Kultur

Diótörő

Egy nagy zsákkal szedtek össze. Most éppen kapóra jött, hogy már nem nyers, már éppen törhető, a legjobbkor. A legrosszabbkor. Úgy.

Eltart egy ideig, amíg megtöri, mint ahogy az is eltartott egy ideig, befűteni a garázsba, letisztogatni az asztalt, előkotorni a szekrényből az egymásba rakott székek közül az egyiket, ülni rá. Szerencsére mindez időbe telt. Szüksége volt időre, nagyon kellett most ez. Nem gondolta még néhány hete, mikor keresgélte a lehullott levelek között a lepotyogott, elbújt diót, hogy a garázsban fogja feltörni őket. Ki hitte volna, hogy nem odabent, a hatalmas konyhában, kényelmesen az asztal mellett töri? Ő nem hitte volna. Most ide ki kellett jönni, egyedül kellett lenni, nem beszélni a másikhoz, mert most nagyon nagy szükség van az időre.

Néhány hónap és negyvenéves lesz, már így is késve lenne apa. Évek óta elkésettnek tartja magát, mintha csúszna, folyna szét a feleségével töltött idő, mintha nem lehetne megfogni azt. Nem megfogható ebben a házasságban semmi, és erre ma döbbent rá, miért. Döbbenet. Mennyire tisztává vált egy pillanat alatt ez a sok színtelen, élettelen küszködés, csak ez a pillanat kellett hozzá,. Csak a véletlen. Azonnal tudta, ki kell onnan jönni, valamit tenni kell, nem csak úgy tétován, lézengve, mert ő olyat soha nem csinált, hasznos idő kell. Milyen jó, hogy megérett a dió. Milyen jó.

Elő a kalapácsot, asztalhoz ülni, s indulhat az idő, ketyeghet az óra. Egy zsáknyi dió elég lesz, úgy tűnik, az éppen elég lesz neki, feldolgozni azt a pillanatot. Elég.

Töri a diót, nem pucolja, söpri bele a tiszta vödörbe, ha már összegyűlt annyi az asztalom, tolja el, nem is akarja látni. Nem a munka a lényeg, hanem az idő. Nem is tudja, gondolkodjon-e, vagy csak hagyja, tisztuljon a feje, repüljön ki belőle az a pillanat. Majd eldől, mi illik a diótöréshez, mit kér a lelke mellé. Talán gondolatok is kellenek, talán.

Félórája töri, veri a barna golyókat, mikor belép a feleség. Nem látja, csak hallja, belépett a garázsba, egy ideig elméláz az ajtóban, leüljön-e elé, mert máshova nem tud. Nyílik a szekrény ajtaja ismét, kiveszi a a másik széket, s leül, elé. Percekig nem néz rá, nem nézi a feleségét. Az ül tanácstalanul, nem tudja, mit tegyen, egyáltalán tegyen-e ő most bármit is. Percekig tart a tétlenkedés, míg fel nem veszi a feltört diókkal teli vödröt, s kimarkol belőle, pucolni kezdi, s teszi át a nagy tálba a dióbelet. Lassan kezdi, majd egyre gyorsabban, igyekszik utolérni férjét a munkával. Az egyik töri, a másik pucolja. A nő egyszer nem néz a férjére. A férfi egyszer, mikor elkezdi a tisztítást, egyszer ránéz, látja vörös a nő arca, kisírva a szemei, kiharapdálva a szája. Hosszasan sírhatott.

Érdekes, mennyit sírt ez alatt a néhány év alatt a felesége, mindenért sírt. Lehet azok sem valóságos könnyek voltak, meglehet, inkább hiszti, inkább egyfajta színjáték. Most már bármi meglehet.

Mekkora szerelem volt ez! Hogy érezhetett ilyet? Hogy nem vette észre, ki is a másik valójában? Nem néz többet a feleségére, nem keresi az arcán a válaszokat, az már úgy sem számít, az arca nem számít. Semmi nem számít.

Már eljegyezték, már odaígérkezett egy másik férfinak, mikor ő betoppant az életébe. Nem szép nő, inkább érdekes, nem is csinos, inkább arányos. Hogy lett ebből szerelem? Megáll a kezében a kalapács, megállította a felismerés: Ez nem is volt az soha. Ót ez a nő nem is szerette soha. Nem tette volna meg ezt vele, velük. Negyvenéves, a felesége harmincnégy. 14 év együtt, és ő nem vette észre, nem akarta észrevenni, nincs szerelem. Lehet, az nem is kellett, talán mást akartak mindketten. Nem. Ő szerette ezt a nőt. Ő igen.

Miért gondolta azt, ez viszonzott? Hol csúszott el, hol lett félreértéssé ez a kapcsolat?

Ez a nő érdekesnek találta az életét, a hányattatott életét, vonzónak a kitartását, a szorgalmát, a főnöki pozícióját. Ez a nő, az ő felesége. A nő, akinek mindenek előtt állt a karrier, a munka, a pénz. Hogy lettek ők nőből és férfiből házaspár? Hogyan?

Mert a nő ott volt mellette mindig, segített neki, túlórázott, ha kérte, hónapokig nem is nézett rá úgy, mint egy nőre. Hónapokig.

Ez a nő elhagyta miatta a vőlegényt, elhagyta miatta és a pénzéért.

Ez a nő szerelmet hazudott neki, ő pedig elhitte.

Mennyi mindenben megalkudott vele. Nem baj, ha nem házias, nem baj, ha nem főz, ha csak ritkán takarít, ha nem szeret olvasni, ha más zenéket szeret, mindez nem baj. Emellett még lehet élni, még lehet szeretni, emellett, mindezek ellenére lehet. De nem lehetett, kiderült, hogy nem. Hiába a bejárónő, hiába az idegen ember által megfőzetett étel. Nem lehetett.

Egy dologhoz ragaszkodott a férj, csak egyhez a sok hiány mellett: szülessen gyerek. Őt kidobták a szülei, őt nevelte az intézet, nevelték idegen szülők, verték, ütlegelték, mindhiába. Nem sikerült belőle kiverni az akarást, a szeretettre való vágyat, az emberekben való hitet, nekik nem sikerült. Ő tanult, amint lehetett, amint  a törvények szerint maga dönthetett róla, ő dolgozott, hajtott, akart. Így lett vezető, így nem lett felettese, így lett a legfensőbb. Így kellett a nőnek, a feleségének.

Ő tudja, mi az felül lenni, tudja, mi az a mélyben vergődni. Ő fentre vágyott, ugyanúgy, mint a felesége, de nem ugyanazért. Neki nem a pénz kellett, neki a tudás kellett, a befolyás, az elismerés, a belé fektetett bizalom, s ezután csak a pénz, mert ez vele jár. A feleségnek a pénz kellett, a luxus, a kényelem. Két út.

A férj megalkudott mindenben, csak a gyerek legyen. Ő legyen nekik.

Miért bólintott rá a feleség? Miért hazudott? Azt is a pénz miatt.

Már csak félig van tele a zsák. Már egészen bemelegedett a garázs, kellemes idő van.  Ülnek csendben, csak a kalapács zakatol, pattan a dióhéj az asztalra, a földre, némelyik az autóra, az új autóra.

Új autó kellett az új házhoz az új szobához, a gyerekszobához. Hogy hihető el, hogy évekig nem sikerül a baba? Jártak orvostól orvosig, végig az országot. Itt nem sikerült megállapítani semmit, ezért nézett körül a férfi külföldön, utaztak országokon át. Mennyi pénz odaveszett!  Nem találtak semmit sem a nőnél, sem a férfinél. Semmit.

Figyeltek az étkezésre, lesték a nő ciklusát, szedtek mindenféle csodaszert, semmiért. Semmi. Mennyi pénz! Mennyi idő! Rengeteg.

A férfi mellkasán látszik a törött borda, a falhoz vágás nyoma, a nevelőapa keze. A férfin látszik a védekezés nyoma, kisportoltan, erősen, hatalmasan, mert őt senki nem üti meg többet, ő visszaüt, nem hagyja magát többé a tízen éves kamasz. Fut, úszik, harcművészetet tanul, aztán boxol. Védekezik. Azt hitte őt nem lehet megütni. Azt hitte, rajta nem lesz több seb. Látható nem lesz. Ezt a bentit, azt a mélyre csapott ütést nem lehet edzésekkel, verekedéssel, pofonnal kivédeni. Ez úgy tűnik, maradandó lesz. Ott marad, míg él, addig fog fájni. Ezt nem hitte volna.

Fogy az idő, egyre kevesebb a dió.

Mekkora esküvőjük volt! Majdnem háromszáz ember. A nő ezt szerette volna, lássák minél többen az ő boldogságukat, hadd irigykedjenekvágyjanak ilyenre. Vágyjanak a pénzre, a fényűzésre?

A férfi csak arra vágyott, egész családra vágyott.

Nevették a barátai, mit meg nem enged a feleségnek. Nincs otthon meleg étel, étterembe járnak, más főz rájuk. Akkor minek kellett a drágán berendezett konyha?  Vendégszobák, melyekből kifogytak a barátai, nem kedvelték a nőt. Minek a vendégszobák? Kellett két fürdőszoba, ne zavarják egymást reggelente. Minek? Minek?

És a gyerekszoba, ami utólagosan épült a házhoz. Minek a gyerekszoba?

Miért is vette föl a férj a telefont? Minek?  Soha nem vette fel a nő telefonját, de akkor látta az ismerős orvos nevét, gondolta vált egy- két szót vele, aztán átviszi a nappaliba a gazdájának..

Bent hagyta a zárójelentést. A férj nem értette, miről van szó. Semmi különös, csak jöjjön be érte. De miért volt egyáltalán kórházban? És mikor? Hát, nem tudja? Nem. Az abortusz miatt. Amiatt.

Soha nem esett ki a kezéből telefon, nem esett darabokra a lába előtt. Mekkora hisztit csapott miatta a feleség, rohangált körülötte, szedte össze a részeket, mintha azokat össze lehetne szedni. A férj csak állt, nem tudott megszólalni. Ezt vette észre a nő, a csöndet. A csönd miatt állt meg, azért nézett a férfira, s látta meg rajta, mindent tud. Megtudta.

Nem tudta a csöndes, hogyan szaladt elő a kérdés: Hányadik?

A nő sem tudta, miért válaszol őszintén: Harmadik.

Aztán sírhatott, csapkodhatott, tépkedhette a férj ruháját. Ő öltözött, csizmát húzott, kabátot vett magára, s lesétált a fenyőfákkal övezett úton hátra, a garázsba. Hagyta, a felsége maradjon egyedül, tomboljon egyedül, neki most idő kell.

Rádöbbent a nő, nem elment a másik, csak elhúzódott, s talán így nem veszett el minden.

Egy marék dió maradt.

Többszázezer forintért vállalták volna a lombikbébi- programot, lévén nincs más megoldás.  Százezrek egy gyerek miatt, egy képzelt család miatt, egy régen várt álom miatt.

Fel lehet még innen állni? Fel kell innen állni.

Megtöri az utolsó diót a kalapács.

Leteszi az asztalra a férj, ölébe teszi kezét, várja, a felesége szabaduljon a munkától.

Érzi ezt a másik, ezért lassít, fél a végétől, megtisztítani az utolsó darabot is. Nehezen emeli föl a fejét, ólomnehéz ez a szembesülés. Mint az ólom.

- Ezt most befejeztük.

A férfi hangja ismeretlen, távoli, olyan, amit nem lehet, nem merészelhet megközelíteni.

A nő feláll az asztaltól, otthagyja a bontott diót,az asztalt, a fákat, a férjet, a házat, az  összehazudott életét, mindent.

Ezt most befejeztük.

 

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu