Kultur
Nyiknyik
Készültek. Mit kell még felpakolni a teherautó platójára?

Ott van már a két láncfűrész, a két körfűrész, zsinegek, kötelek, lombseprű. Talán még egy vödör kellene, ha már ott az a sok dió, azt ne hagyják kárba veszni. Ennyi. Más nem kell. Ültek fel a hatalmas autóba, ki előre, ki hátra, négyen indultak neki az ötven kilométerre lévő cél felé. A tervezőmérnökök, a kivitelezők döntöttek a négyes szám mellett, ők jártak ott tegnap, beszéltek a lakosokkal, mire készüljenek, felmérték a terepet, körbenéztek, osztottak, szoroztak, így lett a számítás vége: négy.

Ötven kilométer rövid idő, nem úgy a fa. Az már hosszú idő lesz. Még nem látták, csak meséltek nekik róla, mekkora nagy, mekkora a lombkoronája, még a helyiek sem tudják, mikor ültették, senki nem tudta a korát.

Összefutott  a falu, mikor megjelent a sok öltönyös, telefonos ember a főutcán, hamar híre ment, idegenek kerültek a településre. Település az egyáltalán? Laknak benne vagy nyolcszázan, ezren? Falvacska? Az itt élők mondják így: falvacska. Nem is ez a lényeg! A lényeg a fa. Erről beszél a két férfi hátul, erről gondolkodik a két férfi elöl. Mikorra végeznek vele? És éppen péntekre kellett ezt tenni? Mindegy már! Most a legmegfelelőbb elkezdeni a munkát, fejlődni kell mindennek. Ezt a falvacskát is elérte a mindenhová begyűrűző fejlődés. Utat kell építeni, utat, ami elvezet a város felé. Nem ők szerették volna ezt, hanem a városiak, a falu lakosainak jó volt minden, ahogy volt. Más irányból bár, de ment busz nem csak az egyik, a másik nagyvárosba is. Nekik megfelelt ez az állapot, az egyik városnak nem. Fejlődés.

Kanyarodik be a teherautó a négy utcácskából álló faluba, melynek csak a főutcáját fedi aszfalt, a többi földdel, sárral kitaposott, kigyalogolt. A naponta kétszer közlekedő busznak lett letéve a szép út, ne ragadjon a sárba.

Kanyarodik el jobbra az autó, de nem bírja bevenni a kanyart, félre kell állnia, mert sok az ember az utcán, nem tud tőlük továbbhajtani, a fához eljutni. Félreállnak, kiszállnak, megtudni, mi folyik itt.

Itt pedig semmi nem fog folyni, mert nekik innen menni kell. Néznek egymásra meglepetten négyen, néznek a sokadalomba, ami körbeveszi a fát. A valóban hatalmas diófát.

Először nem értik, miért, mi nem folyik? Másodjára rájönnek, itt tüntetés van, tüntetnek a fájukért. Mit tehetnének ők itt? Őket csak küldték, nekik kell megtenni a piszkos munkát. Akár piszkos, akár nem Nyiknyik marad. Felkacag az egyik piszkos munkás a furaságon, neve van a fának. Aztán arcára dermed a nevetés, mert a sokadalom csúnyán néz rá együtt, még csúnyábban külön, ez most nem tréfa.

A diófát már pedig ki kell vágni!

Nyiknyik marad! Itt nincs vágás, ők addig maradnak, amíg el nem kotródnak.

Tehetetlen a négy, telefonálnak a tervezőknek, nem halad a kiszabott feladat. A vonal végén káromkodás, kiabálás, kérik valamelyik csökönyös falusit a telefonhoz. Odaadják az egyiket, az elmondja a telefonba szépen, hova is menjenek a tervrajzaikkal, meg az újításaikkal, s megszakad a telefon. Csörög a másik munkásé, abban már suttogják, mi legyen, hogy legyen, a fa nem maradhat.

Aztán csönd. Nézik egymást. Az egyik, a kacagós kérdezi: Honnan a név? Honnan a Nyiknyik?

Csend. Nem tudják a választ, mondja az egyik, mióta világ a világ, azóta ez a neve, azóta van neve. Rávágja az egyik idősebb, nem így van, ez eleinte Nyiknyik fája volt, csak a fája elmaradt.

Ki a Nyiknyik? Nyiknyik nem él már, csak a fája, meg a sok történet róla.

Ezért kell a fa. Suttognak a tömegben, szaladnak a mondatok a fa körül. Valóban nem ismeri mindenki, nem tudja mindenki az egész történetet.  Nem ismerik azt a régi történetet.

Nyiknyik nem ezzel a névvel született, viszont ezzel a névvel élt le egy életet. Mikor született? Idejét nem tudni, valamikor a forradalmak, valamikor a háborúk előtt.

Akkor még nem tartották bántónak, ha valakire rásütötték hogy hülye.

Nyiknyik hülye volt, akkor még nem tudták, miért lett azzá. Bába szülesztette , talán oxigénhiánnyal, talán már eleve sérülten segítve a világra. Talán nem is sírva, talán nevetve született. Nyiknyik ugyanis mindenen hahotázott, állandóan valami ostoba vigyorral a képén létezett.  A nyolc osztályt is csupán tanári segítséggel végezte el, segítve abban, ne legyen annyira más, mint a többi. A többi öt testvére egészséges, csak ő nem.

Nyiknyikkel lehetett játszani, beszélgetni, fizikai munkát végezni, csak mindezt ügyesen, egy négy-öt éves gyerek szintjén kérve, magyarázva. Nem ártott soha senkinek, mindig sétált mellette valaki, valamelyik testvér, vagy azoknak egy-egy barátja, illetve a szülei. Legfőképpen az apja, akit rajongásig szeretett. Az apjával rengeteget dolgozott együtt, kapáltak, szőlőbe jártak, kukoricáztak, gyümölcsösben permeteztek. Őt szerette legjobban Nyiknyik. Az apja kiadta a napi feladatot, s indult a család bevégezni azt. Eleinte mindegyik testvér ment velük, aztán évről-évre kevesebben gyalogoltak a kert végébe, vagy a falu másik részébe. Egyik testvér ide ment férjhez, a másik a városba nősült, elmentek a szülői háztól. Egyszer csak azt vette észre Nyiknyik, már csak az apja és ő megy. Mentek a vállukra vetett kapával. Meg-megálltak beszélni néhány szót a helyiekkel, anekdotázni, hogy aztán mindenki mehessen a dolgára. Mindenki ismert itt mindenkit, tudtak a másikról. Nyiknyik soha nem érezte, hogy ő más, látta maga körül a változást, de neki természetes volt, hogy az ő saját, legszűkebb világa változatlan marad. Nem bántotta soha senki, sem szóval, sem tettel, elfogadták olyannak amilyen. Nem számkivetettként élt az apró közösségben, inkább szerves részeként. Szülei ugyanúgy kezelték, mint a többi testvérét, talán apján volt néha érezhető, Nyiknyiket jobban szereti egy kicsit a többinél. Talán, mert ő volt a legtöbbet vele, talán, mert így született, talán mert akárhogyan is, de ő sikerült a legszebbre, talán mert ő született a legkisebbnek. De ez csak talán.

Már csak hárman éltek a házban, mikor Nyiknyik megkérdezte az apját, mikor lesz nekik diófájuk? Miért is kell diófa? Van a szomszédban, azok minden évben adnak annyit, amennyire szükségük van. De az a kedvencem, a dió. Olyan jó lenne egy diófa. Elgondolkodott az apa, nem is mondta még ezt a fiú, pedig tényleg úgy van, ahogy mondja. Úgy van, mert ez a gyerek mindennap rág diót. Hogy nem vették észre? Ez a gyerek évek óta feltör egy-két szem diót, s míg lesétálnak a szőlőig, vagy a kukoricásig, bárhová, addig elrágcsálja. Miért is nem tűnt ez eddig fel? Na, jó, legyen diófánk, saját diófánk. Nyiknyik széles mosollyal felel, lesz saját. De jó!

Az apa már másnap körbekérdezősködik, kitől lehet szerezni facsemetét. Harmadnap sétálnak el érte, ketten a fiúval. A fáért még ketten mennek, de Nyiknyik egyedül megy haza. Kérdi az anyja, hol hagyta el az apját. Mondja a fiú, ottmaradt a fával. Az anyja saját gyermekét ismeri, látja a zavart, látja a bizonytalanságot, kapja fel a cipót, s kéri Nyiknyiket, vigye oda az apjához. Viszi, nem felel semmi kérdésre, csak néz maga elé, mosolyog. Mosolyog, mint ahogy teszi azt egész nap. Viszi az anyját, szalad vele kézen fogva, mikor meglátja a feleség a férjet a hatalmas útkereszteződésben, fekszik az akkor még porúton, fekszik hasra fekve a fa mellett. Nyiknyiket oldalra állítja, nézi férje lélegzik- e, segítségért kiabál, futnak össze az emberek. A fiú mosolyog akkor is, mikor kiderül, apja halott. Erős nő az anyja, muszáj volt azzá lennie, öleli a fiát, kérdezi tőle kedvesen, mi történt, mesélje el szépen, hogy ültették el a fát. Nyiknyik nevetgélve mondja, hogy hozták haza azt a szép csemetét, beszélt az apja, hol is lesz, földbe kell ültetni, tenni rá vizet, majd megmutatja, hol lesz a helye. Apa akkor letérdelt, ő azt hitte legyen ott, legyen ott a helye. Apa térdelt, egy ideig, mintha imádkozna, s aztán előredőlt a homokba. Nem válaszolt, azért gondolta, ott kell elültetni. Kiásta a helyet, hozott vizet, elültette a fát, aztán hazament, szólt az anyjának. Ő egyedül hazament.

A temetésen, amíg a többiek sírtak, addig Nyiknyik nevetett, kacagott. Fogta az anyja karját, kacagva a világnak, ő így gyászol, mert máshogy nem tud, nem tud sírni, csak úgy, ha kacag, attól folynak könnyek az arcára. Kacagva sírt.

Az anyjával járt ezután dolgozni, vagy kísérte valamelyik szomszéd, valamelyik testvér.

Pár nappal a temetés után elsétáltak a diófa előtt, ami állt ott a nagy útkereszteződésben azóta is. Nyiknyik megállt. Hiszen ez a fa még kicsi, és apa azt mondta locsolni kell, mindennap locsolni, amíg ilyen csemete még. Megfordult, hazament kannáért, s hozta vissza a vizet, kiöntötte rá az utolsó cseppig, s leült mellé. Hiába hívták el onnan, nem ment, csak mosolygott, apa ezt mondat. Koraeste az anyja ment érte, ment aznap, s aztán minden este. Nyiknyik vitte reggel a vizet, s leült a fa mellé. Nem zavart senkit, csak ült, mosolygott, ha mellételepedett valaki, beszélgettek, ha segítséget kértek tőle az arra járók, segített, de aztán mindig visszaült mellé, a fája mellé. Nyiknyik fája.

Az anyja is elment örökre, testvérei sorra végső nyugovóra tértek, Nyiknyik ősz fejjel is azt tette nap mint nap, amit évtizedekkel azelőtt megkezdett.

A fa hatalmasra nőtt, összenőtt, összeöregedett az emberrel.  Sem a fa, sem Nyiknyik korát nem tudta már senki. Vitte a kis, összecsukható székét, csoszogott a fához, ahonnan látta az utat szembe, látta maga mögött, s látta jobbra. Nem lehetett olyan idő, ő ne legyen ott.

Hamar feltűnt a hiánya, már aznap, mikor nem lehetett odaköszönni senkinek a nagy kanyarban. Hol van Nyiknyik? Mentek az emberek hozzá. Mi történt? Tegnap zuhogott az eső, de ő kiment akkor is, meghűlt. Beszél összevissza, mosolyog még lázában is. Beszél az apjához, milyen szép lett a fa, és ő nem irigy, bárki szedhet róla, eszik nyersen a diót, van is mivel feltörni, mert ő odahordott alá rengeteg kavicsot. Előbb egy kalapácsot akart odavinni, de azt megrozsdásítja az idő, a követ nem. Próbálják az emberek nyugtatni a lázas öregembert, mikor az egyik suttogja: Hagyjátok! Haldoklik. Nyiknyik az apjával beszél, az apjának meséli el, mert tudnia kell neki, ő vigyázott arra, amit örökül hagyott. Hadd menjen el az apjával. Menjen el az apjával.

Mesélték, olyan temetés még nem esett a faluban, amelyre mindenki el tudott volna jönni. De a Nyiknyik temetésén annyian voltak, talán mindenki eljött, talán alig volt távolmaradó.

A fa túlélte az akkori fiatalokat, túlélt háborút, forradalmat, túlélt fagyot. Ki tudja még mit? Eleinte Nyiknyik fája, aztán csak Nyiknyik.

Akkor is érkeztek tervezők, jó lenne buszjárat a város felé. Nézegették a fát, őket meg a helyiek nézegették. A fa maradt, jobboldalán végigaszfaltozva, de csak úgy, a köveknek maradjon hely alatta, ha valaki megkívánná a diót, fel is tudja törni.

Kanyarodott el az út jobbra a kocsma előtt, fel a templomig, a templomkertig, el a falu azon végére. Nyiknyik előtt is aszfalt, s a buszmegálló. Bal oldalán viszont földút vezet, házakkal, akácossal átellenben.

Nyiknyik diót ad. A dió senkié, a dió mindenkié. Aki arra jár, felmarkol belőle,zsebébe teszi vagy ott megeszi. Téphet a leveléből, mert jó az teának, jó az színezni, sötétíteni a hajat, sok-ok mindenre jó. Nyiknyik mindenkié. Nyiknyik hűst ad. Hányan pihentek meg alatta hazafelé menet? Hány gyerek mászta már meg a hatalmas fát, aminek csodájára járnak, mert ekkorát nem láttak még? Hányan fagytak meg tövében, részegen hazatántorogva, s nekiszenderegve, a törzsének? Hány embert kellett róla levágni, mert ott, mindenki szeme láttára vetettek véget életüknek? Hány szerelmespár bújt meg mögötte éjszaka? Hányan? De hányan?

Nyiknyik marad! Vágják ki az akácost, zúzzák szét a buszmegállót, de a fa marad.

A négy ember odasétál a fához, még zöld a dió. Vegyenek belőle, ha akarnak.

Nem akarnak. Már semmit nem akarnak. Nézik a fát, a sokat látott fát. Csörög zsebükben a telefon, de minek felvenni. Nem értik a túl végen, mert nem tudnak erről a helyről semmit, nem ismerik ezt az útkereszteződést. Hiába is felvenni.

Elhajt a körfűrész, a láncfűrész, üresen a vödör.

Az építők még próbálkoznak, akkor talán az akácost vágatják ki, talán keskenyebb utat építenek, de elmarad a tett a szavak mögött.

Nyiknyik áll a helyén. Figyeli az embereket, lesi a történéseket maga körül.

Nyiknyik áll a helyén, erősen megkapaszkodva a földben. 

Összekapaszkodva a kavicsos földdel.

 

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu