Kultur
sándorgyuri apó
Nem bízza a véletlenre. Két színpadi munkással segítteti magát be a színpadra.
Lába remeg, egyensúlya kibillen, alig bír leülni a színpad szélére bekészített asztalhoz. Hadd lássa mindenki, nincsen nála öregebb standapó. Ha létezik a stand up-nak műfaja, és jelentsen bármit is, akkor ő a műfaj előzménye, ősgyökere, korelnöke. Akkor mindenki az ő szóból szőtt köpönyegéből bújt elő, abból, ami néha ráomlik, alig bír kikecmeregni. Fölötte.
 
Másodpercekig marad csak ülve a színpadon, hiszen úgy nem tud beszélni. Nem színész! Asztalnál meghalna. Fölkel és jár. Lábra állítja a gondolat, a közlendő, önmaga megmutatásának mindent elsöprő vágya. Felöltőjét messzire hajítja a nézők közé, vélhetően a sorközépen ülő aggódó párja karjaiba. Pontosan lát, pontosan céloz. Nem kell neki sötét és reflektor ahhoz, hogy gyakorolja a hatást. Munkavilágításban, koncertfényben kapcsolódik össze a közönséggel. Azok látásból, de főleg hallásból ismerik. Az utcán elmennének mellette. Dob utcai, lúdtalpas slemilnek néznék, ha egyáltalán. Lúzerország polgárának.
 
HIRDETÉS

 
A nézők, most a Centrál Színház nézőterén, egyébként több mint negyven éve ülnek előtte, és fölnéznek rá. Poénjait néha bemondják előtte. Járnak rá. Újból is újból meghintáztatják magukat vele. Előre-hátra száll velük a többszörösen megcsavart gondolathinta, és élvezik a hányingerüket. Hány ingerük lehet, egyáltalán? 
Sándor György a színpadról tekintetével ismerős szempárokat keres, azokkal kötődik össze. Onnan kér, vár segítséget. Bizonyosságot, hogy mindaz, amit csinál, működik. Nevetni mindenki tud, gondolkodni kevesebben. Az ő közönsége kopott kabátú, de néki új. Minden este. Bennük vakon megbízik. De a beülő kollégák szeméből kötelezően ki kell olvasnia a biztatást. Hogy megállhat, vagy tovább mehet. Versenyben van akkor is, ha csak egyedül áll a rajthoz, mellkasán a célszalaggal. Mert néha túlfut. Gondolatburjánzásai szóvirágokba borulnak, és mindegyiket egyenként akarja kiélvezni. Mindegyik szál ő, mindegyik az övé. Egymáséi.
 
Több mint negyven éve áll egyedül a színpadon. Egyszemélyes színházat kellett nyitnia, mert a társulati nem fogadta be. Az öltözőben még dadog, a színpadon soha. Sejthető: traumatikus gyerekkora torkollott a traumatikus felnőttbe, ahol nem várták meg, amíg előbújik belőle a színházi színész. Kitessékelték a Színművészetiből. Ott nem tehetnek arról, hogy mégis saját pályára állt. Egyedül, társak nélküli hiú primadonnája önnön társulatának. Nem osztozik. Nem figyel másra, nem alkalmazkodik. Legfeljebb saját magát gáncsolja el, saját maga. Majd leveri egymáson az öltözőben. Egykoron az ujját szopta, szopása megmaradt. 
 
Mondatokat csócsál. Minden harapására jut egy gondolat. Marad is. Nyelvében él.
Az egykori színművészetis kudarcért minden színpadi pillanatával méltó elégtételt vesz. Kidolgozta a dadogását, magára szabta a dikcióját, sajátosan kezeli a légzéstechnikát. Akár vastüdőnyi levegőre is szert tesz. Addig elég neki, míg csak tart a gondolata. Az pedig sokáig tart. Van benne minden, és mindennek az ellentéte is. Önmagától és József Attilától való idézet, napi közhelytelenségek, közellentmondások. Végeérhetetlen, egymásból következő gondolati hálózatok. Tudja, hogy sok, de nem bír ellenállni. Gondolattolulása van, és mindegyik helyet követel magának. Szívélyesen helyet ad nekik.
 
Matematikai és csillagászati pontossággal mond poént. Hang fenn, poén lent - mondja az ősi színházi törvény, és ő mindig elsétál onnan, ahol a vicce felrobbant. Neki nincs ott dolga, csak a nézőinek. Maradjanak vele egyedül. Ízlelgessék, ismételgessék, mondják egymásnak, lökdössék könyökükkel a szomszédjukat. Addig ő elsomfordál, hirtelen a hátsó körfüggöny válik izgalmassá, azt nézegeti. Ideje van a tapsnak és a nevetésnek is. Aztán villámgyorsan tér vissza, mert tudja, képes önmagát is hintába ültetni. Túlságosan szeretik, és túlságosan régen szeretik ahhoz, hogy megbocsássanak neki félig elpukkant poént, vagy unásig ismertet. Gyanakszik. Nem akarja a rutinból való imádatot, de azért szereti. 
 
Hiúzként veti magát a lazító nézőre, egykor fegyelemre szoktatott előadóestjeiből kivett részletek között, ma már boldogan improvizál. Személyesen megszólít, csőbe húz, kinevettet. Megbocsátják neki. Tudja jól, máskor is eljönnek majd hülyének lenni és Sándor György slágereket hallgatni. Mert az egykori lázadó, pimasz, rebellis hangú fekete ruhás fiúból időközben lúdtalpas vátesz lett. Aki megmondta. Most meg élvezi, hogy már akkor is megmondta előre, mint a hídpénzt. A viccei nem öregedtek el velünk együtt. Ma is visszafiatalodunk hozzájuk. Nem ő tehet róla, hogy még mindig értjük, még mindig ideje van és tere. Aki meg tehet róla, az nem szereti érteni. Nem volt még olyan hatalom, amelynek humorérzéke lett volna. Még a Kossuth-díjat is csak egymás ellen képesek osztani. Az övét is.
 
A Centrál Színházban egy kicsit megkoszorúzza önmagát. Van mit. Nyakatekert mondatait, gellert kapott gondolattöredékeit egy nemzedék vallja magáénak, és nevelte föl rajta a következőt. A társadalmi szövet megtartja, amiképpen a szociális háló is. Ahol sok a keresztény, ott ő zsidó, a Dob utcában, kezében a Burdapest térképpel, fennhangon katolikus templomot keres. Nem azonos. Kommunista családból származó magyar belga.
 
Áll a Centrál Színpadán, és szórja köpönyegéből a szó- és mondatvirágokat, az aktuáltörténelemmé fogalmazott gondolatokat. Néha kivetítőn látni húsz, negyven évvel ezelőttről. Hálát adhatunk a nárcisztikus erőszakosságának, hogy kihajtotta az egykori Magyar Televízióból az akkori felvételeket. Láthatjuk: fiatalabban, szálkásabban és szikárabban mondta ugyanazt. Amennyivel idősebb, annyival érettebben áll a színpadon. Arcán félmosolyos megbocsátás, szemében harag és félelem. Még most sem egyféle. Üt, kop, pecs, folt, színpadi terrorista, agresszív slemil. Felindultsága utcai, ijedtsége a színpadon álló bohócé. Sikerre éhezik, de nem képes megbocsátani a kornak, hogy megkapja. Pontosan tudja, mibe van ez neki - és nekünk.
 
sándorerzsi /

Forrás:nepszava.hu
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu