Kultur
A főbérlő
Nekem nem sikerült a kollégium.

Hallgattam a régenvolt történeteket, kinek milyen fergeteges társaság jutott szobarészül, akikkel mindenhová együtt mentek, mindent együtt tanultak, éjszakába nyúlóan beszélgettek. Nos, ez nekem nem sikerült. Mert ők jobbára csak a kocsmáig mentek, jobbára nem tanultak, jobbára nem akadt közös téma, helyette létezett a mindennapi vita, a hajnalonkénti, részeg lányok dorbézolása, az ital és füstszagú szoba.

Egy ideig reménykedtem, hátha megváltozom, például tetszeni fog az ittas fiúk mámoros udvarlása, vagy érdekelni fog, éppen ki borította magára a kocsmaasztalt, esetleg rászokom a dohányzásra, vagy az ahány nap a héten, annyi fiú elmélet gyakorlati használatára, mindhiába. Kivitelezhetetlennek tűnt.

Szóltam mindenkinek, aki az egyetem szülővárosában élt, keressenek nekem albérletet. Nem is értették, miért kell főbérlős. Ezt valójában én sem értettem, de nekem az kellett, ahol él valaki, ahol a tulaj él. Nem is értettem.

Félév kollégiumi élet után albérleteztem. Összesen három lakás, három szoba, három ember, s azok élete.

Mert mindhárman nők voltak, elváltan, némelyik megtörten, némelyik megerősödve a férjtől való elszakadásban.

Edit talán a legerősebb, ő az első albérletem. Edit és Totó, a kutyája. Edit, aki a világ legsármosabb férfijának mondott igent, aki olyan szerelmesen élt a világban, olyan odaadó szeretettel a másik iránt, egészen addig, amíg nem találkozott vele szemben az utcán, kézen fogva sétálva egy másik nővel. Egészen addig. Mert abban a percben minden elszállt, Edit búcsút vett addigi életétől, addigi személyiségétől, talpra állt a válás után, talpra kellett, ott volt a fia. Maradt egy bátor, csibészes, maradt egy humoros, maradt egy a férfiak iránt örökké bizalmatlan nő. A saját talpán. Egyik közösen töltött vacsora közben kérte, keressek jövőre másik lakhelyet, mert ő Amerikába megy, világot lát, dolgozni fog, több segítség kell a fiának és családjának, hát megy. Mentem én is.

Jutka szintén helyrebillentette az életét, miután a sokadik nő is belekerült, majd kivetődött közös életükből. Az ő férje egészen más országokig futott, s a mai napig mintegy öt feleséget tudhat maga mögött, számtalan gyerekkel. Ő a munkába menekült, a szoros napi időbeosztásba, a két gyerek minél teljesebb nevelésébe. Egy időben menekülnie kellett saját feje kreálta hangoktól, mert a válás után hallucinált alakokat, neszeket. Egy nap aztán leült, s megbeszélte magával, ez mind nem létezik, ez csak az idegek ostoba játéka, ez mind a szakítás miatt történik. Jót tett a beszélgetés, mert megszűnt a képzelt világ.

Mindenek ellenére úgy látta, a volt férj számára mindig is ő lesz az igazi, az a férfi mindig is útkereső lesz, mert mindenkiben őket, az ő fiatalkori szerelmüket keresi. Talán ezért ment férjhez ismét a volthoz, talán ezért engedett ismét a férfinak, mit sem sejtve arról, hogy belőle kifogyott valami az évek során, ő már nem tud érezni úgy a férj iránt, ahogy képzelte. Másodjára Jutka miatt váltak el.

Szilvinél valójában nem szerettem lakni, valahogy hidegnek érzetem a lakást, olyan kettősnek, ellentétesnek tűnt benne minden. Mert Szilvi kedves volt, szívélyes, de zárta előttem szobája ajtaját, ha nem tartózkodott otthon. Ezzel én azelőtt soha nem találkoztam. Nem nyitogattam, nem jártam a másik ember lakásában, csak megérkeztem. Megérkeztem, s be akartam nyitni, köszönni. Nincs otthon a főbérlő, nincs nyitva a szobája. Meglepődtem. De az ő lakása, az ő bizalmatlansága. Szilvi egész élete ilyen kettősen alakult, aminek én először a jelenét ismertem meg, a jelenében Karcsit.

Mutatta nekem Szilvi a Karcsitól kapott filléres ágyneműgarnitúrát, melyből már az első mosás után eltűntek a színek. Mutatta az igénytelen, giccses fülbevalót, amit szerelme zálogaként adott, mutatta. Nem értettem, miért van ez a kapcsolat? Ha ez a férfi ennyire uzsoráskodik vele, ha ennyire idegesíti a kicsinyessége, a műveletlensége, mindene, akkor miért?

Ordított a rádió, mikor hazaértem, s Szilvi elém toppant a szobájából, menjek már be hozzá. Legyen. Szépen berendezett, ízlésesen összeválogatott bútorok, s köztük ő, aki vagy részeg, vagy gyógyszereket szedett be, mindenesetre nem józan valamitől. Meséli, hadarja, milyen sok pénze van Karcsinak, ezért utálja, hogy mégis kicsinyes vele, hogy nincs semmi humora, nem bír kacagni semmin, soha nem talál ki programot, soha nem viszi sehova, ha mégis, mindenki fizet magának. Akkor miért? Mert neki csak ilyen juthat már, neki nem lehet jobb, ő ezt érdemli. Kér, maradjak ott vele, s ha kopogna az ajtón, az a sóher, az a fantáziátlan unalmasság, nehogy beengedjem, nehogy kinyissam. Nehogy.

Karcsi jött, kopogott, dörömbölt, ordibált Szilvinek. Tudta, milyen állapotban van a nő, s azt is tudta, én is otthon vagyok. Mondtam Szilvinek, engedjük be, de nem! Mivel Karcsi nem ért célt az egyik nőnél, következtem én, miszerint kihívja rám a rendőrséget, ki tudja, mit tettem én odabent a főbérlővel. Szilvi kacagott, én pakoltam a holmimat, ami egy barátnőnél alváshoz szükségeltetik, s nyitottam az ajtót. Karcsi éppen úgy nézett ki, ahogy az előzetes felvezetésből elképzeltem. Vastag szemüveg, durva tekintet, szikár termet. Berontott a lakásba, odalapítva engem a falnak, s már csaptam is be magam mögött őket, siettem el.

Másnap Szilvi nem ment dolgozni, másnap meghívott a konyhaasztalhoz egy teára, afféle bocsánatkérésre. Az nem derült ki, mi mindent evett, vagy ivott tegnap, az sem, Karcsi miért érkezett éppen akkor, csak az, miért él így, miért él ilyen keserűen. Mert nem így élt. Tízen évekkel ezelőtt hatalmas, szintes családi házban élt, jó pár kilométerrel távolabb. Férj, s két gyerek. Férj, aki rajongott Szilviért, akinek nem lehetett olyat kívánni, amit nem kapott meg, ami nem teljesült. Szilvi is érezte ezt a szerelmet, ami benne aztán szeretetté alakult, a férjében viszont nem. Hatalmas baráti társaság tartozott életükhöz, tele kacagó, emberekkel, programokkal, gazdagsággal, éppen, mint ők. A társaságból vált ki az egyik férfi. Az egyik férfi, akivel nagyokat lehetett beszélgetni, nevetni, aki mellett jólesett baktatni, ha túrázni ment a csapat. Az egyik férfi lett Szilvi új szerelme. Otthon úgy tudták, túlórázik Szilvi, vagy éppen elküldték egy másik városba, nézze át a kolléga tervrajzait, megfelelően készítette- e el. Folyt ez így két éven át. A férjben egyre több hibát látott Szilvi, a szertőben, az újdonsült szerelemben pedig a jövőt. Úgy gondolta, így látja ezt a másik is. Egy közösen töltött ebéd után megkérdezte a szeretőt, hogyan tovább, mert ez így nem mehet tovább, ennek így már semmi értelme, valamerre billenjen a mérleg. Gondolkoztak, tanakodtak, s megbeszélték, most mindketten hazamennek, mindketten elmondják ezt a szerelmet, s együtt folytatják, már nem bujkálva, nem titokban. Együtt.

Így történt. Mindkét házaspár összeomlott. A férfi párja viszont nem eresztette el a másikat, sírt, könyörgött, szeretkezett, míg maradt, míg ottmaradt vele a férj.

Szilvi férje ült, nézett maga elé, azon gondolkodva, hol romlott el, mikor nem figyelt, de elengedte a feleséget.

A szerető nem jött el a találkozóra, másnapra kérte, tegyék át. Akkor Szilvi már tudta, baj lesz. Másnap kapta a szavakat, hogy nincs a férfinak ereje elmenni, nem tud kilépni rossz házasságából, mégiscsak vannak gyerekek, mégiscsak gondolják át még egyszer. Szilvi nem tudott megszólalni, mert ő otthagyta a férjet, talán csomagol is, mert szerette volna, ha neki és a gyerekeknek marad meg a hatalmas ház. Nem értette, mi folyik körülötte. Őt becsapták, meglépte azt, amit megbeszéltek, ő megtette. Estébe nyúlóan beszéltek, értelmetlenül.

A férfi elment, a férj elköltözött. Lehetett volna még visszalépni, a férj nyitott volt rá, de Szilvi két év alatt úgy eltávolodott tőle, nem látta a visszautat, várta a másikat, hátha lép, hátha meggondolja magát. Évekig várta. Várta, mikor el kellett adni a hatalmas házat, mert egyedül, a két gyerekkel nem tudta fenntartani, várta, mikor kiröppentek a gyerekek, várta, mikor elvesztette munkahelyét, s csak másik városban kapott tervezői állást, várta a volt férje esküvőjén, magányosan ülve, Várja Karcsi mellett tengődve, várja.

Kekszet is ettünk, nevettük az unalmasságot, nevettük a mai életét, ő akarta, hát nevettük.

Az ajtaja továbbra is zárva maradt, de a beszélgetések megmaradtak a konyhában, egészen negyedévem végéig. Aztán költöztem.

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu