Kultur

Éppen

Már éppen megvettek mindent.

Minden unokatestvérnek, a két nagyszülőnek, keresztanyának, s egymásnak. Őt küldte el az apja csomagolópapírért, abból nem vettek eleget.

Éppen két nap hiányzott ahhoz, hogy gyertyákat gyújtsanak, bekapcsolják a zenét, beszélgessenek egy kicsit anyáról, mintha ő is köztük lenne, s közben kibontják az ajándékokat. Ehhez a szertartáshoz ragaszkodott az apja, csak másnap mentek az egyik nagyihoz, s a következő nap, karácsony másnapja a nagy, családi ebéd, ahol legalább 15-en ülik körül a hatalmas asztalt. 15 ember kevés, mert számára a legfontosabb, az anyja nem ül ott. Néha emlegették annál az asztalnál is, de a rokonok úgy képzelték Tamás még kicsi volt, mikor elvesztette anyját, apjának pedig jutott elég idő feldolgozni az esetet, jutott 12 év.

Már éppen megvettek mindent, már éppen hazaért a csomagolópapírokkal Tamás, vitte apjának, de akkor meg a ragasztót bizonyult kevésnek, hozza már el a kisasztal fiókjából. Tamás kereste, kotorta a papírok között, valahol ott kell lennie. Meg is találta, kezében a cellux, s kezében egy orvosi szakvélemény, a róla szóló szakvélemény. Nem nyúlkál ő apja papírjai között, de az orvos nevét megismerte, valahonnan régről felrémlett a pszichológusnő arca.  Megáll az asztal előtt, lapozza, olvassa a jelentést, a véleményezést.

Meddig is jártak hozzá anya halála után? Meg is van, több mint négy év.

Már apja kiabál, várja, siessen már, de neki még egyszer el kell olvasni, mert nem hiszi el, amit lát, nem hiszi, amit róla írnak. Itt ugyanaz a Tamás szerepel, mint ő? Igen, születési idő, lakcím, minden. Anyja neve?

Áll az asztal előtt, áll a maga 21 éves fejével, s szaladgálnak benne a gondolatok, most akkor hova szaladjon? Leteszi a ragasztót, le a papírt, veszi a cipőjét, kabátját, veszi a hátizsákját, s becsapja maga mögött az ajtót.

Éppen indult volna az egyik egyetemi barátja haza, sikeresen levizsgázott, minden ajándékot összepakolt, talán öt perc lehetett az albérletből indulásig, mikor betoppant hozzá Tamás.  Másnapra tolódott a hazautazás, mert hallgatni kellett, meghallgatni a barátot, befogadni, munkát találni neki az egyetem mellé, mert nem megy haza, ha azt annak lehet nevezni, itt marad nála.

Az utolsó év az egyetemen, sokat kell tanulni, gyakorlatra járni, de Tamás legalább kap érte pénzt, felfigyelnek a tehetséges, leendő mérnökre, nem csak nyáron hívják dolgozni, ha bírja a tanulmányok mellett, tudják alkalmazni évközben is. Így tudja fizetni az albérletet, így teljesen be van töltve a napja, így nem kell gondolkozni az életén.

Az apja keresi a tantermek előtt, bekopogtat az albérletbe, levelet ír neki, muszáj találkozniuk, de Tamás letagadtatja magát, elbújik, nem engedi közel magához. Elolvassa a leveleket, felveszi a telefont a keresztanyjának, de nem fogadja meg a tanácsot, üljön le az apjával beszélni, csomagot küldenek a nagymamák, szaladnak utána az utcán az unokatestvérek. Nem. Nem akarja őket.

Megszakítja a kapcsolatot mindenkivel  Eltűnik előlük.

Éppen befejezi az iskolát, hívják főállású munkakörbe a gyakorlati helyre, amit elfogad, mikor összeakad az utcán a pszichológussal. Nem ő is mer rá, a nő szólítja meg, kérdez rá, mi újság velük. Megdöbben, mert Tamásból olyan régen kívánkozik ki a kérdés, amit azoknak, a hazugoknak nem akar feltenni, őt pedig éppen elé sodorta az élet, akkor válaszoljon: Miért? Miért?

Miféle hazugság ez? Miért nem mondták el?

A pszichológus el sem hiszi, hogy még nem tudja, el sem hiszi, hogyan jött rá, megdöbben. Keresi a szavakat, a mentséget a rokonoknak, s legfőképpen az apjának. Nyugtatja a fiút, de nincs sok idő, s nem jó az utcán, egyszer jöjjön el hozzá a rendelőbe, beszéljék át normálisan. Tamás lesi az arcát, elköszön tőle, nem kapott választ.

Kitől kaphat ő választ? Ül a kanapén, szemben a karácsonyfával. Saját fa, saját lakás, amit a cég ajánlott fel. Elégedettek a munkájával, küldik külföldre tárgyalni, megnézni az aktuális termékfejlesztéseket, itthon előadást tartani belőle, tervrajzokat készíteni.

Kitől kaphat választ egy ekkora hazugságra? Hogy tudná magában ezt lezárni? Le kell ezt zárni?

Mi is állt az orvosi jelentésben? A súlyos magatartásbeli zavar a kétszeres gyász, csak az elsőt még nem tudatosan élte meg, akkor még nyolchónapos volt. Nem tudatos, tudattalan gyász? Mekkora hülyeség!

Az édesanyját nyolchónaposan vesztette el, autóbaleset érte, egyedül nevelte őt, nem akadt rokon, aki be tudta volna fogadni, bekerült a csecsemőotthonba.

Apa és anya évek óta próbálkozott, de nem lett saját gyermekük, már éppen a költséges orvosi beavatkozáson törték fejüket, mikor keresztanya felvetette, fogadjanak örökbe egy gyereket. Tamást.

Pár hónapot élt az intézetben, mikor ismét családi közegbe került, szerető, figyelmes, halk szavú szülők közé. Óvodába járt, középső csoportba, s nem az anya jött érte, hanem apa. Mondta anyának orvoshoz kellett menni, gyengének érzi magát. Mire hazaértek anya már készítette a vacsorát, nem látszott betegnek. Akkor még nem látszott, mert az lassan alakult benne hatalmassá. Lassan gyengévé, fáradékonnyá tette, lassan elvette a haját, lemarta róla a húst, látszódtak csontjai, leszedte arcáról a mosolyt, ágyba tette, s onnan már nem eresztette el. Egy év csatája. Tamás mindezt végignézte, de nem a fizikai változás maradt meg benne, hanem ahogy anya ellökte magától. Apa vigasztalta, fáj már anyának, ahogy hozzáérnek, fáj a teste mindenhol, nem rá haragszik, erős fájdalmai vannak. A gyerek úgy tett, mint aki átérzi, de neki akkor is anya kellett.

A legutolsó kép, hívja magához alig hallhatóan, suttogva, s a gyerek, mivel engedik azt, sőt kérik tőle, amit heteken át nem lehetett, odaszalad, s szorosan megöleli anya nyakát, puszilja az arcát. Anya nem szól semmit, visszaölel. Másnap délután elviszik a lakásból, apa mondja, az angyalkákhoz költözött. Ez a tudatos gyász?

A második anya? Az örökbefogadó, aki elhagy?

Elfogy egy csomag cigaretta, inkább azt szívni, mint sírni, mint újra átélni, amit kisgyermekként.

Apa gyászol, látványosan, fájdalmasan. Figyel Tamásra is, igyekszik tartani magát, erősnek látszani, de soha nem nevet, mindenkit hibáztat a tragédiáért. Segítenek a rokonok, vigyáznak a gyerekre, s a gyászidő letelte után biztatják, keressen párt magának.

Emlékszem a nőkre. Milyen ostoba volt! Elvitt a találkozókra, mert ha én nem kellek a nőnek, akkor neki sem kell. Engem tartott maga előtt páncélnak. Gyereket vinni randevúra!

Mit is csináltam? Kitörtem az iskola ablaküvegét, verekedtem, ököllel, kukorékoltam az órán. Suttogtak mögöttem a folyosón, hülye gyerek vagyok.  Nem is akart elvinni orvoshoz, a keresztanyám nyaggatta, muszáj.

Mit is írt? Az apámnak kellene az orvos, neki kell elengednie anyát. Amíg ez tart, addig nem lesz rendben a viselkedésem. Nem ment. Nem értette a tanárokat, a rokonokat, a pszichológust, mi velem a baj. Velem nincs semmi baj, csak gyerekből vagyok. Csak páncél vagyok, az ő páncélja. Mióta nem lehet mellette társ?

Írja nekem a hülyeségeket, hogy éppen meg akarta velem beszélni, éppen.

Mire várt? Meddig várt volna még?

Ha nincs keresztanyám, ha nem mutatja meg, milyen a vidám család, nem visz gyerekprogramokra, sportolni, akkor hol lennék most?

Őt felhívom, megköszönöm neki. Minek? Ő is hazudott, ő is hallgatott róla, honnan is jöttem én valójában.

Nyúlna a következő szálért, elfogyott.

Éppen venné a cipőt, leszalad a boltba másik csomaggal venni, csengetnek. Ott öltözik az ajtó előtt, ki se les a kukucskálón, azonnal kinyitja. Az apa áll ott, kezében egy csomag.

Meglepődik mindkettő. Az egyik, mert ismét előbukkant a semmiből, a másik, mert hagyták közeledni.

Az apa szólal meg előbb, hozta az ajándékot, nagyon régen nem adhatott neki semmit, nem is zavar, csak tegye be a fa alá.

Tamás felel: Vidd be, rakd alá.

Az apa a havas csizmát se veszi le, annyira zavarban van, megkeresi a fát, aláteszi. Nem is néz körbe a lakásban, nem látja annak rendezettségét, tisztaságát.

A fiú még az ajtóban áll, suhan el mellette a válláig érő férfi, zavartan elköszön. A lépcsőfordulóban jár, onnan suttog vissza: Éppen el akartam neked mondani. Azért maradt felül a fiókban az orvosi szakvélemény, mert én tettem oda, én kerestem elő. Oda akartam neked adni, átbeszélni veled.

Tamás nem szól semmit, ezért folytatja az apa.

Anyáddal akartuk elmondani, együtt, közösen, ha nagyobb leszel, de ő ezt nem élte meg. Én pedig nem tudtam, hogyan, mikor mondjam. Másnak pedig nem engedtem, ragaszkodtam hozzá, tőlem tudd meg. A többiekre ne haragudj, én tiltottam meg nekik, az én hibám, hogy ők csendben maradtak.

Tamás még mindig hallgat.

Összeismerkedtem valakivel, szeretném neked bemutatni. Még nem hívták meg a nagy, családi ebédre, mert ahová ülne, az a szék a tiéd.

Tamás eltöpreng:- Az anyáéra nem ülhet?

Az apa elméláz: Még nem.

Tamás mosolyogva nézi a lépcsőfordulót: Majd akkor ülök én oda.

Apa is mosolyog: Éppen holnap lesz az ebéd. Eljössz fiam?

Jövök.

Elköszönnek, csukódik az ajtó. Tamás visszamegy a fájához, az ajándékához.

Ül a kanapén. Mit is akart?

Ja igen, éppen cigarettát.

 

 Illés Adrienn

  

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu