Kultur

Ave Maria

A szobákat kétágyasra tervezték, de ritka volt közöttük az olyan, melyben kettő lett volna, jobbára hármat sűrítettek bele.

Magánúton kevesen tudták megoldani az elhelyezést, hiszen azokért magas díjat, a nyugdíj nagy részét kérik, s anyagilag nem minden esetben, nem minden családnál megoldható.

Ezt az önkormányzat üzemeltette mindenféle állami támogatásból, mindenféle pályázati pénzekből, döcögve. 

A falakról számtalan helyen megomlott a vakolat, a színek réges rég eltűntek a helységekből, minden egyszínűre fakult, minden szürke lett. A legrégebbi dolgozó sem emlékezett rá, mikor is történt az utolsó felújítás, vagy legalább a legutóbbi festés.

A falak, mivel régen nem frissítették őket, zavaró, kellemetlen szagot árasztottak. Aki oda először belépett, azt hitte az öregek, a konyha szaga keveredik így össze, de nem. Ezt a falak árasztják, mindenhonnan.

Ágyneműt minden új beköltözőtől kértek, huzattal, takaróval, lepedővel, párnával, mert azok már olyannyira elhasználódtak, azt már emberek közelébe nem lehetett tenni.

Itt- ott igyekeztek a szobák fakó hangulatát színesíteni  saját készítésű képekkel, a kertben, vagy az alkalomadtán megeső kirándulások alkalmával összeszedett falevelekkel, termésekkel, ki mivel tudta.  Igyekezet volt, öreges, megfáradt igyekezet.

Nincs pénz semmire. Nincs pénz az alkalmazottak béremelésére évek óta, nincs pénz felújításra, nincs pénz új ágyaktra, korszerűbb eszközökre, semmire.

Innen már kevesen mennek vissza szerető családi közegbe, ide már csak beteszik, elhelyezik, eltüntetik, elfelejtik az öreget. Innen már leginkább egyfelé visz az út.

Tudják ezt mindannyian, kivétel nélkül.

Csak éppen mindenki másképp viseli, másképp engedi szebbé tenni az amúgy is zordon körülményeket, az amúgy is megváltoztathatatlan életvéget, nem kell a családnak, nem kell a világnak. Mert valakihez járnak mindennap, mégsem viszik magukkal, mindenféle kifogás miatt

Valakihez hetente járnak, valakihez havonta, valakinél soha nem járt még senki. Nekik a legkönnyebb elviselni ezt, bennük nincs remény arra, innen el lehet majd menni valamikor.

Vannak vidám figurák közöttük, a társaság motorjai, vannak a nevetősek, akik hálásak minden kedvességért, s akad, aki magába roskadva görgeti napjait. Őket néha ki lehet mozdítani ebből az állapotból, de csak néha.

Mindenkinek van oka arra, ahogy itt él, mindenkinek van saját története, itt nem marad titok semmi. Itt elmesélik az életüket, a gyerekük életét, a sikereiket, melyeket valaha elértek, a bánatukat, a reményeiket, minden napvilágra kerül.

Marianna maradt egyedül kivétel. Marianna, aki féléve került be az otthonba, nem mesélt. Bár mindenkinek este kellett mosakodni, ő csak hajnalban volt hajlandó erre, makacsul kitartva elvei mellett, akár a vezető ajtajáig eljutva.

A hajnali mosakodás után kifestette magát, s egész álló nap olvasott, s dudorászott. Szobatársai kérték szépen, kérték csúnyán, ne dudorásszon egész nap, de ő nem engedett, hangosabban kántálta a ritmust.

Gyógyszeradagoláskor kérdezgették kedvesen az ápolók, honnan jött, mit lehet tudni róla, s csak annyit bírtak kicsikarni belőle, sokáig külföldön élt.

Ebédnél érdeklődtek az otthon lakói, hol élt pontosan, de Marianna kérte őket, hadd egyen nyugodtan, ne zavarják.

Csak akkor beszélgetett másokkal, ha szükséges volt. Nem haragudtak rá, nem ő volt az egyedüli, különleges figura, csak ő mégis szokatlan. Itt, ahol lelassul az idő, s jobbára a múlt emlékeiből élnek, azt adják át egymásnak, itt Marianna hallgat arról mélyen, mintha az ő élete nem követelné meg ezt.

A többiek kapaszkodtak a „ nem hétköznapokba”, mint a névnapok, a születésnapok, s az ünnepek. Mindenek előtt az ünnepek. Mariannát mindez nem érdekelte, nem szívesen vett részt senki felköszöntésén, senki ünneplésén.

Karácsony közeledtével törték a fejüket az nővérek, hogy lehet csitítani a szomorúságot azokban, akik nem kapnak ajándékot senkitől, akiket nem látogatják, vagy éppen akkor nem jönnek a hozzátartozók. Ha viszont rájuk gondolnak, akkor mindenkire gondolni kell, mindenki részvétele kell.

Ezüstvasárnapon megkérdezték a lakóktól, milyen legyen az ünnep? Mert hatalmas fájuk lesz, mint szokott, zenét is ígérnek, meg finomabb vacsorát, mint megszokott. De mi legyen még?

Ajándékot kértek. Miből? Az egyik szónok felharsant, készítsenek egymásnak. Varrjanak, vágjanak, ragasszanak, fessenek, írjanak, saját kezűleg..

Negyven lakó, negyven név kerül kis cetlikre, s húzzák ki egy lábasból az összehajtogatott papíron a neveket. Nem tudhatja senki, kinek készül az ajándék, Szenteste kiderül.

Mariannának nem tetszik az ötlet, ostoba játéknak tartja, mindenesetre ő is húz.

Nem beszélgetett eddig igazán még senkivel, nem tudja, ki a Jucika. Milyen idétlen, nem normális nevet ír: Jucika.

Zsákutcába kerül, mert nem mondhatják el, kit húztak, de ő meg nem ismeri. Muszáj beszélgetni, muszáj nyomozni, mert nagyon kellemetlen lesz, ha éppen az ú húzottja nem kap semmit.

De mit csináljon ő? Semmihez nem ért a felsoroltakból. Ostoba, vén marhák! Miért nem nyugodnak le? Miért nem örülnek, hogy végre csak magukkal foglalkozhatnak? Végre jut arra idő, amiért eddig nyafogtak, hogy nincs rá?  Végre nem osztja be senki a napjukat! Nincs rohanás, nincs stressz, nincs elvárás! Ő meg mennyire élvezi! Mennyire jó, hogy csak ő van. Marhák! Bugyuta marhák!

Muszáj megtalálni Jucikát. Jucika! Na, még ez is.

Marianna igyekszik elvegyüli az ebédnél, beszélgetni, s hallgatni, miként szólítják egymást.

Miért éppen ezüstvasárnap találták ki? Nem fogja megtalálni, s tőle nem kaphat hülyeséget a másik.

Napközben alig olvas, a folyosón sétálgat, bekukkant a foglalkoztató szobába, tévét is néz a közös nappaliban, de Jucikáról egy szót sem hall.

Már túllép a naptár az arany hétvégén, mikor az egyik nővér szalad a folyosón, s közben kiált a másiknak, hogy hozza Jucikának az erősebb fájdalomcsillapítót, a másik már gyenge.

Mariann felpattan a könyv mögül, kiszalad, nézni, merre viszik a gyógyszert. A betegszobába, az egyszemélyesbe, ahogy a többiek hívják. Legalább egy órát lehetnek bent a nővérek, mikor látja őket elmenni az ajtaja előtt.

Leteszi az olvasnivalót az éjjeliszekrényre, s indul megismerni Jucikát.

Kopog a fehér ajtón, halkan nyitja, bentről nem jön hang, csak halk szuszogás.

Jucika talán, ha 40 kg lehet, alszik. Haja hófehér, szája összeaszva, kezein az ujjak görcsösen hajlanak tenyerébe. Mariannát megijeszti ez az elesettség. Itt mindenki más mozog, hangoskodik, veszekszik, nevet, történeteket mesél, feleslegesen aggódik a jelen miatt.

Itt, ebben a szobában viszont megállt az idő. Csend van, halk szuszogás, félhomály, s a megfáradt, öreg kis test. Leül mellé az ágyra, megfogja a kezét. Fogja a festett vörös hajú nő a beteg kezét.  Nem ébred meg a fekvő, tele fájdalomcsillapítóval, tele altatóval.

Mariann nézi, s töpreng, mit adhatna ennek az embernek. Mit? Mit lehet adni ennek az embernek, aki gyógyszerekkel bírja elviselni a fájdalmat, aki valószínűleg már akkor is ebben a szobában volt, mikor ő ideköltözött, mert ezt az arcot ő még nem látta soha. Ennek az embernek fessen, mikor nem tud? Ennek az embernek készítsen valami ostobaságot falevelekből, mikor értelmetlennek tartja? Ennek az embernek írjon valami hülye karácsonyi verset, mikor nem tud? Mit adjon? Mit tud ő?

Mit tud ő a legjobban?

Megköszörüli a torkát. Dúdol előbb halkan, dudorássza az egyik karácsonyi éneket. Hogy is van? Pásztorok, pásztorok örvendezve, sietnek, sietnek Betlehembe… Végigdúdolja. Jucika meg sem moccan.

Jön a következő, már nem dúdolva, már halkan énekelve belengi a szobát a Mennyből az angyal.

Marianna hangja egyre tisztább, egyre fényesebb. A harmadik dalnál benyit a szobába a két nővér. Az énekes hátra sem fordul, fogja a kezét a fekvőnek, s énekli egyre hangosabban az ötödiket, a hatodikat.

Szélesre nyitják a betegszoba ajtaját, gyülekeznek a lakók az ajtóban, a folyosón, lesve át egymás válla fölött, néha helyet cserélnek, lássa mindenki az éneklőt. Lássa, mert hallani mindenki hallja, kristálytiszta hangja szétterül a szobában, kisiklik a folyosóra, beleborzong, akihez eljut. Mindenkihez eljut.

A nyolcadik után elakad Marianna. Mi legyen a következő? Énekelt már magyarul, énekelt latinul. Melyiket kellene még? Az egyik nevetős odalép mellé, s halkan súgja, talán nem akarva megtörni az áhítatot, hogy az Ave Maria a kedvence Jucikának, Karácsonykor mindig azt hallgatta. Mindig.

Marianna nem szól semmit, elengedi az öreg kezet, feláll, kihúzza magát.

Ez már nehezebb dal, ehhez jobb lett volna beénekelni. De menni fog, mennie kell.

Már, ahogy belekezd, néhányan sírnak. Muszáj, annyira szép, annyira szívhez szóló. Fogják az öregek, a vének, a vidámak, a szomorúak, a hangoskodók, a nevetők egymás kezét, ölelik a másikat. Nem mennek közelebb, nem engedi az a hatalmas erejű hang őket. Nem mennek közelebb akkor sem, mikor Jucika megmozdul, kinyitja szemét, de nem figyel rá az énekesre, csak hallgatja. Nem tapsol, mikor a többiek percekig tapsolják az ágya mellett állót.

Csak akkor figyel rá, mikor visszaül mellé, mikor ismét megfogja a kezét. Csak akkor súgja csendesen oda: Maga most sokkal szebben énekelt, mint Milánóban 15 évvel ezelőtt.

Marianna csak fogja a kezet.

Sokkal szebben, mert maga most nekem énekelt, nekem koncertezett.

Marianna csak fogja a kezet.

Én ezért örökké hálás leszek.

Marianna még öt hónapig énekelhetett Jucikának, s még nyolc hónapig a többieknek.

Befejeződött a koncert.

 

 Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu