Kultur

Stopposok

Elkezdődött a nyári szünet, az utolsó egyetemi év előtti nyári szünet.

Gondolta a két barátnő, a vörös és a barna, hogy eddig is mindig munkával telt a nyár, teljen most is úgy, csak most dolgozzanak együtt, egy helyen. Lesték az újsághirdetéseket, hol lehet munkát találni, amivel pénzt is lehet keresni, s találnak lehetőséget vízbe mártózásra is. Találtak a Balatonnál, kellett hozzá német nyelvtudás, kellett jó megjelenés, sok munka, sok pénz, mint pincérnők. Ezt választották. Felhívták a hirdetőt, s megbeszélték, három nap múlva éppen délután négy órakor legyen a személyes találkozó. Ha éppen olyan kommunikatívak a személyes beszélgetésnél, mint a telefonban, akkor övék a munka. Lelkesen készülődtek.

Egyetemisták lévén, mivel nem kaptak otthonról apanázst, saját erőből kellett megérkezni a 350 kilométerre fellelhető munkalehetőséghez.

Sokszor stoppoltak már, szerte az országban, egyszer- kétszer külföldre is, tudták merre, milyen ütemben lehet haladni, ha az ember ilyenféleképpen utazik. Budapestig könnyen haladtak, s lefelé a Balatonra is két „átszállással” érkeztek, még egy fagyira is jutott idő.

Megtalálták a bárt, ahol a nyarukat tölthetnék. Pár lépésre a vízparttól, körbe terasszal, kinti bárpulttal, nagyon varázslatos hely. A tulaj, a hirdetést feladó rokonszenves férfi, teszteli a lányok német nyelvtudását, lesi vonalaikat, s csibészesen megjegyzi, ez a munka nagyon is nekik való, tele a bár nyáron német turistákkal, akik nagyon ritkán hozzák feleségeiket, s ha hozzák is, mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. A vörös lány mosolyog, a barna nem, ő lát, belát a szavak mögé.

Németül kérdezi meg, mi is pontosan ez a munka. A tulajnak tetszik a barna, még mindig csibészesen néz, rá is kacsint a lányra, s meséli a munkaköri leírást. Felszolgálnak, mind a kinti, mind a benti részében a helységnek, napi 14 órás munka, illetve zárásig maradnak, reggel alhatnak, elég délelőtt 11-kor kezdeni a napot. A barna ismét kérdez, mit kell tenni a felszolgáláson kívül. A tulaj igyekszik nem pontosan fogalmazni, de a lány még mindig látja, egyre jobban látja, nem a pincérkedés a lényeg. Ha tetszenek a férfinak, akkor a szobájába viszik el az italt, a mellettük lévő panzióba, ezután minden a fantáziára van bízva. A barna karon fogja barátnőjét, s köszöni a szíves felvilágosítást, de ők nem ilyen jellegű pénzkeresetre gondoltak. A tulaj igyekszik győzködni őket, tetszik neki a lány, ha nem is a munka miatt, de legalább egy éjszakára maradjanak. Nem.  A válasz: nem. Akkor azért maradjanak, mert innen nagyon nehéz a főváros felé stoppolni. A barna nem enged, még csak délután 5 óra van, fog az menni, nem kell értük aggódni. A férfi elkíséri őket oda, ahonnan van esély a továbbjutásra, marad is egy ideig, de látja ez a nem, ez valódi.

Úgy stoppolnak, ahogy mindig, félórát az egyik, félórát a másik áll kitartva a kezét. Hamar rájönnek, a férfinak igaza volt, nagyon nehezen állnak meg, s ha valaki meg is kérdezi, merre mennek, nem sokáig tart a fuvar, legfeljebb a következő településig, mert innen, ilyenkor már nem megy senki a nagyváros felé. Hamar elszalad három óra, fáradnak. A vörös aggódik, mi lesz, ha itt ragadnak éjszakára, a barna mosolyog, na és aztán! Már csak 25 km hiányzik Pestig, ahol megalhatnak egy iskolatársnál. Már csak 25 km.

Már szürkülni kezd az ég, mikor megáll előttük egy kis furgon, letekeredik az ablak, s kihajol rajta egy idős bácsika. Ne haragudjanak, kedveskéim, én soha nem veszek fel stopposokat, nem tudnának mellém beülni ketten, mert ez itt elől csak két személyes, hátulra meg nem ülhetnek, mert ha megállít a rendőr, hát nagyon megbüntetne, azért meg a kedves feleségem nagyon megorrolna rám. A barna lány tartotta ki a kezét, s nem értette miért állt akkor meg, nekik nincs most erre szükségük. De a bácsika csak nézi őket, s látszik rajta, gondolkodik, talán sajnálja is őket? A barna lány válaszol: nem kell aggódni értük, menjen csak nyugodtan tovább, nehogy baj legyen otthon, majd lesznek ők itt valahogy, nyugodjon meg, tényleg. A bácsika köszön nekik, s kéri, vigyázzanak magukra, olyan szépek, olyan fiatalok, nehogy baj legyen. Elhajt az autóval.

A vörös kicsit fél, a barna nem. Azért sem. A vörös most már fél kiállni stoppolni, pedig ő következne, a barna vállalja helyette. De nincs kinek tartani a kezét, nagyritkán kanyarodik arra autó. Talán negyedóra, ha eltelik, mikor visszakanyarodik a kis furgon a bácsikával, aki nem lehózza az ablakot, kiszáll a járgányból, odacsoszog a lányokhoz. Kérdi, ki mer beszállni hátra. Állnak értetlenül a lányok. Az öreg elmosolyodik, ne haragudjanak, de ő nem tudta itthagyni őket, mert mindjárt sötét lesz, és itt ők nincsenek jó helyen, higgyék el neki, nincsenek. Valamelyik szálljon be hátra, a másik mellé és tűnjenek el innen, ahogy csak lehet. A vörös ül be hátra, rácsukódik az ajtó, a barna a sofőr mellé helyezkedik, s indulnak. A bácsika pedig kérdi, ettek- e , ennének-e. Éhesek, ezért a vörös lány villanyt gyújt hátul, s nyújtja előre a kisablakon a szendvicset barátnőjének, a bácsinak, s eszik ő is. Mindjárt oldottabb a hangulat.  A bácsika pedig beszél. Itt van előtte ez a nagy telefon, valami mobil, vagy mi a fene. Tényleg, hogy egye is meg a fene, annyira utálja! A lányok nem láttak még ilyet, nézegetik éppen, mikor megszólal. A bácsika felveszi, kedvesen beszél Kincsecskével, mondja neki, hogy igen, visszajött a lányokért, így talán egy félórával ér később haza, de még meg sem kérdezte tőlük, hova is mennek a városban, hol fognak aludni. Igen, ő is szereti Kincsecskét, siet haza, hozza a kertből a finomságokat. Leteszi a telefont, nyugtázza a barnával, hogy a feleségével beszélt, ő ragaszkodott a telefonhoz, így el tudják érni egymást napközben. Biztos, furának tűnik, de ők így hívják egymást, Kincsecske, már negyvenkét éve. Tudja, furának hangzik, de ő negyvenkét éve szereti ezt az asszonyt, aki megőrjíti az aggódásával, a takarításmániájával, de ő meg elnézi  neki, hogy imád vasárnaponként szivarozni az ebédlő asztalnál és elviseli foci iránti rajongását, akár egy keresztelőről is elkésnek, mert neki nézni kell a mérkőzést. A bácsika úgy mesél, hogy a barna lány végigneveti az utat. Gesztikulál, orrot felhúz, szemüveget tologat ide-oda az öreg, annyira mesél. Alacsony, izmos emberke, valaha vasbetonszerelő volt, aztán gondolt egyet, megtanulta az angolt, az olaszt, meg a portugált és idegenvezető lett, volt, hogy itthon, volt, hogy más országban. A vörös lány talán már elszundított, mikor a város előtti utolsó településre értek, s megszakadt a vezető ülésen a beszéd. A barna lány azt hitte, csak gondolkodik a bácsi a következő történeten, pillanatok alatt történt, míg ráeszmélt az öreg ráhanyatlott a kormányra, s az autó elindult a jelzőtábla felé. Ellökte a magatehetetlen testet ,rálépett a fékre, s az autó beállt egy fa és egy félig összedőlt épület közé. Azonnal kipattant a kocsiból, felrántotta a rakodórész ajtaját, s rákiáltott a másikra, azonnal jöjjön. Szaladt előre a vezetőhöz, aki most éppen olyan testhelyzetben dőlt meg, mint amikor odébb tolta a fék miatt, előkapta a telefont, hívta a mentőket. Akkor ért oda a vörös, mikor felvették a segélyhívót. A vörös lány sikított, a telefonközpontos mondta,  mit tegyenek amíg odaér a mentő. A barna húzta ki a sofőrülésből egyedül az élettelen testet a földre, alig bírta a tehetetlen, apró testet, csapódott az öreg lába a lépcsőre, az aszfaltra, a kövekre, csak a feje volt a fontos, meg a mellkasa, az ne sérüljön. A vörös sikított, tépte a haját. A barna nem foglalkozott vele, nézte a pulzust, az nincs, nézte a szemeket, akkor most ő lélegeztet. Soha nem csinálta, soha nem látta, hogy kell, de most elmondták a telefonban, most csinálni kell, a másik meg csak síkit, pedig ő életben van, hogy fejezné már be, hogy fogná már be. Ráordít a vörösre: Fogd már be a pofádat! Fogd már be! Takarodj a z út túloldalára! Takarodj! A sokkos lány elhallgat, átmegy, ahogy ordították neki, ott leguggol a fűbe, néz maga elé, nézi a barnát, ahogy befúj, ahogy kompresszál, megállás nélkül.

Hol vannak már? Miért nem jönnek már? Ennek az embernek haza kell érnie, várja Kincsecske. Mi lesz, ha meghal, mi lesz, ha nem jól csinálja? Most két befúj, jöhet a mellkas. Megállt a szíve. És soha nem vesz fel stopposokat. Még nem lett volna otthon, ha nem jön vissza értük, akkor sem lett volna otthon. Valahol érte volna ez az egész, ez a ki tudja, mi. Valahol. Most megint befúj.

Ömlik róla a víz, remeg a keze, de csinálja, akár tíz percig is életben lehet így tartani ezt az embert, azt mondta a mentősnő, akár tízig. De hány perc telhetett már el? A másikat nem kérdezheti, az ki tudja, mit csinál, nem látja, háttal térdel neki, ezen az oldalon, az ezoldali füvön. Negyvenkét éve szereti azt a nőt és az is szereti, lehetett hallani a telefonbeszélgetésből. Ez az ember nem halhat meg így, itt a romos ház mellett a füvön. Negyvenkét év és befúj, jöhet a kéz. Negyvenkét év, ő még félévig sem szeretett senkit, nem tudott, nem találkozott még olyannal, akinek megnyílhatott volna ennyire. Mikor jönnek már? Jöjjenek már menteni ezt az embert! Most megint befúj, csak ne ömlene róla a verejték, csak ne remegne a keze. Ő is ilyet akar, ilyen szerelmet, ilyen ragaszkodást, ilyen nevetést az életébe, éppen ilyet, de nem ehelyett. Istenem, drága jó Istenem, nehogy az én kezeim között haljon meg!

A rohammentő megállt a romház előtt, hordágyra tették az öreget. A barna lány nem akarta, hogy velük foglakozzanak, csak vigyék az öreget, csak mentsék, mennek utánuk a furgonnal.  A mentő elindul, a barna lány nem tud vezetni, a vörös nem akar. A mentő elindul, ülnek a furgon elején, a barna lány várja, induljon az autó, az öreg egyre távolodik, a vörös csak néz maga elé, itt szólni kell. Ne haragudj, hogy rád ordítottam, de lehet ezzel megmentettem az életét, ha nem megyünk utánuk, nem tudom, megmentettem- e az életét. Hallod? Nem vett fel soha stopposokat! Hallod?  Ettük a szendvicsét, visszajött értünk! Hallod?

A furgon elindul, nyomába ered a szirénázónak,a villogónak. Már szállnának ki a furgonból a kórház parkolójában, mikor csöng a telefon, Felveszi a barna. Hol vagy Kincsecske? Hol vagy már? Néma csend a túloldalon, mikor a lány hangja szól bele a férj helyett. Kéri a feleség a pontos címet, s köszön el kedvesen, felocsúdva a rémületből, elköszön, várják meg, megy máris, indul máris.

Az öreget műtőbe tolják, szívinfarktust kapott. Késő este van, ül a folyosón a két lány, mikor megérkezik az alacsony, mosolygós arcú nénike. Nem ér el a lányokig, a műtétről érkező orvos oldalra hívja, suttogja a hírt, hogy rendben ment a műtét, él a férje, az intenzív osztályon lesz, de már csak holnap reggel mehet be hozzá, most csak meglesheti  kintről. Suttogja az orvos, mit tett a barna lány, mit meg nem tett.

Az orvos visszamegy a műtőbe, a nénike megy a lányokhoz.

Bemutatkoznak, mosolyognak, örülnek a hírnek. Kéri a néni, meséljék el, mi történt. Meséli a barna, mondja töviről hegyire. A néni is mosolygós, mint a férje, fel-felkacag, mikor átzavarja szavaival az egyik barátnő a másikat a túloldalra, mert ő életet ment. Úgy neveti küzdelmüket, ők is nevetik, oldódnak a vidámságtól. Szigorú tekintetű ápolónő halad el előttük, emiatt csendesül a kacagás, emiatt lesz kuncogássá. Jöjjenek, lessük meg azt a vén focirajongót. A lányok figyelmeztetik, mit mondott az orvos. A néni mosolyog, az orvos most találkozott először Kincsecskével, ő meg ismeri negyvenkét éve. Hát lopakodnak a fal mellett, lopakodnak egészen az intenzív osztályig. Halkan nyitják az ajtót, neszeznek csak, míg odaérnek a bácsika ágyához, aki fekszik csövekkel, monitorokkal körbevéve, testéből kivezettetve. Felnyitja a szemét, mikor megfogja felesége a kezét. Az odahajol hozzá: Látja Kincsecske, nem sikerült füvön meghalnia, mint a nagy focistáknak, jó lenne, most már feladnia ezt, maradjon csak maga a kapálás közbeni halálnál, az nyugalmasabb, még labdát sem vágnak a fejéhez. Az öreg nem tud nevetni a csövektől, de igyekszik.

Homlokon csókolja a feleség, legyen nyugodalmas az éjszakája, holnap jön hozzá, hozza ezt a két lány is.

Kilopakodnak, hagyják pihenni.

Nincs ellenszegülés, a két lány a nénikénél alszik, s másnap vele tartanak.

Éppen vizit van, csak kintről lesekednek.

Beléjük karol a néni, öleli a barnát, öleli a vöröset.

Köszönöm, hogy munkát kerestek, köszönöm, hogy ennyire szépek, köszönöm, hogy stoppoltak, köszönöm, hogy maga, bármily ocsmányságot is kiabáltak magának, mégis utána ment a mentőnek, és köszönöm magának, hogy megmentette az életét. Nagyon köszönöm.

Ha Budapesten járnak, bármikor alhatnak itt, akármikor jöhetnek. Ezt a telefonszámot pedig hívják fel, ez pesti munka és éppen maguknak való.

Ha nem bántja magukat, mi adunk szállást a nyári munka idejére. De csak, ha nem bántó, ha maguknak ez nem kellemetlen.

Így maradtak nyári munkára, így maradtak szállásra, így mentek bármikor és akármikor. Így láthatták a Kincset. Pedig csak stoppoltak. Stop.

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu