Kultur
Az agytornatanár
Kicsit félve vettem a kezembe Sándor György könyvét.
Szép kiállítású könyv, tökéletes dizájn, DVD melléklet, szóval minden adott ahhoz, hogy a modern, vagy ha tetszik, fiatal olvasóhoz is eljusson. Csakhogy én egy régivágású pasas vagyok.
 
 
 
Azért féltem, mert nem tudtam, hogy mi maradt meg a harminc-negyven évvel ezelőtti "sándorgyuriból", egy srófra jár-e még az agyunk. Mit olvashatok, láthatok abból a humoralistából, akinek az Egyetemi Színpadon játszott estjeire alig lehetett bejutni, akinek Alfonzóval közös, elölről-hátulról kinyitható könyvében voltak olvashatók a gondolatai, aki a földrengés-humor és a tantuszos poénok nagymestere. 
 
HIRDETÉS

 
 
 
Földrengés-humornak azt nevezem, amikor egy poén azonnal is hat, de vannak utórengései (sok esetben erősebbek, mint az eredeti), vagyis idő kell, amíg behatol az agyba, átfut az idegpályákon és kivált egy bölcsnek tűnő mosolyt: igen, értem, egy húron pendülünk Mester. Leesett a tantusz.
 
Sándor György estjein emlékeim szerint ritka volt a harsány röhögés, annál gyakoribb a csend, a szolid nevetés, a gyermeki felfedezéssel felérő boldogító gondolkodás és persze a végén a vastaps. Féltettem kicsit, amikor televíziózott a hídpénzzel, meg a szabásmintával, féltettem, amikor Kossuth-díjat, Príma-díjat kapott, amikor politikaközelbe került. Pontosabban nem őt féltettem, hanem magamat, hogy a televízió, az elismerés, a politika elveszi tőlem az én "sándorgyurimat", a tantuszos embert.
 
Ám tegyük most félre a félelmet, a féltést, a múltat, lássuk a könyvet. Akkurátus szeretnék lenni: "blokkfüzet elő, indigó eggyel hátrább, pléh alátét, tintaceruza". Elhelyezkedem a legkényelmesebb fotelben, bekészítek aláfestésnek némi klasszikus zenét és olvasni kezdek. No de Sándor György nem lenne Sándor György, ha ezt hagyná. Az első oldalakon többször is felszólít, hogy először nézzem meg a DVD-t. Rendben, értem, az igazi terepére akar vinni, oda, ahol a legotthonosabban mozog, az egyszemélyes színházba. Elvégre már Örkény is megírta neki: ne publikáljon!
 
Örömmel jelentem: Sándor György nem változott. A műsor elején tapogatózik, picit tévelyeg, téblábol. Az szinte mindegy, hogy teljesen szándékosan, előre átgondolt koreográfia szerint, vagy kicsit spontán, ő ilyen. 
 
Jönnek a mélyebb poénok, öninterjú következik, felidézve a színművészetis múltat is, majd a Világbank levele: már a mában vagyunk. Félelmetes magasságokban és mélységekben. Reng a föld. Kezd megformálódni egy sajátos ön-önéletrajz.
 
Aztán a harsányabb fázis: "Én vagyok a Zsazsa Nééniii...", "Beethoven fiam süüket vaagy?", "De az úthenger sem volt mindig nagy, csak azzá tettük", "Adj Isten Mihály bátyám". Aki ismeri Sándor Györgyöt, az minden mondattöredéket tud folytatni. Lubickolok a fiatalságomban, harminc év után is betéve tudom, mi jön.
 
Egy idő után megint vált: humoralistáról humoralistára. Az én szememben mindig is ebben volt zseniális, itt már koncentrálni kell, figyelmet kér, sőt követel, megtornáztatja, majd kisajátítja az ember agyát, hogy beletölthesse, amit oda szán.
 
Bármekkora "sándorgyuri" rajongó is valaki, a DVD megnézése után egy kis szünetet kell tartani. Aztán elő az írást, de csak úgy nézegetni, forgatni, lapozgatni szabad a könyvet, amelyet bátran nevezhetünk albumnak, hisz számtalan világhírű festményt láthatunk viszont benne.
 
A szusszanás után belefoghatunk az olvasásba. Gondolhatjuk, hogy nem lesz nehéz dolgunk, nagyjából a DVD tematikája szerint haladhatunk. (Nem véletlenül kérte a szerző az elején, hogy előbb nézzünk, hallgassunk, és aztán olvassunk.) Ám természetesen nem a "Válogatott jellemtelenségeim" című önálló est írott formáját tartjuk csupán a kezünkben, vannak itt jócskán bónuszok, ínyenceknek!
 
"A hegedű" Karinthy és Chagall után szabadon, néhány sorban ráhangol Sándor Györgyre, a könyvre. Arra késztet, hogy az ember magában rendezze meg a színházi jelenetet. Nem az a nehéz feladat, hogy elképzeljük, felépítsük, hisz arra részletes leírást kapunk, hanem az, hogy értelmezzük. A poént.
 
Aztán még komolyabb földrengés jön: egy kép, vagy inkább egy snitt: második világháborús romokon egy nagybőgőt cipel át valaki. Kiégett tűzfalak között, feltépett utcákon át, tetemek között menti, ami még menthető. (Tudom, ennek még szerepe lesz.)
 
Most lazíthatunk egy kicsit, ha ismerjük Sándor György eddigi, fél évszázados életművét, a szöveget olvasván úgyis fülünkbe cseng a hangja, tudjuk, hol vett levegőt, hol tartott szünetet, jó esetben azt is, hogy miért. Közben gyönyörködhetünk a festményekben.
 
Ugrom az utolsó oldalakra:
"A hosszútávfutó magánytalansága" című írást már a londoni olimpia ihlette. Méltánytalan lenne, ha kiemelnék belőle egy-egy félmondatot, jelzésképpen csak egy olimpikon nevét említem: Risztov Éva, és már indulhat is az asszociáció bennünk.
 
Még nehezebb dolgom lenne (ezért nem is vállalkozom rá), ha Sándor György záró vallomásából akarnék idézni. Ez ugyanis szerintem nem közvetíthető, olyan módon nem tartozik a nagyközönségre, ahogy azt valaki (bárki) interpretálja. Ezt Sándor György személyesen mondja, írja, vallja, nyilatkozza (ahogy tetszik), annak és csakis annak, aki elolvassa a könyvet. Ez csak első kézből hiteles.
 
Utószó: Megrendített Sándor György gondolat-snittje, amelyben valaki második világháborús romokon át cipel egy nagybőgőt, de lehet, hogy csellót, vagy akár brácsát...
Romokat ma is látni egyre határozottabban, és egyre csúnyább romokat. Ám olyan valakit, aki cipeli tovább a bőgőt, na olyat egyelőre nem.
 
Sándor György: Egyhúron...
Kiadja a Capsys Informatikai Kft.
 
Kazinczi Károly / nepszava.hu

Forrás:nepszava.hu
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu