Kultur

A búcsú

Megállt a hátsó sor mögött, éppen úgy, ahogy tervezte.

Tervezte a késést, a hátsó sort, a hivalkodó ruhát, ami nem idevaló, ami szintén részévé válhat így a lélekben távolmaradásnak. Ő ezt akarta mutatni a többinek, a mindenkinek, hogy ő bár testben itt van, de valójában csak kényszerből, csak az emberek elvárásai miatt, semmi több, csak ennyi.

Távol volt eddig is, most is így akarta, minél messzebb.

Csilla piros ruhában érkezett. Sokáig válogatta a limlommal teli ruhásszekrényben, melyik ruhával tudna távol maradni, így döntött a piros mellett. A férjének nem engedte, hogy eljöjjön, csak egyedül, ezzel is tüntetve, ezzel is lázadva, még most is.

Néhányan észrevették, rosszallóan csóválták fejüket, összesúgtak, Csilla mit sem törődött velük. Éppen ezt akarta, még így utoljára. A testvére, Ilona észrevette az első sorban, intett neki, jöjjön oda Csilla, de ő nem. Azért sem megy. Visszalegyintett, marad a helyén, marad távol maradva, épp ahogy eddig. Ilona meg maradjon elöl, lássa mindenki a fájdalmát, mint ahogy látták a szeretetét is, legyen közhírré téve, mennyire különböznek ők egymástól.

Ilona, a férje, s mindenki más feketében,elegánsan, végtisztességhez méltóan felöltözve.

Csilla nem akar végtisztességet, egyáltalán semmiféle tiszteletet nem akar adni az anyjának. Semmit!

Áll hátul, egyedül, pirosban, s morfondíroz, hány éve is nem látogatta az anyját. Hány éve? Talán öt éve, hogy nem látta, hogy talán kétszer futottak össze az utcán, s az anyja, Ilona hiába kérdezték, ő csak suhant tovább, nem beszélve velük. Minek?

Ilona és az anyjuk. Mindig együtt, mióta világ a világ. Azóta van ez így. Ilona sokkal simulékonyabb, béketűrőbb, nem úgy, mint ő. Csilla az apja természetét örökölte, ezt szajkózták a rokonok, a szomszédok és az anyja. Hogy is mondhatott ilyet az anyja? Miért is mondhatta ezt? Éppen az apjáét?

Harag. A legjobb szó a harag, ezt érzi Csilla. Öt éve érzi igaz valójában, előtte csak föl-fölsejlett benne ez az érzés. Mikor apjuk halála után ő az anyjához költözött, segíteni. De nem egyeztek, ő meg az anyja soha nem találták meg a megfelelő hangot egymással. Csilla kifizetette az anyával a tojás árát, a hús árát, miközben ingyen lakott nála, miközben a szülője segítette , ahol tudta. Csilla férfiakat hordott volna fel az egyszobás lakásba, de az anya ezt sem engedte. Semmit nem engedett! Semmit!

És akkor lépett Ilona, akkor történt, hogy az anyjuk eladta a lakását, s összeköltözött velük, így lett újra családja. Ilona családja.

De hiszen nem is volt azelőtt családja. Az apjuk nem adott családot, nem tudott. Innen a legrégebbi harag Csillában, egészen gyerekkorból.

Miért nem lépett az anyja? Miért nem? Miért várta meg az ütleget, a rugdosást? Miért várta meg azt a rengeteg nőt az apja életében? Miért nem vált el? Miért engedte, hogy a két lányt is megverje az apa? Miért volt ennyire gyenge? Ez a legrégebbi, ez a legmélyebb. Ez.

Ilona legalább találkozott valakivel, aki férjé vált.

Csilla nem. Csillának számos találkozása volt. Nincs is értelme számolni. Mikor is szökött el először otthonról? Talán 13 évesen, talán egy 40 éves, féllábú férfihoz. Az apja jött el érte, felpofozta a lányt, megfenyegetette a férfit. Hiába. Amint újabb kalandok csábították el az apját családjától, Csillaismét a férfi ágyában ébredt. Ment érte az apa, ütötte, verte, büntette, bezárta. Hiába. Csilla szökött, bukott, menekült, mindenáron. Legalább férjet talált, még ha békét nem is. Csalta, hazudta a szerelmet a férfinak, mindaddig, amíg nem talált rá az egyik szeretőjével a hitvesi ágyban a férj, csak akkor hitte el, amit beszéltek körülötte a csalásról. Csilla megcsalásairól.

Ez is harag. Harag, mert nem tanulhatott meg abban a családban mélyen szeretni, ragaszkodni valakihez, felismerni az értéket a másikban, s nem beérni a kevéssel, a semmivel, az unalmassal.

Ilonának sikerült, s az anyja a sikereshez húzott inkább. Segítette Csillát, ahogy tudta, de nem bírta mértéktelenül sem pénzzel, sem máshogy. A lánya viszont soha nem ismerte meg a mértéket.

Csilla vált, kirakták holmijait az utcára, ezért fogadta be az anyja, egy ideig.

Harag, az anya hűsége. Hűségesnek lenni egy durva, agresszív emberhez, egy mindenféle aljas, festett nőcskékkel futkorászó férfihez, egy olyan emberhez, akit soha nem érdekelt, mit zabálnak a gyerekei, mert a nőknek vásárolt ajándékok, a rájuk költött pénz sokkal fontosabb volt. Mindenkinél fontosabb. Miért a hűség? Kihez az apa haláláig tartó hűség?

Harag Csilla második férje miatt. A második, akit Ilona is, az anya is utált, s igyekezett elmarni a nagyobbik lány mellől a férfit. Ezt nem kellett volna, mert csupán emiatt ragaszkodott ezután hozzá, az elmarás miatt.  Ezért született a házasság, ezért maradt mellette, az ostoba, műveletlen mellett.

Miért nem állította meg soha észérvekkel Csillát az anyja? Miért nem beszélgetett vele arról, hogy amit ők művelnek abban a házasságban, az nem normális, az nem követendő? Miért nem? Csillának futnia kellett, ő ilyen volt, menekülő.  Harag a meddőség miatt, a csend miatt.

Ha valaki leül vele beszélni, ha nem mindenki rohan mellette, menekülve saját nyomorúsága elől, akkor leülhetett volna mellé. Elmondhatta volna, hogy védekezzen, hogy figyeljen rá, a másik tisztálkodjon, a másik ne háljon kurvákkal, mert ő meddő lehet, ő elkaphat egy betegséget, ami miatt megszabadítják a méhétől. Amiatt. 50 éves elmúlt és nem lehet gyereke, soha nem lehet. Soha.

Búcsúzik az anya nevében a pap, mindkét lánytól búcsút vesz. Ilona zokog, Csilla igazgatja a ruhát.

Nem hosszú a búcsúztató. Ketten maradtak, két testvér. Két különálló sziget. Az egyik gyerekkel, férjjel,családdal körülvéve, a másik egy ostoba férjjel tengődve, magányosan. Két sziget.

Ilona mérges, mert nem látták nővérét öt éve. Hányszor emlegette az anya. Hányszor. Hiányzott neki a makacs, állandóan sértett nagyobbik. Sértette, mert nem kapott pénzt kölcsön, nem annyit kapott.  Fél millióval tudta az anya kisegíteni, de több kellett. Nem volt több. Becsapódott az ajtó a lány mögött, s ki se nyílt többé.

Ez az utolsó találkozó az anyjukkal. Kísérik a sírhoz. Ilona földet szór a koporsóra, miközben Csilla a fák alatt rágyújt sokadik cigarettájára.

Hányják a földet a megfáradt testre, a háborút megélt lányra, a rossz és szomorú házasságban élő feleségre, az állandó kétségek között élő anyára. Temetik be földdel a gondot, a bánatot, a szorongást, az utolsó évek vidámságát, a nyugalmat. Temetik.

Koszorúkat raknak rá,s  a végső úton búcsúzok sorba állnak Ilona előtt, senki nem lép Csilla elé. Senki.

Sokan vannak, lassan fogy a sor, de eltünedeznek az emberek, Ilona elküldi maga mellől a családját, mert szeretne még szólni  anyjához. Leguggol a sírhant mellé, mikor észreveszi a fák között álló nővérét.

Feláll, s odakiált neki:  Gyere ide!

Csilla nem tud nemet mondani. Talán meglepi a csöndes húg erélyes hangja, talán, hogy elcsendesül a temető, ő is bátrabb. Talán.

Megállnak egymással szemben, anyjuk felett.

A húg lesi testvére arcát, nézi mennyit öregedett, mióta nem látta, mennyire meggyötört az arca, s megsajnálja, nem azt mondja, amit akart. Nem mondja el, hányszor hallotta anyjukat sírni éjszaka, mert nem jött Csilla. Nem mondja, hányszor hallotta imáiban duruzsolni a szülőt, jöjjön már el a nagyobbik. Nem mondja.

Csillának nincsenek szavai, mindet elnyomja a harag, az öt-tíz- ötven éven át tartó harag. Nem tud arról beszélni, túl sok lenne, neki túl fájó.

Ilona szólal meg: Meghalt az anyánk.

Csilla közönyös hangon felel: Meg.

A húg nem enged: Meghalt az anyánk.

Csilla értetlen: Meg.

Ilona nem ereszti: Meghalt az anyánk.

Csilla elgondolkodik: Ne pofázd már! Meg.

Ilona nem hagyja :- Meghalt az anyánk.

Csilla dühösen felel:- Fogd már be!

Ilona megfogja testvére vállát: Meghalt az anyánk.

Csilla a kezére csap: Fogd be a szádat!

Ilona az ütés ellenére is fogja a vállát: Meghalt az anyánk.

Csilla megmarkolja a másik csuklóit:- Most már szájon foglak vágni!

Ilona  keresi a másik tekintetét: Meghalt az anyánk.

Csilla szája megremeg: Nem értesz engem?

Ilona lefejti csuklójáról a kezeket, átöleli a testvérét: Meghalt az anyánk.

Olyan erősen öleli vissza nővére, alig kap levegőt, talán mert kapaszkodni kell a másikba, talán mert fogódzó kell, nehogy összeessen, nehogy elengedje közben , nehogy eleressze. Csillát fogni kell, tartani kell, túl sok a harag, túl sok a könny, több évnyi.

Olyan sokáig zokog, olyan sok itt a megemészthetetlen, a felfoghatatlan, olyan sok.

Ilona már nem szól, csak tartja a nővérét, öleli a piros ruhát.

Sír a piros ruha: Ugye megbocsát nekem? Ugye megbocsát?

 

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu