Kultur

Találkozások (5)

Idejét sem tudom, mikor jöttem, mikor jártam nálad utoljára.

Nem írom a találkozások idejét, mindig csak a témákat, miről beszélek, miben nyílok meg neked, mit kérek tőled. Nem csak veled vagyok így. Mindennel.


Nem számít, mikor kezdődik, nem számít elmúlik-e , maradandóvá válik-e,  az sem fontos meddig tart, az számít mi van benne. Az számít, mi marad meg belőle.

És ezekből a találkozásokból maradnak nyomok, saját magam forgatom del, saját magam gondolkodtatom el, persze a te segítségeddel. Ha nem tudtam volna arról, hogy ide lehet hozzád jönni, kérni lehet tőled, megnyílni neked, akkor mindez nem történne meg, mármint a nyitás. Zárt lennék, még magam előtt is.

Nem jöttem nagyon-nagyon régen. Nem jöttem, mert felkavarodott az életem, mint akit folyamatosan dobálnak ide-oda, s maga sem tudja, mit csináljon, hogy tegye rendbe ezt a felfordulást. Mindezt nem én okoztam! Mindez a körülöttem lévő felbolydulás miatt van.

Hol is kezdődött? Nem is tudom, talán Dénessel. Igen, vele kezdődött, vele indult meg a lavina. Meséltem neked azt a szörnyű éjszakát, ami után nem bírtam megszabadulni tőle. Hívott, megvárt, belém botlott mindenhol, ahol csak lehetősége adódott rá. Én egy ideig igyekeztem finoman elutasító lenni. Tényleg finoman, mert átgondoltam és úgy éreztem, még sem kell ő nekem, mégiscsak többre kell vágynom. De ezt így nem mondhattam el neki, nem mondhattam el neki mennyire unalmas és felejthető volt a vele töltött éjszaka. Először finoman igyekeztem távol tartani magamtól. De nem értette, annyira ködfelhőben úszott, annyira nem látta azt az egészet valóságában, unalmas valóságában. A finomkodás után érkeztek a keményebb szavak, de abból azt a következtetést szűrte le magának, én csak nem hagyom magam egykönnyen kötélnek állni. Hiába mondtam, én kértem azt az éjszakát és több nem kell belőle, köszönöm. Ez az ostoba nem értette! Nem akarta érteni! Utálok megbántani embereket, de őt meg kellett bántani, hogy eltűnjön végre. Nagyon- nagyon meg kellett bántanom, szégyellni valóan kellett. Ostoba vagyok, tudom. De több heti kergetőzés után végre megérette, én valóban nem akarok már tőle semmit.

Ezzel viszont nem lett vége a történetnek, mert este felhívott otthon, a lakásomban az egyik barátja, miszerint én tönkretettem, én megtapostam az ő barátját, aki miattam már ott is hagyta a családját, már hetek óta albérletben lakik, csak rólam beszél, ennyire életében nem volt még szerelmes. Hát normálisak ezek? Komolyan normálisak? Nem azok! Néhány esti beszélgetés, egy förtelmes együttlét és szakít a családjával? Nem normális!  Mit tettem? Elzavartam, persze, hogy elzavartam a fenébe a barátját, s illedelmes  „Jó estét !” után letettem a telefont. Otthagyott csapot-papot! Kész őrület!

Ezzel nincs vége! Mert két nappal ezután hívat a közvetlen felettesem, az igazgatónő, aki, mint mondtam valamiért első perctől kezdve ellenszenvvel van irántam. Hívat, elém tesz az egyik fogvatartottról egy papírt, miszerint nem fogadhat látogatókat. Nincs is ezzel semmi baj, előfordul nálunk az ilyesmi, ez is egyfajta büntetési módszer, nem fogadhatja kedvesét, anyját, apját, rokonait, senkit. De én engedtem ezt. Megnéztem a kiskorú nevét, megnéztem a dátumot, minden stimmelt, csupán az nem stimmelt, hogy én ezt a papírt most láttam először. A fogvatartott persze fogadott látogatókat, de nem azért, mert én kikerültem a felsőbb utasítást, hanem azért, mert nem láttam a felsőbb utasítást papíron, csak akkor. A főnök a szemembe vágta, ne hazudjak! Én hazudok? Nem mondhattam, hogy ezt az egészet ő már kitalálta, bármikor gyárthat, bármikor visszadátumozhat egy ilyen papírt, vagy egyszerűen nem mutatja meg nekem, csak a kollégáknak, ők meg nem szólnak. Miért is szólnának? Nem gondolják, hogy a ranglétra egyik fokát éppen a legfensőbb kikerüli. Ki akar onnan rúgatni. Pedig jól végzem a munkám, szeretem a munkám. Nem értem azt az ostobát!

Emiatt az eset miatt természetesen fegyelmit kaptam. És ezt természetesen nem tudom bizonyítani, én nem láttam semmiféle eltíltásról papírt. Szóltam a többieknek, minden az igazgatótól érkező parancsot azonnal nekem is továbbítsanak. Fegyelmit kaptam.

És tudod mit? Ezzel sincs vége. Mert történt ez az egyik hét hétfőjén és csütörtökön telefonáltak az egyik magánklinikáról, azonnal látogassam meg a nővéremet, lehet meg sem éli a reggelt és én vagyok az egyetlen hozzátartozó. Nem is tudtam, hogy kórházba került! Nincs autóm, ezért munka végeztével rohantam ki a vasútállomásra, s felszállás az első vonatra, ami visz a haldokló nővéremhez.

Félórás vonatút után, alig találtam taxit, de végre-valahára megérkeztem. Nagyon rosszul nézett ki,de én ismerem Enikőt, nagyon is jól ismerem. Láttam már ezt az állapotot nála. Képes volt elájulni veszekedés közben, ha nem ájult, akkor tört-zúzott, ütött, verekedett. Láttam már ilyet! Hányszor tette meg ezt velem, hányszor Tiborral! A nővéremnek van egy különleges képessége, képes  haldokolni, anélkül, hogy csak a közelében is lenne annak a végső állapotnak. Annyira nem akar élni, a teste viszont annyira vágyik, ragaszkodik még az e világhoz. Úgy képzeld el, mintha veszekedne a lélek és a test. És mindig a test győz. Mindig. De a test megvárja, mintha be akarná csapni a lelket, megvárja amíg teljesen a part végére sodródik, már esne le a szakadékba, de az visszarántja, a test visszadobja onnan. Mert Enikő hiába olyan, amilyen, hiába. A teste erős, nem emlékszem rá, bármikor is beteg lett volna. Nincs ilyen emlékem róla, hogy ő lázasan, vagy köhögve, vagy kiütésekkel a testén téblábolna a lakásban. Ő erős.

Mondta a nővér, mondta az orvos, talán néhány órája van. A szomszéd hívta ki őket, azért őket, mert bármikor is hasonló helyzetbe került Enikő idehozták. Nem akarta, hogy a saját városában, ahol él, ilyeneket tudjanak róla. Meg tudja fizetni az ellátást, s ez mégiscsak magánklinika. Mi is a baj? Miért volt ő itt már többször? Elájul, besárgul, erősen ittas állapotban érkezik. A szomszéd hallja az ordítást, hallja a tányércsapkodást, aztán a nagy csönd. Ilyenkor rendszerint átkopogtat, s ha nem jön válasz, akkor hívja őket. Kedves a szomszéd! Én meg semmit nem tudok erről sem. Hányszor történt meg ez már? Legalább tízszer, de csak ebben az évben. Bent van két-három napot, ha kijózanodik innen dolgozik, s ha fontos tárgyalása van, arra beutazik a bíróságra, ha nem érzi még jól magát, akkor visszajön. Hihetetlen, ugye?

Miből látták, most nagy a baj? Lassabb a pulzus, nem akart múlni a sárgaság, magas a láza. Nem értik, miért nem, aggódom, miért nem sírok, mire fel ez a nagy közöny. Nem értettük egymást. Én nyugtatom őket, ne aggódjanak, nincs baj, talán több időbe kerül, míg felépül, de nem lesz baj. Talán azt hiszik, én sem vagyok rendben, talán. Nem érdekel. Kivettem néhány nap szabadságot, s kedden már én is megyek vele haza. Addig aludtam én is a magánklinikán, ettem az ottani kosztot, legalább távol vagyok mindenkitől.

Kéri az orvos, vigyázzak otthon néhány napig a nővéremre. Vigyázok, meg takarítok, meg főzök, meg kiszolgálom. Annyi üvegszilánkot te még biztosan nem láttál, mint ami nála van. Borminták a falon, megkarcolt milliókat érő bútorok, ez a sztárügyvéd lakása. Ez az ő élete. Meg most egy kicsit az enyém.

Nem is tudtam vele normálisan beszélgetni, csak amolyan hétköznapi dolgokat, mint mit enne, mit inna, mit olvasna, vagy nézné inkább a tévét?  Vissza kellett mennem dolgozni, mert a főnök is szabadságot akart,  egyszerre ketten nem lehetünk távol. Vissza kellett mennem. Nem kérdezték, miért volt a hirtelen szabadság, de nem is mondtam volna. Semmi közük hozzá.

Most úgy élek, hogy reggel, munka előtt rohanok bevásárolni, mert Enikő csak frissen eszik meg bármit is, legyen szó felvágottról, kifliről, mindegy. Elkészítem a reggelit, megfőzöm neki az ebédet. Venni kellett olyan ételhordót, ami akár 12 órára is tartja magában a hőt. Nos, ebbe az ételhordóba beleteszem a frissen elkészült, forró ebédet és rohanok dolgozni. Munka után mindig fellesek a saját lakásomba, minden rendben van-e, ha maradt otthonra papírmunka, azt még megcsinálom, de este hétkor már a nővéremnél vagyok, akkor vacsorázunk, pontosan hét órakor. Aztán zuhanyzás, neki a gyógyszeradagot kikészítem, beadom, nézem, be is vegye. Szed antidepresszánst, nyugtatót, efféléket. Ezután beájulok az ágyba, a vendégszoba ágyába, s kelek hajnali négy órakor, hogy ugyanezt végigcsináljam.

Mindeközben hívogat Dénes, hívogat a barátja, s néhanapján mindenféle látszatürüggyel hívat a főnököm. Teljesen összeomlottam, de a világ felé igyekszem nem mutatni.

Meddig tart ez még? Nem tudom. Nem tudom, mikor ér ki a partra a testvérem, hogy onnan célzott dobással visszahuppanjon az életbe, a remélhetőleg nem az eddig is élt életébe. Nem tudom. De nincs neki más, mint ahogy nekem sincs. Ezért jöttem kérni, ezért kérem most is, még egyszer és még egyszer a szerelmet.

Nagyon elfáradtam, de ki kell tartani, meg kell tartanom magam.

Az egyetlen hely, ahonnan töltekezhetek, az a munkám, de látod, onnan  igyekeznek eltávolítani. Nem tudom, mikor tudok jönni hozzád. Nem tudom, mikor lesz legközelebb. Mindenestre most mennem kell. Fél hét van, mindjárt vacsorázunk. Majd jövök.

Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu