Kultur
Strandfoci (2x)
Ma kimegyek a strandra, jegyet veszek, fürdőruhát öltök, hasam behúzom, és a sétányon végighaladva legeltetem a szemem a szebbnél szebb lányokon asszonyokon.

LÁNYOKON, ASSZONYOKON.

 


Mikor az engem is fürkésző szemek elől

védett helyre érek, a levegőt gyorsan kieresztem, így még

időben elkerülöm a fulladásos halált. A medencéhez érve

felállok a startkőre, és egy csukafejessel a vízbe vetem

magam. Jólesően nyugtázom, hogy szépen kivitelezett

ugrást hajtottam végre. Kitekintve a partra észreveszem,

hogy egy lány mosolyog rám. Mikor szemünk pillantása

találkozik, elmosolyodik, és kezeit összeütve jelzi felém

mutatványom sikerét.

Kijövök a vízből, elindulok a lány felé, de Őmár nincs ott.

Zavaromban körbenézek, de már sehol sem látom.

Elindulok a focipályara. Jobb programom nem lévén

remélem, beállhatok valamelyik csapatba játszani. Éppen

jókor érkezem. Új mérkőzés kezdődik a műanyag,

állandóan vízzel locsolt strandfoci pályán. Az egyik

csapatba csatárként beférek. A csúszós pályán még

megállni is nehéz, nemhogy szaladni. Hát még gólt lőni!

Nagyokat esünk, a szépszámú közönség kacag. Rúgok egy

hálószaggató gólt, majd a lendülettől hanyatt esem.

Feltápászkodom. Lecsúszóban lévő fürdőnadrágomat

megigazítom, és diadalittasan nyugtázom a kitörő

üdvrivalgást és tapsokat. Védősisakomhoz emelem a

kezem, tisztelgek a közönségnek, és meghajolva is

megköszönöm az ovációt. Kitekintek a szurkolókra.

Meglátom a lányt. Tapsol és mosolyog. Fejembe száll a

dicsőség. Imponálni akarok neki. Mikor előtte elhaladva

futok visszafelé, - a kapu irányába - gólörömöm kifejezése

és lenyűgözése érdekében bátor tettre szánom el magam.

Kézállásba lendülve ugrom egy szaltót. Földet érek, a

lábam a síkos műanyagon megcsúszik, hatalmasat esem.

Elájulok. A lány élesztget mesterséges lélegeztetéssel. Jól

esik. Tudatom tisztul. Látom kétségbeesett pillantását.

Ettől rossz érzés fog el. Éles fájdalom hasít agyamba a

jobb lábam tájékáról. Megerőltetem magam, próbálok

felülni. A hónom alá nyúlva segít. Meglátom a lábam.

Valószínűleg több helyen eltört a bokám. Lábfejem

jobbra, csontom balra áll, s csak a bőröm tartja össze e

szétesett valamit. A közönség bátrabbik része részvéttel

figyel, néhányan sikoltoznak. Valaki törülközőt borít az

egykor szebb napokat is megért bokám köré, hogy a

gyengébb idegzetűeket kímélje a látványtól. A lány tartja

bennem a lelket és a bokámat. Összeszedem magam,

próbálom tűrni a fájdalmat. Sorsomba beletörődve,

magatehetetlenül, viszonylag halkan nyöszörögve várom a

mentő érkezését.

Mentő, hordágy, kórház, műtét és már fekszem is az ágyon

felpockolt lábbal, kirögzítve, hasznavehetetlenül. Az egyik

ápoló vigasztal.Nemolyan sok az a nyolc hét itt az ágyban,

meg különben is, két hét múlva már fel is ülhet!

Kedvem nem vesztem, pozitívan gondolkodom.

Rosszabbul is végződhetett volna. Élek, pihenek,

gyógyulok, jól vagyok. Nézem a plafont. Már egy hete

nézem, amikor váratlanul beállít a lány. Hideg

gyümölcsteát, süteményt hoz és érdeklődik állapotomról.

Ágyam szélére ül, mosolyog és simogatja a gipszemet.

Gyönyörű, meseszép, jól érzem magam. Vigasztal, hogy

ha majd meggyógyulok, kimegyünk együtt a strandra.

Boldog vagyok. Nézzük egymást, és Ő simogatja a

gipszem. Idillünknek váratlanul az orvosi vizit vet véget. A

lány feláll, és illemtudóan el akarja hagyni a kórtermet. A

középkorú, kisportolt osztályos orvos azonban

rámosolyog a lányra, és mély bariton hangján, szinte

érzékien búgva mondja:

- Maradjon csak kedves nyugodtan. Ágyamhoz lép, leveszi

kórlapom, olvassa, de közben a lányt figyeli. Úgy látom

neki is tetszik. Mosolyog, persze nem rám. A lány

visszamosolyog, és félszegen igazgatja szoknyáját. Az

orvos szavait a lányhoz intézi.

-Ön az, aki miatt ez a szerencsétlen összetörte magát?

Választ nem várva monológjában kifejti, hogy ezek a mai

fiatalok milyen éretlenek, hisz még egy egyszerű akrobata

mutatvány is kifog rajtuk. Kell nekik virtuskodni. Aztán a

baj meg hamar megtörténik. A traumatológia meg tele van

az ilyen hevültekkel. Kórlapom visszateszi az ágyam

szélére. Ekkor váratlan dolog történik. Az orvos mélyen a

lány szemébe néz, majd egy hatalmas lendülettel ágyam

korlátján kézállásba lendül, és onnan egy gyönyörű ívű

csavart szaltót ugrik, dupla fordulattal. Földet ér, majd

torkaszakadtából ordít.

- Jaj, a lábam!

Eltört a bokája. Az ápolónők ijedten szaladnak a

főorvosért. Nyolc csavarral és két rozsdamentes, fém

lappal rögzítik háromórás műtét során a törött részeket.

Izületeit dróttal stabilizálják.

Két hónapig sakkozom a doktor úrral minden nap, mikor

már kölcsönösen unjuk a mennyezet látványát. Általában

én nyerek. A lány néha meglátogat. Hoz sütit, ezt, azt.

Nemcsak nekem.


Ocsenás Gábor

 


 

Úszni valamiben

Soha nem szerettem a nyarat. Tele fülledtséggel, szúnyoggal, lézengő, szabadságát tétlenségre tékozló emberekkel, na és a strand. Valaki kihagyhatja a nyárból a strandot, én nem. Ugyanis mind a barátaim, mind a családtagjaim nagy –nagy strandra járók. Imádják a parton árult sült kolbászt, a tejfölös lángost, a langyos limonádét, s legfőképpen a vizet. Talán ez a legdermesztőbb a nyárban, a kötelező strandra járás. Nem győztem könyvekkel.

Ők viszont élvezték, vicceket találtak ki az én nyavalyás helyzetemre, hogy még csak úszni sem tudok, mégis hívtak, szerették, ha velük vagyok, ezért is mentem, mégis. Mégis barátok, mégis rokonok.

Ezen a nyáron sem történt ez másképp. Hívtak, mentem, kacagtak. Vittem egy táskányi könyvet, kiültem a partra, olvasni. Pancsoltak, csapkodtak, néha kikiabálva, hátha bemegyek, ott nem mély a víz. De nem, én hajthatatlan maradtam, s egyébként is kezdett izgalmassá válni a kezemben tartott regény.

Meg is riadtam, mikor csuromvizesen mellém ültek, s közölték menjünk át focizni. Persze, hogy strandfocizni! Abba én is beszállhatok, azt legalább szeretem. Ne üljek már végig a parton. Jó, abban benne vagyok, tényleg szeretem a focit, csak még összepakolok, menjenek csak nyugodtan. Elviharzott a csapat, s már éppen szedelőzködtem, mikor megláttam egy jópofa fiút. Ez a legjobb szó rá:  jópofa. Mint egy kiskakas sétált végig a parton, behúzott hassal, felemelt, mosolygó arccal. Felkacagtam, miféle alakok járnak ide! Na, gondoltam, ezt még megvárom, hogy folytatódik a behúzott has története. A behúzott has, ugyanis kiengedett, nem is értettem miért húzta be, sportos testalkatú volt. Sebaj! A behúzott- kiengedett hatalmas fejest ugrott a vízbe, s ahogy felúszott a vízfelszínre, érdeklődve körbelesett, vajon látta- e valaki. Nevetni kellett, tapsolni kellett, annyira mulatságos volt az a fiú! Észrevette a jókedvemet, visszamosolygott.  De nem volt idő megvárni, a többiek már fociztak, kaptam a könyveket, a törölközőt, s irány a műanyagpályához.

Ott már összeállt a két csapat, tartalékos lettem, beültem hát a nézők közé, szurkolva az enyéimnek Néhány perc telt el csupán, mikor megjelent a szaltós fiú. Most nincs behúzott has, most csak örvendezés van, beveszik az ellenfél csapatába. Csak néhány perce játszik, akkora gólt lő, hogy az én kis társaságom, fel sem eszmél belőle. Nagy tapsvihar fogadja, muszáj megtapsolnom, hiába ellenfél, muszáj. Most is azt teszi, mint a vízben, les körül, fürdik a tapsban, észrevesz. Meghajol felém, nagy mosolyt küld, s a következő pillanatban meglendül izmos alakja, megpördült azon a csúszós, nyavalyás fociszőnyegen, ugrotta a szaltót. Az ovációt dermedt riadt csend váltotta fel. Én ekkora esést még soha nem láttam, hatalmasat vágódott a hátára, beütve fejét, maga alá gyűrve lábát. Síri csend a nézők között, síri csend a pályán. Én futottam le először. Nincs pulzus, csak az eszméletlen test, az eltört, csonttal együtt kifordult láb. Most térnek magukhoz, kiabálnak, rohangálnak a lelátón, a pályán. Ide azonnal mentőt kell hívni! Azonnal hívjátok a mentőt!

De nincs pulzusa? Hogy a fenébe kell újraéleszteni? Ostoba fiú! Produkálja itt magát! Mi a francnak tetszeleg itt nekem? Szájon át kell befújni, aztán a mellkast nyomom. Legalább a nevét megtudom, azt kiabálja a csapata, mintha attól magához térne. Akkor most befúj. Na, ezért utálom én a nyarat, ezért utálom a legjobban! Mindenki tetszelegni akar! Befúj. Inkább hívott volna meg egy fagyira, nem szaltózik! Nyomás! Van pulzus, van szemnyitás.

Ez a fiú! És még most is mosolyog. Hát nem látod, hogy kétségbe vagyunk esve? Legfőképpen én?  Legfőképpen én utálom ezt az egész helyet!

Sokkot kapott, azért nem érezte a fájdalmat, még ő csitította a barátait, s nem engedte el a kezem. Törölközőt terítettem a lábára, mert az a sok fürdőruhás mind leste a nyílt törést.

A mentő néhány percen belül érkezett, tették fel a hordágyra, szirénázva rohantak vele Arra a napra vége a strandnak, nekem erre a nyárra vége a strandnak. Hívnak, kérik,legyek velük, de nem megyek. Nem akarok ilyet látni, egyébként is jobb itthon olvasni. Most békén hagynak, a lakásban hagynak.

Hagyom a fenébe azt a fiút! Ha ilyen ostoba, ha ennyire tetszelegni akar, akkor meg is érdemli! De rám nevetett, nekem hajolt meg, mielőtt megpördült a levegőben! És ha nem tudták helyre tenni a lábát? És, ha nyomorék marad a lába? Nem én tehetek róla! De! Én tehetek róla! Fel kell hívnom a kórházakat. De csak a keresztnevét tudom. Elég az! Majd elmondom, miattam lett törése, meg az ostobasága miatt! Mindegy! Tárcsázzunk!

Már az első kórházban tudják, kiről van szó, ez annyira egyedi eset. Hogyne tudnák!

Akkor nincs is más hátra, mint csomagolni, jöhet a gyümölcstea, jöhet a sütemény. Most nem kell behúznia a hasát! A fenébe!

Csupa gipszes, mankós, féllábú ember a kórház folyosóján. Mi lesz odabent a kórteremben? Hát ott feküdt, hatalmas gipsszel a lábán. Megvolt a lába. Hála az égnek!

Annyira megörült nekem, s mesélte lelkesen a műtétet, a rossz kórházi kosztot, s milyen jó, hogy hoztam a sütit, a teát, azt meg nagyon szereti. Nem is fogadja a bocsánatkérésemet, mert az butaság. Nem az én hibám. Dehogynem! Akár két hónapig is bent tarthatják. Annyi bizonyosan lesz a felépülési idő. A fenébe!

Ha felépül, ugye kimegyek vele a strandra? Hogyne mennék! Fekszik itt a gipszes, becsavarozott, összeműtött lábával. Mind miattam. Hogyne mennék! De jó itt vele, meg a gipszével.

Megzavarja a vizit a beszélgetést, az ígérgetést, nem is szeretnék zavarni, de az orvos kéri, maradjak. Nem is értem, miért kezd bele a monológba, szidva a mai fiatalokat, azok hevességét, meggondolatlanságát. Ez is tetszelegni akar? Mit szidja őket? Miért szid minket? Ez már megtörtént, ez már elmúlt. Hagyja már! De ez az orvos nem hagyja, ez mondja, mondja. Feláll az ágy szélére, lévén megmutatni, mit tud. A fiú később elmondta, hogy csavart szaltó lett volna, amit mutatni akart az orvos. Nem sikerült. De őt legalább nem kellett éleszteni, a lába törött.

Mikor legközelebb megyek látogatóba, már az orvos fekszik a másik ágyon.

Mikor legközelebb megyek látogatóba, viszem nekik a sakkot, amit kértek.

Mikor legközelebb megyek látogatóba, mindkettőnek viszem a sütit, a teát.

S mikor legközelebb megyek, megígérem a fiúnak, hogy bár elmúlt a strandszezon, azért jövőre elmegyek vele strandolni.

El. Csak tanítson meg úszni.

 
Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu