Kultur
Éva költözik
A bőröndök szanaszét hevertek az előszobában, minden úgy, ahogy ő és Ádám otthagyta, talán egy órával ezelőtt. Minden szanaszét hevert. Emiatt ült Éva az ablakban, az ablak párkányán, mert azt érezte ő is ott hever, szanaszét a bőröndjei között. Most egy kicsit ülni kell, egy kicsit gondolkodni, segíteni a fejjel a testet a beilleszkedésbe, az új életbe való helyezkedésbe.













Éva még csak egy hete hagyta ott az élettársát, minden frissen létezett benne arról a kapcsolatról. Nem mondta el Ádámnak, mivel járt a múlttal való szakítás, mivel járt együtt a volt társsal való szakítás. de a férfi megtudta. Ádám tegnap megtudta, tegnap rájött, hogy a munkahelyén alszik a nő, a galériában, és íme, már itt van. Ádám nem engedte, hogy továbbra is ott aludjon. Ne vicceljen már! Emiatt jött Éva, mert hívta a férfi, idehívta összeköltözni Ádám.
                                   
Nem felejtem el az arcát soha. Nem ezen kéne töprengenem, de a fene se tehet róla, előjön az arca. Milyen gúnyosan mondta: Mit akarsz te ettől a férfitól? Mit gondolsz, mire kellesz neki te? Éppen te kellenél neki? Milyen cinikus volt az élettárs. Nem tudtam neki finoman, szépen elmondani, hogy beleszerettem másba, hogy két éve itt van az életemben Ádám. Nem tudtam. Hogy lehet ezt szépen elmondani? Hogy lehet úgy, a másiknak ne fájjon? Mit is mondott még? Hogy öregember, hogy túl öreg hozzám. Mit is mondott még? Igen, azonnal takarodjak az életéből! Igen, így mondta. Én pedig eltakarodtam. Vittem ezeket a bőröndöket, vittem a nylonzsákjaimat és takarodtam. Végül is jó volt a galériában aludni, csak zuhanyozni kellett máshol.
Mit kiabált utánam? Mit is? Hogy nem vált volna el miattam Ádám, a felesége dobta ki. Honnan tudta ezt? Honnan vette? Beszélték mások? Mégis honnan? Mindegy már! De eltalált, megtalált ezzel a mondattal. Nem miattam vált el, nem ő vált el, őt is kidobták, mert rájöttek erre a kétéves kalandra. Rájött Ádám felesége. Tényleg nem miattam? Még el sem vált, még csak beadták a papírokat. Még megeshet, hogy Ádám visszatáncol, mert gyáva lesz, mert riadt lesz,mert gyenge lesz, mert félti a megszokott életét. Még bármi megtörténhet.  Mi lesz, ha visszalép?
Figyelni kell, belátni a szavai mőgé, lesni az arcát, mert ő nem fog kitenni engem, csak jeleket ad, hogy én lépjek. Milyen ostoba liba vagyok! Mi a nyavalyának hallgattam rá? Ostoba! Utat kellett volna neki hagyni, hátha tőlem is futni akar! Tőlem is futni akar?
Inkább gondoljak másra! De mire?
Miért ülök én itt? Nem tudok kipakolni, emiatt nem tudom elhelyezni a dolgaimat. Ő csak segít nekem, és én is segítek neki. Most válik, miattam, mert a felesége megelégelte. Nem ő lépett, a felesége. Mekkora liba vagyok!
Számára ez kényelmes volt így. Kényelmes volt így? Lehet váltott volna, csak később. De mire várt? Én elmondtam a volt páromnak, én legalább elmondtam, ezért takarodtam. Igaz, két év után, de nekem is kellett bizonyosság, hogy más kell nekem. És még hazudok is magamnak! Dehogy kellett bizonyosság! Én tudtam az első pillanattól. De mit érzett Ádám? Mit érez most?
El kéne menni. Nem kell a segítsége! Mindig segíteni akar! Mindig segíteni akar. Mindig figyelni akar, meg vigyázni, meg óvni, meg szeretni. Itt kell maradnom. Vagy nem?
Hogy félt, mikor elmentem a szüleimhez, elmondani, otthagyom az élettársat, mert itt van ő, jött Ádám. Mennyire félt, nem mondta, csak látszott rajta, fél. Én meg nem vigasztaltam, nem segítettem neki, mert én tudtam, mi lesz otthon. Én tudtam, nekem elnézik, hogy húsz évvel idősebb nálam, mert én mindig is ilyen voltam, egy kakukktojás. Talán ezért voltam az, hogy miatta ne legyen akkora felfordulás otthon. Lehet miatta voltam mindig is az? Lehet, hogy megkönnyítsem a családba belépését? Mekkora feneket kerítek ennek! Most jót nevetne rajtam!
Igen, ezt mondtam anyámnak is, éppen ezt. Ez a férfi nevet, ez a férfi engem megnevettet, ezzel a férfival együtt lehet nevetni és a másik férfinál nem emlékszem ilyenre, egész egyszerűen nincs bennem közös kacagás emléke, talán egye t- kettőt elő tudok kotorni, de többet nem. Ez a férfi kinevet engem, ha kell, rám kiabál, ha kell, megsimogat, és hagyja, hogy én is ezt tegyem vele. Milyen baromság! Most biztos ezt mondaná, milyen baromság. Aztán gondolkodna rajta, és rájönne, mégsem az. Mert ezért is jó, mindig gondolkodik, mint én. Milyen hamar szót értettek vele a szüleim és ő mennyire igyekezett eltitkolni, hogy ők nem az ő világa. Miattam igyekezett. A kakukktojás miatt.
Mit kérdezett anya? Hogy is kérdezte? Jobb lesz így neked, gyerekem? Nézz rám, anya, jól nézz meg. Szerinted, jobb lesz így nekem? Jobb. Ez a férfi kivirult, napról- napra vonzóbb, el sem hiszed anyukám, de én, aki majdnem mindennap látom, én észreveszem rajta, és mások is látják, törik a fejüket, mi lehet a titka. Tudod, anyukám, milyen jó ilyen titoknak lenni? És nézz rám, anya. Voltam elhízva, voltam elszomorodva. És tudod, mit mond nekem Ádám? Hogy szebb vagyok, mindig mosolygok. És tudod, mi történik anyukám? Hogy jönnének a férfiak az életembe, valamelyiket nem is merem neki mondani, annyira provokatívak, annyira együgyűek. Jönnének, mert érzik, látják, hogy nekem jó, legalább annyira, mint Ádámnak. Hívnak telefonon, dicsérnek, hozzámérnek, kacérkodó, hízelgő mondatokat mondanak. Én most rendben vagyok anyukám. Ugye milyen régen hallottál tőlem ilyet? Én Ádám előtt három évvel már jóban voltam magammal, de most szeretek, nagyon szeretek nő lenni. Ő pedig szeret férfi lenni. Anya, most komolyan, kell ennél több? Ha ötven évvel idősebb, ha tíz évvel fiatalabb, akkor sem számít, mert így a jó.  
Akkor most miért nem pakolom a bőröndöket?
Félek. Mitől félek? Mindig be vagyok ijesztve, mindig sarokba szorítom magam valamivel. Azonnal ki kell deríteni, mert Ádám hazajön és felbukik a bőröndökben. Hadd bukjon! Legalább most én nevetek!
A feleségéhez ment, meg a fiához. Jajj, ez nagyon nehéz lesz. Ez kutya nehéz lesz! Elég erős ő ehhez? Nem ő döntött így, más lépett helyette. De lehet valamikor így döntött volna. Most mit védem? Ne védd már, te ostoba! Én elég erős vagyok? Én most éppen mindenféle aljas ember vagyok, legalábbis a felesége szerint bizonyosan.
Meg kell kérdeznem tőle, hogy tényleg jöjjek-e? Ezt komolyan el kell mondania. Biztos igent fog mondani. Minek kellek én ide? Támasznak? De engem is kidobtak. Engem is. De ezt akartuk, vagy nem? Ezt kellett akarni. Vagy mégsem?
Mit kiabált utánam még? Hamar meg fog halni, egyedül maradok, nekünk nincs jövőnk! Ezzel nem talált célt. Ezzel nem. Mert én csak jövőt látok, meg jelent, amiben látom az öregséget, látom az ő ráncait és látom a sajátjaimat. Látom a sok tervet, a sok veszekedést, a kibéküléseket, a beszélgetéseket, az összebújásokat.
A reggeleket, azokat nem látom. Keltünk mi már egymás mellett, de azok ritkán történtek, ezért olyan ünnepélyesek voltak. Milyen lesz két hét, két hónap múlva mellette ébredni? Most azt mondaná, ne pampogjak már annyit. De milyen lesz? Én most nem kaland vagyok, mától én hivatalos kapcsolat vagyok, akit megcsókolhat az utcán, akit átkarolhat, akinek foghatja a kezét. A feleségéhez ment, meg a fiához. Akár ki is békülhetnek. Néznem kell az arcát, mert még visszaléphet.
Jajj, nagyon nehéz lenne, ismét kalandnak lenni. Nem is lennék az. Nem bírnék az lenni.
Már megint forgok az ostobaságomban. Jó lenne, ha itt lenne, leállítaná ezt. De ő éppen beszélni ment haza. Akkor ez a lakás mi? Mi a szerepe? Így mondta, haza megy. És ez itt? Ez mi? Ez csak most lesz otthon, ha mindketten azt akarjuk.
Nem bírok pakolni. Elmegyek innen. Írok neki, hogy gondolkodjon, meg nyugodjon meg, nem a galériában alszom, csak ő gondoljon át mindent. Nem, inkább felhívom később!
Szép ez a lakás, olyan vackos. Ott a nadrág, amit vettem neki, ott a parfüm is a polcon. Lesz itt emlék belőlem, de én inkább elmegyek. Biztos kibékülnek. Van közös házuk, közös gyerek, rengeteg együtt élt év. Nem, inkább egymás mellett élt év. Mondom, hogy egy ostoba liba vagyok! Mennem kéne.
 
Nyílt az ajtó, s minden úgy történt, ahogy Éva elgondolta. Ádám átesett a bőröndökön, hatalmasat káromkodott, Éva odaszaladt hozzá, kacagott a földön fekvő felett. A férfira átszállt a vidámság, lehúzta maga mellé a nőt.
Körbenézett a bőröndkupacon,s rákérdezett: Ennyire félsz az egésztől?
Ennyire.
Feltápászkodtak.
Ágyban vacsoráztak.
Éva elvitte a tányérokat, visszabújt Ádám mellé.
Te, Éva, én egyáltalán nem félek ettől. Szólj, ha te is így érzel, segítek kipakolni.
 
Három nap múlva nyitották fel a bőröndöket.
 
 
 
Illés Adrienn
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu