Kultur

A tüskés bot

Ül a két gyerek a lépcsőfordulóban, a nagyobbik, a kócos szőke kislány talán tízéves forma lehet, a kisebbik, barna ötéves kisfiú, középső csoportos óvodás.

Ülnek, miközben a nagyobbik hevesen magyaráz a kicsinek, aki már fázik, már menne be a lakásba, de nővére még nem végzett a mondandójával, muszáj befejezni, elmondani, amit kitervelt.

Magyaráz a nővér, mi legyen, ha apa megint azt csinálná, amit nem szabad.

- De látod, hazaengedték- győzködi a kisfiú a nagyobbat, de az morcosan visszavág.

- Szerinted miért?- értetlenül néz rá öccse, folytatja hát:- Mert nem folyt vér.

A kicsi még mindig értetlen.

- Ne nézz már ilyen bután!- löki oldalba nővére- nem folyt vér. Ha úgy vert volna meg engem, vagy anyut, hogy vér is folyik, akkor több időre megszabadulunk tőle, így csak bevitték kijózanodni, s már engedték is haza.

- Vérnek kellett volna folyni?- csodálkozik az öcs.

- Jajj, Kristóf! Néha olyan bugyuta vagy!

- Nem vagyok bugyuta!- sértődik meg a kicsi.

- Ne haragudj!- átöleli nővére, s hogy vigasztalja, gyorsan elmeséli, honnan tudja a vért.

- Erzsike néni mondta anyunak, hogy a vér hiánya miatt engedték haza. A rendőrök tehetetlenek, látják, baj van, de nem tudnak segíteni, mert meg van kötve a kezük.

- Baj volt?- csodálkozik a fiú.

- Már hogyne lett volna!- csattan fel megint a borzas, kis fej.- Te nem láttad anyu mellkasát, meg a karját? Hát vak vagy? Nem láttad az én karomat?- veszi le magáról a kabátot, megmutatni a véraláfutásos karját, őrizve magán apja kezének szorítását.

Kristóf gondolkodik:- De apa azt mondta, hogy rossz voltál, azért kaptál ki, anya pedig nem érti meg, hogy ő nem tud munkát találni. Apu csak szomorú volt, ezért csinálta.

- Szóval, ha én szomorú vagyok, akkor verjelek téged kékre-zöldre?- fortyog a kislány.

- Ne! Nem úgy értettem, Réka!

- Akkor előbb gondolkozz nagyokos!- oktatja a kicsit.

Réka visszaveszi a kabátját, mert valóban hideg a lépcsőforduló, de még mindig nem mondott el mindent, amit akart.

- Egyébként nem is vagyok rossz. Egyébként meg nincsenek rossz gyerekek, csak rossz felnőttek!

- De, Réka! Most azt mondod apa rossz?

- Igen!

- Ilyet ne mondj!

- De mondok!

A barna, kis fej szája sírásra görbül.

- Na, nehogy sírjál már!

- De sírok! Nem igaz, amit mondtál. Csak szomorú apa, mert nincs munkája! Én apát is szeretem, meg anyut is! Tudd meg!

Réka nézi az öccsét, s nem érti, miről beszél, miért így beszél. Mit is kellene még mondania ennek az okos tojásnak, valahogy megértetni vele, ez a család nem jó, nem így működik máshol. Máshol nem részeg nap, mint nap az apuka, nem ordítozik a feleségével, nem ütlegeli a gyerekeit okkal, ok nélkül. Hogyan mondja el, mikor ő is csak akkor jött rá, mikor meghívták egy szülinapi ünnepségre az egyik osztálytársához, ahol nem volt alkoholszag, nem volt félelem, nem rettegtek attól, milyen állapotban jön haza a férj, nem lesték minden kívánságát, csakhogy otthon béke legyen. Anyu azt hazudta nekik, hogy Kristófnak azért áll ki az egyik bordája, mert így született, de ő hallotta, mikor Erzsike néninek elmondta, hogy az apja csapta földhöz a még csecsemő öccsét, aki napokig volt utána kórházban, de szerencsére nem lett komolyabb baja, csak a bordája törött. Azért nem csukták le az apját, mert anyu nem tett feljelentést. Igen, és ő visszafelesel az apjának, ha nem akarja azt csinálni, amit neki parancsol. Mert soha nem kér, csak parancsol. Igen, ő kap a legtöbbet, ő a nagylány. Ő már kapott azért is, mert a legkisebbet, a most nyolchónapos öccsét ki akarta dobni az ablakon az apja, s ő nem hagyta, odaállt a kiságy elé, de Kristóf erről sem tud. Nem tudhat ezekről egy ötéves, megijedne. Anyu sok mindent megbeszél vele, amit meg nem, azt Erzsikével, a szomszéddal, aki nagyon sokat segít nekik, aki állandóan győzködi anyut, váljon már el. Igen, ő azt is tudja, hogy a legkisebb, Máté nem született volna világra, ha nem erőszakoskodik anyuval apa. Máté az erőszak miatt él.

Nem mondhatja el Kristófnak azt sem, ha nincs a szomszéd néni, nekik nincs karácsonyfájuk, mert apa elvitte az utolsó fillérüket is. Ha nincs a szomszéd néni, akkor nincs mit enni. Anyu azért ment el a turkálóba, mert ott leadta az ő ruháikat, kapjon érte pénzt. Réka nem ment be a boltba, mert odakint énekelt a legkisebbnek, de tudta, anyu odabent sírt, látszott a szemén, viszont kapott pénzt, és az a legfontosabb.

De vajon miből vett anyu ajándékokat? Mert Kristóf még várja a Jézuskát, Máté még nem is érti, de ő, Réka tudja, a felnőtt veszi, ha bírja. Vajon miből vett? Vett-e egyáltalán? A két kicsinek biztos, nekik nagyon fontos, de neki is kell, ő is szeretne.

Mit mondjon el az öccsének? Hogy vonja bele a tervébe? Belevág:

- Tudod, én nem akarok még egy rossz, veszekedős karácsonyt.

- Akkor ne mondj ellent apának.

- Értsd már meg, hogy nem ezen múlik!

- De! - néz maga elé szomorúan az öccse- Ezen múlik.

- Ide figyelj! Itt van neked egy bot és nekem egy- Réka előveszi a maga mögé dugott hosszú fákat.

- Ezen tüske van!- kiált fel a kicsi.

- Ne ordíts már! Na és?

- Mit akarsz ezekkel?

- Én? Semmit! Csak akkor, ha apa megint ordítozik, vagy verekszik, akkor elverem ezzel, és te segítesz nekem!

- Én?- kerekedik el a szeme a testvérnek.

- Te!- rivall rá a nagyobb - Ki más? Máté? Anyu, akit éppen ütlegel?

- Lehet, nem is lesz baj- próbál kibújni a verekedés alól Kristóf.

- Persze, lehet. Mindenestre legyen nálunk.

- Jó. Mindenestre. Csak a tüskéket leszedem róla.

- Nem kell leszedni semmit! Úgy jobban fáj majd neki.

Kristóf nagyot nyel- Te igaziból meg akarod verni apát?

- Igaziból. Ha ő is verekszik, akkor én is. Ha egyedül hagysz, akkor biztos sikerül nagyon megvernie. Emlékszel a névnapomra?

Emlékezett. Annyira ordítottak, hogy Erzsike néni rájuk törette az ajtót. Anyu nem volt otthon, oltásra vitte a legkisebbet. Ketten maradtak otthon apával. Cigarettázott, ivott valamit, s nézte a meccset a tévében. Réka kérte, hadd nézzék a mesét. Az apjuk meg sem hallotta. Réka elé állt, s kérte, tényleg szépen kérte, szeretnék nézni a mesét. Akkora pofont kapott, hogy nekiesett a fotelnak. Kristóf azt szereti Rékában, hogy olyan bátor, nem fél apától, mint ő, legalábbis nem látszik rajta. Ő csak állt a szobaajtóban, nem is mert odamenni a nővéréhez, aki lassan feltápászkodott a földről, s ismét odaállt apa elé. Kiabálta neki, azonnal kapcsolja el a mesecsatornára a tévét, mert neki ma van a névnapja, és nézni akarja a testvérével a mesét. Apa valami nagyon csúnyát mondott, vagy ahogy Réka szokta mondani, megint mosdatlan volt a szája. Apa felállt a székről, belemarkolt a nővére szép, szőke hajába, s ütötte-verte, ahol érte. Ő nem tudta, mit csináljon, előbb meg sem mukkant, csak amikor Réka sikítani kezdett, ő is követte, azt tette. Annyira visított, nem is tudta abbahagyni akkor sem, mikor már Erzsike néni felemelte, mikor a szomszédok kivették a testvérét az apja kezéből, mikor nyugalom, lett a lakásban. Emlékezett rá, meg is győzte vele a nagyobbik, vigyék a botokat, bármi is történjen.

Teljesen átfáztak a lépcsőházban, de szerencsére otthon jó meleg a lakás.

Az apjuk ül a televízió előtt, ahogy szokott, néz valami lövöldözős filmet, Máté alszik a kisszobában, anya a konyhában.

Óvatosan eldugják a két botot az előszobában, s mennek a saját kis vackukba, ahogy Réka hívja, játszani.

Vacsora után jön majd Jézuska, úgy ígérte anya.

Máté akkor is alszik még, mikor az asztalhoz ülnek a szobában, mert a konyhában nem férnek el négyen, annyira aprócska.

Valamennyi húsleves, mert apa nem szereti a halászlevet, ezért nem esznek, nem ehetnek, mert a szagát sem bírja. Valamennyi töltött káposzta, minden Erzsike nénitől, minden. Aztán diós, meg mákos bejgli, szintén a szomszédból. Apa nyámnyogva kóstolja, nem ízlik neki a sütemény. Mondja, ilyen szar ízűt, hogy lehet megenni. Az anya nem szól semmit, ránéz Rékára, ő se szóljon.

Eszik hárman tovább a süteményt, de az apa csak nem hagyja annyiban, miért is eszik ezt a szart. Réka nem bírja tovább, bármennyire is inti szemével anyja. Közli az apjával, ezért a szar ízű süteményért ne anyut hibáztassa, mert nem ő sütötte, sőt a vacsora többi részét sem. Ha nem tetszik neki a menü, nyugodtan menjen át a szomszédba, ott mondja a hülyeségeit, mert a zaba, amit befalt, ott készült. Azért készült ott, mert a pénzt, amit erre szánt anyu, azt ő elitta. Az apa hajolna át, szájon csapni a gyereket, de a másik felnőtt megfogja a kezét, Szenteste van.  Ránéz a lányára, ne pofázzon így vele, mert még egy ilyen mondat és kikap. A kócos, szőke kislány nem látszik ijedtnek, sőt, nagyokat harap a mákosból.

Felállnak az asztaltól, s közli anya, nézzék meg a fa alatt, van-e már ajándék.

Kristófot nem lehet utolérni, annyira szalad, anya ölben hozza a felébredő Mátét. Négy csomagocska a fa alatt. Mindenki kap, csak anya nem, róla nem gondoskodott Jézuska. A középső gyerek elámul ezen, Réka viszont érti, s magyarázza az öccsének, biztos eltévesztette Jézuska, s véletlenül másnak adta oda anyu ajándékát, majd ideér vele, ha kiderül a tévedés. Kristóf megnyugszik. Bontja saját ajándékát, teherautó. Puszilgatja, ölelgeti, nagyon-nagyon örül neki. Az apjuk sálat kapott, felveszi a nyakába, kortyol a söréből, figyeli fél szemmel, mellettük ülve a műsort a tévében. Réka előbb Máté ajándékát bontja ki, csörgőt kap, tetszik neki, el sem engedi kicsi kezéből. Utoljára marad a kislány csomagja. Valami puha, könnyen szakad rajta a csomagolás. Könnyen fel is ismeri, ez anya kendője. Nyáron vették, illett a ruhájához, tetszett Rékának is. Fogja a csomagot a kislány, nem néz fel, nem akarja, lássa anyu, sír.

Hát ennyit jelentett az az utolsó 5000 Ft? Ennyit, hogy neki nem jutott már belőle? Neki becsomagolta a sajátját? Azt hitte, nem emlékszik rá? Neki? A legnagyobbnak? Neki nem számít, mit kap? Annak a verekedős mocsoknak, annak az aljasnak sálat vett, neki csomagolta a sajátját? Nem, beszélhet így az apjáról. Nem beszélhet. Anyu is fél tőle, azért vett neki a semmiből is valamit. De ő nem kapott semmit, őt meg kellett védeni.

Halkan megköszöni, kimegy a szobából, megkeresi anyja telefonját, s hívja a rendőrséget, azonnal jöjjenek, mert itt verik a családot. Megadva pontos cím, máris jönnek.

Kivonul a család a szobából, még nem kell lefeküdniük, még játszhatnak.

Az apa ül a fotelben, lánya elé áll: - Szenteste van, szeretnénk mesét nézni.

Az apa ül a fotelben, rászól, menjen odébb. Réka nem megy. Kéri az anyja is, menjen el onnan., Kristóf nem figyel, játszik az ajándékkal.

- A gyerekeid vagyunk, Szenteste van és mesét akarok nézni.

Sok az ital már az apában, de még mindig csak ráordít, kotródjon odébb.

Az anya már nem tud szólni, csengetnek. Két rendőr áll az ajtóban, Réka behívja őket.

Áll a két egyenruhás értetlenül, kérdezik a szülőktől, ez a pontos cím, idehívták őket,  telefonos bejelentés érkezett.

Állnak értetlenül mindannyian. Áll az öregebb rendőr, kit már várnak haza, menne is a csöndbe, nyugalomba a feleségéhez. Gyerekei nincsenek, nem is akartak soha. Nem hiányzott már ez a riasztás, éppen lejárt volna a szolgálati idő. Áll a fiatalabb rendőr, akit szintén vártak már. Ugyanúgy három gyerek, nagy rokonság, mind náluk. Két helyszín között még beszaladt megvenni a hiányzó ajándékokat, a feleségének már nem jutott rá idő, ezért vállalta ő.

Állnak értetlenül, mikor megszólal a szőke kislány: - Vigyék el az apámat innen!

Az apa idétlenül mosolyog, látja rajta a két rendőr, erősen ittas, az anya is mosolyog, mosolyában félelem.

Az idősebb rendőr nagyon mérges, feleslegesen jöttek, hívja társát, menjenek innen. A fiatalabb viszont megkérdezi a kislányt: - Miért vigyük el az apukádat?

Réka számított a kérdésre, át is gondolta jól a választ. Vigyék, mert a múltkor hiába vitték el, aztán mégiscsak hazaengedték. Most vigyék el, mert őket állandóan veri. Nézzék csak meg jól rajta, s húzza fel karján a blúzt. A fiatal rendőr közelebb lép, végigsimítja a vékony, kis kart, rajta a lila foltokkal.

- Ezt valóban maga csinálta?- kérdezi az apától.

- Rosszalkodott- feleli a sarokba szorított férfi, s azon morfondíroz, csak menjenek el innen a fakabátosok, a gyereke nem teszi zsebre, amit tőle kap.

A két kicsi játszik a szobában, ők öten állnak a lakás előterében.

Megsimogatja a kislány arcát a rendőr:- Ezért most nem vihetem el.

Réka erre is készült, szalad az ajándékáért.

- Látja ezt, rendőr bácsi? Látja? Ez az anyukám sála! Én ezt kaptam karácsonyra! Nekem csak ez jutott!

Az anyja nem tudja, mit tegyen, meglepte a lánya, meglepte, emlékezett rá, meglepte, mert nem mondta, s meglepte, mert nem tudta, ennyire fáj neki. Ennyire sír miatta, s nem ő vigasztalja, hanem ez az idegen, fiatal rendőr. Leguggol az ő gyereke mellé, s vigasztalja a zokogó gyereket.

Erre Kristóf is kijön a szobából, de anyja kedvesen visszaküldi, maradjon a kicsivel.

- Nem vihetem el - mondja a maszatos arcú kislánynak a vigasztaló.

Réka megtörli könnyes szemeit, de ő erre is készült:- Tudom, vérnek kell folynia.

Csend az előtérben, csak az apa krákogása töri meg egy pillanatra.

Fel sem eszmélnek, kiszalad az előszobába a kislány, s hozza vissza a tüskés botot. Fel sem eszmélnek, mikor hatalmasat vág apja combjára, s abból elered a vér, mert csak alsónadrág van rajta. Nem mer visszaütni az apa, vannak itt nála erősebbek is. A harmadik után tudja elszedni tőle a botot a meghökkent rendőr. Idős társa káromkodik egyet, más szó nem hallatszik.

- Most már van vér! Folyik a vére- mutat apja felsebzett lábára a gyerek.

A fiatal nem káromkodik, tartja kezében a véres botot, tolja az előszobába a kollégát, súg neki valamit, az megint mond egy cifrát, vissza sem jön, csak a vigasztaló.

- Öltözzön fel, bevisszük a fogdába - közli az apával.

Egy szó nem hangzik. Az apa legszívesebben ordítana, annyira fáj a rengeteg szúrás a combján, de nem bír, vagy nem mer, vagy ki tudja. Veszi a nadrágját, veszi a kabátját, kísérik a rendőrök.

Réka felzaklatva áll a sarokban, megverte az apját, elvitette, elárulta, mennyire fáj az ajándék. Most mi lesz tovább?

Elvezetik az apját, nem köszön a rendőr, csak fogja az apját karjánál.

Becsukódik mögöttük az ajtó.

Nézi egymást az anya, s a lánya. Mit is kellene mondani? Néhány percben annyi fájdalom, mint máskor egy hét alatt. Nézi az anya a lányát, mennyire erős, mennyire érzékeny, mennyire okos, nem, mint ő. Ő nem az. Mit mondjon neki? Kérjen bocsánatot mindenért? Ezért az estéért?

Éppen lépne gyereke felé, mikor kopognak az ajtón. Az anya nyit ajtót, a lányát keresik.

Réka is az ajtóhoz megy, a fiatal rendőr áll ott, kezében egy hatalmas ajándékcsomag.

Lehajol a kislányhoz, átadja neki:- Tudom, te már nagylány vagy, tudod, ki hozza az ajándékot. De mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, ezt tényleg Jézuska küldte neked?

Átöleli a férfit a gyerek, nem válaszol neki, csak hatalmasat kacag, s viszi be, szalad be vele a szobába a másik kettőhöz.

Marad az ajtóban a két felnőtt, s marad az útravaló. Útravaló az anyának, akinek ilyen bátor gyereke van, aki ezt meg merte tenni, csak, hogy nyugodtan teljen a karácsony. Ha ilyen bátor a gyerek, mire vár még a felnőtt? Mire?

Perceket áll még a bezárt ajtó előtt az anya. Perceket.

A gyerekszobában hangos kacagás fogadja. Szanaszét dobálva a hatalmas doboz csomagolópapírja, szétszedve a játék, a társasjáték.

Már régen alszik Máté, mikor ők hárman még mindig játszanak, a tévéből valami rajzfilm hangjai szűrődnek át olykor-olykor a nevetés lármáján.

Éjfél körül szedi össze az elcsendesült gyerekszobából a tépett papírdarabokat az anya, viszi őket a szemetesbe, mikor meglátja az üdvözlőkártyát: Boldog Karácsonyt Annácska!

Ezt nem dobja ki.

Ez megmarad a fiókban a következő karácsonyon is, amit már csak a gyerekeivel tölt.

Amit elvált anyaként tölt.

 

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu