Kultur

Találkozások (2.)

Újra eljöttem. Nem azért, mert nem teljesült még, amit kértem.

Bevallom jólesett itt lenni, jó volt innen elmenni, megkönnyebbültem egy kicsit. Valóban így van! Mintha itt hagytam volna egy kis gondot neked, ha nem baj.


Idejövet eszembe jutott, hogy az első találkozáskor be sem mutatkoztam, még a nevemet sem tudod. Ágnes vagyok. A nővérem pedig Enikő. És muszáj elmondanom a sógorom nevét is, az eltávozottét: Tibor. Azért muszáj, mert ha ő nem lett volna, talán itt is aludnék veled, nem lenne lakásom, nem lenne munkám, lennék minden nélkül. Tibor keresett nekem állást.

Talán két éve lehetett az a telefonhívás, mikor rákérdezett, miért takarítok én jogi diplomával? Mondtam, mert utálom, mert irtózom ettől a világtól. Aztán persze helyesbítettem, hiszen csönd lett a vonal túlsó felén, mégiscsak egy ügyvéddel beszéltem. Tehát kijavítottam a mondókámat, miszerint van, aki jól érzi magát ebben, én viszont nem, én a zongora mellett egy színpadon érezném jól magam, valahol egy tengerparti országban. Ezen aztán kacagott, alig bírta abbahagyni Mondta, fejezzem be az álmodozást, az én életem így alakult, ebből kell kihozni azt, amit lehet, de az ne a takarítás legyen, mert az nem megfelelő sem a jogi végzettségnek, sem a másod tanári diplomámnak, sem a felsőfokú német nyelvvizsgámnak, majd ő körülnéz. Körülnézett, behívtak a börtönbe. Furcsa, ugye? Az még csak a furcsa, hogy itt nem felnőttek az elítéltek, hanem kiskorúak, még nem 18 évesek, legalábbis a java még nem érte el ezt a kort. Olyan pszichológusféle vagyok ott, aki a bent lévő gyerekek problémáját meghallgatja, hagyja, hogy kieressze a feszültséget. Azt csinálom ott, éppen azt, amit te teszel itt. Leveszem a vállukról a terhet és megoldom, legalábbis igyekszem. Nincs csodatévő képességem, mint neked, de igyekszem. Néha talán túlságosan is, talán túlzottan átélem a problémáikat. Gondold el, bekerül egy tizenéves gyerek hozzánk, és én nem hiszek a gyerek bűnösségében, én a szülő, a felnőtt bűnösségében hiszek, mert használta valamire azt a gyereket. Használta arra, hogy lopjon, hogy megkéseljen idegen embereket. Ezért a gyerek bűnhődik, mert egy tizenéves még gyerek, bár némelyik már felnőttnek képzeli magát.  

Hogy zajlik a munkanapom? Reggel bemegyek, sorba állítjuk őket a folyosón, s amelyiken látom, hogy baj van, vagy amelyikkel folyamatban van egy beszélgetés, azt behívatom az irodámba, s beszélgetünk, beszéltetem.

Honnan látom a bajt? A testi jelek egyértelműek, mint a kék- zöld foltok, véraláfutás, karcolás, karmolás, vágás. A lelkiek azok a nehezebbek, azokat figyelni kell, mint néz le a padlóra, vagy éppen kerüli a tekintetem, depresszív az arca. Ilyenkor mi történik? Ilyenkor megkérdezem, mi történt. S ilyenkor mindig ugyanaz a válasz: semmi. Semmi, mert elesett, mert rosszul lépett, mert éjszaka legurult az ágyról. Ilyenkor nem mondják el, ki, vagy kik bántalmazták őket enyhén, vagy súlyosan. Ilyenkor muszáj behívatni őket. Ez az ilyenkor.

Eddig nem találkoztam még olyan esettel, aki ne mondta volna el, mi is történt valójában. Valahogy ez megy nekem, meg tudom nyitni őket. Nyitom kérdésekkel, hallgatással, egészen más témáról való beszéltetéssel.

Tudod, ebbe a munkába bele lehet fáradni, közönyössé lehet válni. Lehet, aljasnak gondolsz, de rúgattam már ki munkatársat. Mert az, hogy ide bekerülhettem, azt Tibornak köszönhetem, de azt, hogy lépegettem feljebb és feljebb a ranglétrán, hogy bíznak a munkámban, bennem, azt csak és kizárólag magamnak köszönhetem. Miért rúgattam ki? Az egy nagyon tragikus történet. Ha bármikor verekedés tör ki a börtönben a gyerekek között, akkor nem lehet egyedül menni, azonnal riasztani, riadóztatni kell a többieket, csak együtt mehetünk, legyenek szemtanúk, legyen, aki segít a szétválasztásban, a lenyugtatásban.  De ehhez észre kell venni a bajt. A mi intézetünkben csak fiúk vannak, fegyőrök között is főleg férfiak, kevés a nő, talán ha öten vagyunk. Ezt is egy férfi vette észre, egy éjszakai műszakban lévő fegyőr vette észre, hogy az egyik helységben öt fiú erőszakol meg szép sorjában egy újonnan, súlyos testi sértés miatt bekerült gyereket. Ez itt sajnos mindennapos, ha nem veszik észre, ha nem szorítják sarokba, ha nem büntetik azonnal az ilyet cselekvőket. De mindennapos a súlyos bántalmazás, a késelés, amit nem tudom, hogyan juttatnak be. Nem is ez a fontos! Ez a fegyőr nem riasztott senkit, ez végignézte az egészet.

Honnan tudom? Másnap a fiú, akit társai sorra megerőszakoltak nézte a padlót. Kérdeztem, van-e valami elmesélnivalója. Természetesen nincs. Kérdeztem, akkor miért sír. Mondta, az anyja jutott eszébe. Akkor beszélgessünk négyszemközt az édesanyádról. Sokáig hallgatott az irodában, nézegette a képeket a falon, lesett ki az ablakon. De megnyílt. Nem tudta, csak a vezér nevét, azt én is tudtam. Tudom, ki a vezér, kik a „szolgák”. Tudom. Tudtam a vezér nevét, tudtam, kik voltak vele, ki volt a többi négy. De a fiú még beszélni akart. Látta a fegyőrt, ahogy les be az ablakon, les be a szoba aprócska ablakán. A fiú külön zárkába került, míg valamelyest rendbe jön, megkapta büntetését a többi öt, én pedig megvártam az éjszakai műszakot. Bekérettem a fegyőrt. Nem is tagadta, mondta én is ilyen leszek, ilyen immunis, ilyen közönyös, csak legyek itt még 15 évig. Elmesélte, hány ilyet látott már azelőtt is, hogy én idejöttem, nem én váltom meg a világot, afelől legyek nyugodt. Én azt hiszem, hogy ezek a kölkök valaha is meg fognak változni? Én tényleg ennyire naiv vagyok? Ezek a büdös kölykök megérdemlik ezt, hadd rendezzék csak el egymás között. Úgy is kevés a büntetés, amit kiszabnak rájuk, legalább így kapnak még hozzá egy keveset.

Én, a naiv mindent felvettem diktafonra, s miután távozott, felvittem az igazgatónak a felvételt. A fegyőr aznap dolgozott utoljára, s átvizsgálták a többieket is, én pedig léptem egyet a ranglétrán. De, tudod, jobban éreztem magam. Jobban, mert egy beteg embertől szabadítottam meg azt az amúgy is nyomasztó helyet, amit én szeretek. Szeretem a munkámat, szeretek oda bemenni, segíteni a gyerekeken. Volt, aki haragudott rám ezért a felvételért, de minden csoda elmúlik egyszer, ez is elmúlt. Megbeszéltek engem egymás között, átgondolták, mit tettem, s változott a helyzet, jó értelemben.

Jó értelemben, mert ezek után akármilyen apróságot jelentettek nekem, jelentenek ma is. Jelentik ma is, pedig változott a felső vezetés, más az igazgató is, mégis nekem jelentik. Az új igazgató ugyanis egy nő, aki valamiért az első perctől kezdve utál, s ott árt nekem, ahol csak tud. Érzi az a nő, hogy bennem van bizodalma a kollégáknak, s van hír ami hozzá el sem jut, mert én, aki közvetlen alatta vagyok a ranglétrán, én megoldom..

Meséljek még a munkámról? Mivel szeretem, nem fogsz tudni megállítani, annyi minden történik. Ezért is nem szeretek beülni a kollégákkal munka után sörözni, mert állandóan ezekről van szó, a benti történésekről. Én viszont bent hagyom ezeket, nem viszem magammal őket az utcára, igyekszem kizárni az estéimből, a hétvégéimből. A munkatársaim máshogy vészelik át a napokat, hazaviszik, elmesélik otthon is,  isznak, vicceket gyártanak némelyik esetből, valahogy szabaduljanak a látványtól, a gyerekek életétől.. Ez tényleg megterhelő , főleg mentálisan, legfőképpen úgy. Néhányan jártak pszichológushoz,

néhányan felkerestek az irodámban. Beszélgessünk, mert nem bírják.

Nem értem magam, egyáltalán nincsenek ilyen zavarok bennem. Lehet az otthonról hozottak miatt? Talán, mert nálunk olyan természetes volt az elfojtás, az agresszivitás? Nem tudom, nem akarom tudni erre a választ. Pontosabban, nem akarom kimondani, szavakba formálni erre a választ.

Mert anyámat még nem mondtam el neked, nem mondtam el teljesen.

De valójában az ő története nem is teljes, nem lett azzá soha.

Miután elkerültem otthonról, s ő meg Enikő, a nővérem egymásba kapaszkodva ittak. Hol édes kicsi gyermekem és kedves anyukám voltak egymás számára, hol össze-vissza ütlegelték a másikat. Így élve, vezérelve az alkohol által, pillanatnyi hangulatuk által.

Velem is ilyenformán beszélt anyám, de csak telefonban. Én azok után, a zongorától való elszakítás után nagyon ritkán mentem haza. Néha azért felhívtam őket, mert ők soha nem kerestek. Nem hinném, hogy nem hiányoztam nekik, csupán nem írták fel soha a számot, ahol elérhetnek, nem rögzült bennüka hollétem.

A nővérem már összegabalyodott Tiborral, nem élt már otthon. Hívtam anyámat, nem vette a telefont. Hívtam Enikőt, ő felvette, s elküldött a francba, hagyjam már békén, éppen nyaral. Egész nap kerestem anyámat, sikertelenül. Este már ki sem csörgött a telefon. Riasztottam a szomszédokat, nézzenek már át anyámra.

Anyám fürdött, talán két napja folyhatott a víz a kádban, mert a küszöb alatt csordogált már ki, mikor rátörték a bejárati ajtót. Vízben állt az egész lakás.

Az orvos szerint a súlyos májelégtelenség okozta a halálát. Az orvos szerint jó, hogy késő éjszakára értem oda, jó, hogy nem láttam, amint kiveszik anyám két napja a kádban úszó, elsoványodott, megpüffedt testét.

Anyám így ment el. Nem tudom, hibás vagyok-e azért, soha nem kerültem hozzá közel. Soha nem tudtam meg igazán, miért is ivott ennyire, miért hagyott minket magunkra, ha nem kellett, s miért emelt gátat elénk, főleg elém, ha engedni kellett, ha utat kellett volna nyitnia, terelni rajta. Sejtem, talán apám miatt, talán ezt kapta ő is gyerekként, vagy nem is tudom. Ezek csak sejtések, valós alapjuk nincs. Anyám úgy tűnt el az életemből, én semmit, de semmit nem tudtam meg róla, az életéről. Ezt lehetetlen pótolni, hacsak a nővérem... A nővérem talán tud ezt- azt. Talán

Látod, inkább a munkámról beszélnék, mint a családomról. Mert akár akarom, akár nem, sajátom még nincs. Saját családom még nincs. Ez a mostani, ez a kétszemélyes család, amiben él Enikő és élek én, ez nem család. Ő él a hatalmas, milliókat érő családi házában, én pedig lakok egy gázos, aprócskában. Néha telefonálunk, néha találkozunk. Én megyek hozzá. Ő egyszer eljött az aprócskába, s miután pillanatok alatt körbeszaladt a lakásban, felhördült, hogyan is lehet élni ebben a lyukban. Nem maradt, csak talán két percet, itt nincs tér, neki pedig arra van szüksége.

Inkább beszélek a munkámról. Jobb az mindkettőnknek.

A családom nyomasztó, nagyon nyomasztó.

Most mennem kell. Most el is megyek.

 

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu