélgettünk.  Kávé, tea és keksz, meg mi, ketten az ágyon.

Beszélgettünk.

Vallottunk egymásnak.

Enikő mesélt apánkról. Apánkról, aki nagyon szeretett engem, a nővérnél tíz évvel fiatalabbat. Enikőnek ez nagyon fájt, mert ő is apámhoz érezte közelebb magát,s apám igyekezett is  szeretni őt, de én voltam, mégiscsak én voltam a kedvenc, én, a kicsi. Nem emlékeztem erre, apámról sincs kép a fejemben. Én négy, a nővérem 14 éves volt, mikor öngyilkos lett. Mesélt róla, mennyit veszekedtek a szülők, főként azon, apánk félrelép, főként azon, nincs elég pénz, főként mindenen. Enikő azt mondja, nem látott még két ilyen egymástól homlokegyenest eltérő jellemű embert, nem is érti, hogyan gabalyodtak a szüleink egymásba. Apánk halála nagyon megviselte, már az én születésem is megviselte, mert az is azért történt, hátha apánk megállapodik végre anyánk mellet, de nem. Apánk megállapodott mellettem, de anyánkkal ugyanúgy nem volt közös nevező.

Apánk halálából én nem emlékszem semmire, nem is vittek a temetésre. Arra sem emlékeztem, Enikő utána napokig nem jött haza. Mesélte, egy sínen sétált fel-alá, nem akart otthon lenni, haragudott anyánkra, haragudott rám. Haragból, féltékenységből kaptam az ütleget. Kaptam apám szeretete, apám elvesztése, anyánk tehetetlensége, az én kicsinységem miatt Kaptam mindenért.

A nővérem nem akart eljönni otthonról, amíg nem talált komoly kapcsolatot, s úgy intézte, sokáig ne találjon. Azt mondta, mindenkiben apánkat kereste. Kereste apánk vagányságát, műveltségét, férfiasságát. Bújt egyik ágyból a másikba, s ezt néha szó szerint lehetett venni. Közben nézte anyámat, miként vergődik tehetetlenül saját életében még akkor is, mikor nincs benne az, aki megkötözte. Anyánk nem tudott kapcsolatot kiépíteni emberekkel. Én olyan vagyok, mint anyánk.

Aztán Enikő az egyik átmulatott éjszaka után Tibor mellett ébredt. Tibor, aki évek óta szerelmes volt belé. Tibor, aki mindvégig szerette. Tudott Tibor kiruccanásairól, tudott az én irántam, a kishúg iránti vonzalmáról, de Tibor mindvégig őt szerette, őt akarta megsebezni, mert Enikő nem akart változni. Nem tudott. Kellett az alkohol a napi stressz után, kellett az átélt, át nem élt dolgok miatt.  Tibornak olyan kék szeme volt, mint apánknak, olyan orgánuma, olyan kacagása, mint apánknak. Enikő tudta, én beleszerettem a férjébe, de nem foglalkozott vele, tudta, hol a helyem és hol az övé.

Tudod, rájöttem, az én nővérem okos nő. Nem bír szabadulni a múlt sallangjaitól, de okos.

Én elmeséltem neki Dénest, elmeséltem a szétfolyó kollégát, és téged.

Az igazgatót is mondtam, a fegyelmit is. Azon nagyot nevetett! Elemzést adott az igazgatónőről, aki valószínűleg vénkisasszony, s mivel bennem riválist lát, igyekezik minden eszközzel hatalmát fitogtatni. Nem kell vele foglalkozni! És tudod mit? Tényleg egyedülálló! Akárcsak én! Csak ő húsz évvel idősebb.

A két férfit azt mondta, felejtsem el. Téged pedig, ha nekem ez jó, ne hagyjalak ki az életemből. De csak addig, amíg kell ez nekem.

Mit köszönhet az ember egy ételhordónak? Órákon át beszélgettünk.

Mesélt gyerekkori történeteket, melyekre én már nem emlékeztem.

Mesélt anyánkról, aki annyira várt engem, várta, végre együtt tudjon élni a férfival, akit nem szeret. Mesélt órákon át.

Apánk, aki gyönyörű férfi volt, s anyánk, aki gyűlölte ezért társát, irtózott a szépségétől. Enikő sem tudott meg semmit arról, volt- e valaha is szerelem közöttük. Nem tudta, mert ő sem tudott soha beszélni anyánkkal. Ittak együtt, vitáztak, de nem beszéltek soha.

Anyánk titok maradt. Mindkettőnknek. Egy egyszerű mondat, de mennyire nehéz szavak ezek. Anyánk titok maradt.

Mennyi titok!

Tudod, milyen jó most nekem? Olyan jó, hogy végre testvérem lett. El sem hiszem! Na jó, elhiszem!

Megyek vissza!

Négykor kelek. Nemsokára.

  

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu