Kultur
Emlék
A gangra nyíló ablakok zárva voltak, de így is éreztem a friss nyári lecsó semmihez sem hasonlítható illatát, mikor elhaladtam a körfolyosón nagyapámék régi lakásának ablaka előtt.
 

 

Vajon ki lakhat most itt? Biztos rendes ember lehet, hiszen lecsót főz. Be kellene kopogni, bemutatkozni, megkérni a tulajt, hogy körbenézzek. Bemenni a tűzhely fölé hajolni, a lábas fedőjét kicsit félrehúzni és a felcsapó gőz mellett belesni, majd a fakanállal beletúrva kicsit kivenni, megfújni és megkóstolni. A nagyszobát végigjárni, az utcára néző ablakban kikönyökölve megpihenni, és semmit sem tenni csak bámulni ki az utca forgatagára. Felidézni az elmúlt lassan ötven évet, kicsit bambulni, emlékezni. Emlékezni a május elsejei felvonulásokra, az utca színes kavalkádjára, a zászlóvivő lányok huncut mosolyára, a virággal feldíszített sárga fapados villamosra, az ütközőn csüngő vásott gyerekekre, a villanyrendőrnél gyülekező szerelmes párokra, a napsütötte verőfényes délelőttökre, a forinton korzózó lányokra és az ötvenfilléres oldalról szemüket meresztő fiúkra, a belvárosra, a régi Miskolcra. A Búza térre, a piac ezernyi színben pompázó arcára, a délutánonként a tyúkpiac kiürült placcán lejátszott hatalmas foci meccsekre, a pecsenyesoron kikunyerált ingyen zsíros kenyerekre,- melyhez néha kovászos uborkát is kaptunk- a sarki kocsma kapatos alakjaira, kiket sokszor áttámogattunk a buszpályaudvarra, és persze az Augusztus Húsz strandra ahol fürdőzés után hatalmas lángosokat ettünk szinte fillérekért.  A Széchenyi harminchat emeleti ablakából ellátni egészen a városháztér derekáig a másik irányba pedig majdnem az Ady hídig.  Az ablakban nőttem fel, váltam négy –ötéves gyermekből szinte pillanatok alatt serdült férfivé. Elvonult alattam a „kádár korszak”,- „a legvidámabb barakk”- minden mosolyával, szépségével, biztonságával, felhőtlen boldogságával. Eljött a rendszerváltás, én komoly férfivá értem és elvesztettem a Nagyapám.  Gyerekként semmit sem tudtunk a foltokról, a felhőkről. Honnan is tudhattunk volna, hisz a gyerekek előtt a felnőtt világ mélyen hallgatott az árról, a vidámság áráról. Nagyapám mindig is vigyázott, még véletlenül se terelődjön a szó a politikára. Nagymamám, mikor néhanapján vendégeivel kártyázott, és valamelyik barát véletlenül a politika mezejét csak egy kicsit is érintette, rögtön felcsattant,” nicht vor dem kind.” Ne a gyerek előtt! Az ablakból rögtön felfigyeltünk e jellegzetes felszólításra és füleinket a szoba irányába fordítottuk. Nagymamám szavának súlya volt, s így soha nem tudtunk meg semmit. Nem tudtuk meg, hogy egy bőrönddel települtek haza Kassáról a világégés után. Negyvennyolc órájuk volt, hogy eldöntsék Magyar leszek e. Döntöttek. Lakást, vagyont hátrahagyva, egymás kezét megfogva, a serdülőkorú apám, nagymamám és nagyapám Kassán fel, Miskolcon leszálltak a vonatról. Nagyapám,” postásra mindenütt szükség van” optimista kijelentése után első útjuk a nagypostára vezetett.

Egy hónap múlva, volt
állás, lakás, és elindult az élet. A forgalmi igazgatói szintig menetelt előre. Sosem hallottuk panaszkodni. Csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogyan is születtethettem Miskolcon.  Azok a gondtalan boldog békeidők, már soha nem jönnek vissza, minthogy a fiatalság sem. Gyerekfejjel tudtuk, hogy van a Kádár, és hogy van egy párt. Mást nem nagyon, de nem is érdekelt senkit. Ma meg a miniszterelnököt is keresztnevén szólítják, és nem is a legszebb hangon. A politika betört az életbe, az élet jobb híján betört a politikába. Nagyot változott a világ.

Bekopogok. Egy hófehér hajú idős asszony nyit ajtót. Elsorolom, hogy sokat időztem itt gyermekkoromba és hogy megengedné e, hogy egy pár percet bámészkodjak az ablakból, régi emlékeimet felidézve. Kedvesen beljebb tessékel és már nyitja is a látszólag nemrég újrafestett ablakszárnyakat.

- Tessék csak nyugodtan - biztat barátságosan. Maradhat egy órát is nyugodtan, hisz csak később kell lemennem ide a szomszédba az orvoshoz.

Megköszönöm és az ablakon kikönyökölve az utcára, tekintek.

Az utcán táblákkal felvonuló sokadalom közeledik. A városháztér felé rendőrök, az Ady híd irányába mentőkocsik. Táblák, zászlók, emberek, kiabálás és az eső is esni kezd. Hiába ez már egy más világ.

Az ablakot bezárom és elköszönök. Emlékeimmel elindulnék, el- el innen minél messzibbre, de a gyökerek nem eresztenek.

 Ocsenás Gábor

Ocsenás Gábor könyvei e-book-ban itt megrendelhetők.

 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu