Kultur
Füttyös
Készülődtek a szülők. Egész nap erre kellett készülődni, ezért morogtak is, mert ráment az egész nap. Ők laktak legvégén a falunak, övék a legnagyobb földterület, tele állattal, tele munkával, beosztva az egész napot.
De ez most mind nem számít, mert behívatták őket ismét az iskolába, s azt komolyan kell venni. Ki kell találni, hogy ki feji meg addig az állatokat helyettük, ki szedi fel a rengeteg tojást, ki ereszti be a sok tehenet, mert ezt a fiú egyedül még nem bírja. Ezt meg kellett szervezni, amíg ők az iskolában lesznek, valaki segítsen a gyereknek itthon. Megszervezték, előkészítettek mindent, mert most kiesik a napjukból az a  két óra. Ha hívatták őket, menni kell.
A gyerek írta a leckét még, mikor otthon hagyták, sietett vele, mert érkezett haza a sok marha a mezőről, ő ereszti majd be őket.
Apja, anyja felült a szekérre, mentek az iskolába.                                                
Nem volt egymással mit beszélniük az úton, tudták miről lesz szó, ismét. Nem először írták az üzenőbe, jöjjenek, együtt, mert ezt mindkét szülőnek hallania kell. Nem akartak rosszat a gyereknek, ezért mentek, másért nem. Ők ismerték a gyereket, nem bánt az senkit, nem tanul rosszul, csak állandóan fütyörészik, beszélni meg nem igazán szeret. Mit lehet tenni? Nem születhet mindenki fecsegőnek. Sem az apja, sem az anyja nem ér rá fecsegni, akkor ő miért is tenné, az ő vérükből való. Mentek hát, döcögve végig a falun, a szekéren. Mindenhonnan köszöntek rájuk, vagy kísérték a szekeret egy ideig, faggatva őket, mikor mehetnek kecsketejért, vagy gomolyáért, lesz-e már jó, házi tejföl, mikor vágják a birkát. Válaszoltak, ki, mikor jöhet,meddig kell még várni,vagy csak két hét múlva jöjjön, mert annyi a megrendelés, hogy ami nincs még, az is elfogyott. Már behajtotta a fiú a teheneket, mire megérkeztek az iskolához, megállítva a szekeret, besétálva a földszintes épületbe.
Várta őket az osztályfőnök, várta az igazgató, várta az új tanár, mind jártak hozzájuk vásárolni, de most nem eladó- vevő, most szülő- tanárként találkoztak. Nincs ezzel semmi baj, csak ne tartson soká, mert sietni kell haza.
Második osztályos volt a fiú, s nem akart úgy viselkedni, hogy az tetszedjen itt bent, otthon viszont elfogadták úgy, amilyen volt.
Már első osztályban is berendelték őket, akkor próbáltak nyomozni a pedagógusok, nem verik-e otthon ezt a fiút, nincs- e testi erőszak, vagy valami súlyos történés, ami miatt más ez a gyerek. El sem tudták képzelni, hogy nincs semmi, ez a gyerek a semmi nélkül ilyen. Mikor aztán rájöttek, hogy valóban nincs semmi, igyekeztek formálni, alakítani a gyereket, mindhiába. Otthon nem szóltak semmit rá, bölcsebbek voltak már ők annál, minthogy beleszóltak volna a tanult emberek világába, hagyták hát.
A fiú gyöngybetűkkel ír,minden leckét visszamond, csak egy a hiba, mindent írásban. Ha kihívják felelni, csak áll, lesi a tanárt, mintha keresné fejében a megfelelő szavakat, de azok nem akarnak előbújni, keresheti őket napestig. A tanárok összeszövetkeznek, csak őt feleltessék, próbálják ösztönözni mindenféle eszközzel, sikertelenül. A fiú nem tud beszélni, szavakat nyögdécsel, markolássza, tépegeti magán a felsőrészt, nézi a padlót, az ajtót, az ablakot, de nem megy, nem állnak össze a mondatok. Feladják, mert mégsem adhatnak egyes osztályzatot annak, aki az osztály legszebben megformált dolgozatait írja, matematikából nincs példa, amit ne oldana meg. Megtörnek, legyen ez a gyerek a kivétel, legyen ő az „írásbelis”.
Ezt is végighallgatják a szülők, afféle bevezetőként, de ezt már tavaly is tudták, ezzel most nem mondtak újat. Az új csak ezután jön. Kössék be otthon az internetet, legyen televízió, lásson ez a gyerek valamit a világból, mégiscsak 21. századot írunk. Az apa felel, nem érti, mi szükség erre pénzt kidobni, nekik erre nincs idejük, a gyerek nem attól lát sokat a világból, mert a tévé előtt ül, vagy kapcsolgatja az internetet, az egészen más út, ami a teljes élethez vezet. Ezen folyik a vita, mikor az új tanár szót kér. El szeretné mondani, hogy tesztet írattak az osztállyal, intelligenciatesztet. Ez valójában, ennyire gyerekkorban még nem mérhető, de valami körvonalat ad, mégiscsak. A szülők várják az új hírt a fiúról, ez lenne az. A gyereknek hihetetlen magas értékek jöttek ki, nem is hitték el. A szülők nem értik, mi ezen a megbeszélnivaló, okos a gyerek ezt eddig is tudták, ezután is így lesz. Nem verik, csak akkor csapnak rá, ha több kettőnél, mert bármennyire is csöndes itt, vagy otthon, azért mégiscsak gyerekből van. Okosan megoldja a feladatokat, hallgat a szüleire, jól van ez így.
Az irodaasztal mindkét oldalán értetlenül ülnek. A tanárok azt hitték, ez remek hír, ezzel kellene kezdeni valamit, amit maguk sem tudnak még, mit. A szülők meg azt nem értik, miért az egész napos szervezés amiatt, ami nyilvánvaló .Még szólnak egyet-kettőt, s kérik búcsúzózásként az apát, az anyát, beszéljenek a fiúval, ha már nem beszél, csak ritkán és csak keveset, akkor legalább ne fütyörésszen. Most az anya kérdi, hogy zavarja ezzel az órát a gyerek? Éppen nem zavarja, mert olyan halk az, csak magát szórakoztatja vele, de a többi Füttyösnek hívja ezért. Ha a gyerek az órát nem zavarja, ha a gyereket nem bánta a becenév, akkor ennek sem látják értelmét, de ha már ennyire akarják, beszélnek vele.
Elbúcsúznak.
Hazafelé számolja az apa, ha ilyen hamar végeztek itt, otthon már nem lesz nagy csúszás. Beszélik, hogy valóban, eddig fel sem tűnt nekik, a gyerek otthon is fütyörészik, állandóan dallamokat gyárt a feje, azokat dúdolja, fütyöli. Megbeszélik, nem szólnak a gyereknek, olyan kedves dallamok azok, valamelyiket még ők is dúdolják vele, ezt azért mégsem hagyják odaveszni.
Minden marad a régiben, folynak össze a napok, hetek, hónapok, végére jár a második osztály. Éppen kicsöngetnének a nyári szünetre, mikor húszéves lesz az iskola. Ez nagy idő, ezt meg kell ünnepelni. Írásbeli engedélyt kérnek a szülőktől, mert megy az egész iskola, tanárostól, takarítóstól, gyerekestől, mindenestől a fővárosba, mennek koncertre. Lesz hegedű, lesz zongora, lesz brácsa, furulya, lesz mindenféle zene. A szülők aláírják, ünneplőbe öltöztetik a fiút, s elkísérik a harmadik buszhoz, ami követi a többit, mennek az esti hangversenyre, ott alszanak, s másnap lesznek újra itthon.
A gyereket nem érdekli, de ha menni kell, hát megy. Szép a ruhája, mindenki lelkes, akkor ő ott lesz. Nézi a nagyvárost, lesi a nyüzsgését, s már jut is eszébe róla a dallam, ami úgy furakodik ki a fejéből, nem hagy teret másnak, csak a dallamnak. Így tud tanulni, kell hozzá a zene, a fejében megszülető zene. Valójában mindenre jó a dallam, jó a szomorúságra, jó a magányra, jó a vidámságra, a kacagásra, mindenre használható, mindenkor megszüleszthető. Látja ő ezt, mások furcsállják, de ezzel sincs baj, ez legalább csak az övé, a tananyag mindenkié.
Megérkeznek a hangversenyteremhez, nagy a zsivaj, mindenkit keresnek, mindenkit sorakoztatnak, de a felfordulásból nagy nehezen rendet teremtenek. A fiú végén áll osztálya sorának, dúdolja az egyik új dallamot, de most először befurakodik a benti mellé egy külső dallam, hangolnak a koncertteremben, s kiszűrődik a hangjuk. Elhallgat a gyerek, fülel, hiába nem akart jönni, vagy csak „úgy jött”, ez lehet jó lesz. Most jön kintről valami, ami eddig bentről jött. Náluk nincs otthon semmi, ami hangot adna ki, néha az iskolában hallott zenét, de az nem tudott beférkőzni hozzá, az inkább taszította. Ez most itt, viszont nem., ettől itt csendesedik a benti dallam, figyelni kezd.
Bevonulnak párosával, helyet foglalva székeken, a teremben már nincs hangolás, csend van, félhomály. A fiú valahol elől ül le a sor szélén, legszélen. Eltart egy ideig, míg feltöltik a nagy termet az elsőtől a nyolcadik osztályig, az egész iskolaszemélyzetig, de vége lesz ennek is. A fiú nézi, hányan vannak még, mikor lesz már csönd. Nem dúdol, nem fütyörészik, várja a zenét. Mire mindenki helyet foglal, lecsendesedik, már csak a nézőtéren van sötét, a színpad lassan fényesedik, a függöny széthúzódik, a mikrofonnal a kezében elmeséli a felnőtt mi lesz itt ma.
Figyeli, hallgatja a gyerek, tágra nyitva a szeme, memorizálja mi is lesz itt ma.
Jönnek a fúvósok, mindenféle fa- és rézfúvós. Tetszik a játékuk, tetszik a gyereknek, hogy némelyik mennyire kicsi, némelyik pedig milyen hatalmas, és mégis mekkora a hangjuk, hihetetlen mekkora az erejük. Követik őket a színpadon a dobosok, ütnek mindent, ütnek mindennel, ujjal, tenyérrel, ütővel, fával. Szép ez is, de a fúvósok jobban tetszettek.
Néhány percre összehúzzák a függönyt, halk neszek a színpadról, a fiú türelmetlen, mikor folytatják már. Mögötte ül az új tanár, nyugtatja, türelem, néhány pillanat az egész. S valóban, széthúzzák a függönyt, s ott a zongora, a két versenyzongora. A gyerek vörösre tapsolja a kezét a négykezes után, még kiált is egy nagyot, hogy remek, nagyon remek. Hátulról megfogja vállát a tanár, csendesebben, ez mégiscsak egy koncert. Ismét függönyhúzás, ismét neszezés a színpadon. A tanárok addig összesúgnak a gyerek mögött, hogy nézzék csak, nem dudorászik, figyel, jó ötlet volt ez a zenei program, megnyitotta a fiút is.
A függöny ismét széthúz, üres a színpad., két oldalról vonulnak be a vonósok, jönnek a nagyok segítséggel, s jönnek a kicsik a zenészek kezében. A fiú, hiába igyekeznek visszaültetni a székbe, állva hallgatja végig. Akkor is áll, mikor kivonulnak a színpadról, s csak egy hegedűs marad ott szólózni. Áll a zenész a színpadon. Áll a gyerek a nézőtéren, melléáll az új tanár, ha már leültetni nem tudja, melléáll.
A művész nyakához teszi a hangszert, ráhelyezi a vonót, s belekezd. A gyerek a szájához teszi a kezét, s amint kerekedik az első dallam a hegedűből, úgy folynak le könnyei arcán a gyereknek. Tartja szája előtt pici kezét, s folyik a könnye. Nem érti a tanár, mit suttog keze alatt a fiú, odahajol, átöleli, látja, hogy sír. Baj van? Mi a baj? Az, hogy sír, nagyon szépen sír a hegedű.
Öleli a tanár a gyereket, fogja a vállánál, nem is tapsolnak, mikor vége a darabnak, csak megtörli a felnőtt a gyerek maszatos arcát.
A koncert végén megnézhetik a hangszereket, meg is foghatják őket. Úgy megy oda a gyerek, egyenesen megy oda a hegedűshöz. Megfoghatja? Úgy emeli a vállához, mintha mindig is ezt tette volna, simogatja a húrokat, végighúzza kezét a vonón. Lesi a zenész, lesi a tanár a gyereket. Próbálja meg, húzza végig a vonót a hangszeren. A gyerek nem válaszol, csak simogatja, magához öleli a hegedűt. Próbáld ki nyugodtan. A gyerek komolyan néz a zenészre, azt nem lehet, előbb szeretné megtanítani nevetni, csak aztán játszik rajta, ha már megtanult a hegedű nevetni. Másnak nem adja oda a hangszert, csak búcsúzáskor a hangszer gazdájának. Elköszön a gyerek, a tanár még ott marad néhány pillanatig a zenésszel, úgy megy a csoport után.
A fiú hazautón dúdolja az este dallamait, végigfütyörészi az utat.
Otthon várják a szülők, meglepődnek a gyereken, aki egész hazafelé bemutatót tart a zeneművekből, s mesél a hegedűről. Akkor érkezik a következő meglepetés, mikor este bekopog hozzájuk az új tanár, csak néhány percet szeretne elrabolni tőlük.
Mikor távozik ,bemennek a gyerek szobájába a szülők, nézik a vidám gyereket, hallgatják, még játék közben is muzsikál. Megkérdezik tőle, amit a tanár kérdezett: szeretne- e hegedűt? A gyerek azonnal felel, persze, hogy igen, de csak vidámat, olyat vegyenek.
A falusi iskolában nincs zenei képzés, de a szomszédban van. Először hetente kétszer jár át a gyerek, aztán háromszor, s lesz belőle mindennap. Egyre nehezebben megoldható az átjárás, de a zenetanár megteszi, átjön ő, mert ezt a gyereket nem hagyja elveszni, ez a gyerek kincs.
Más évek alatt nem tanul annyit, mint ő hónapok alatt. Más gyerek nem hegedül a nyári szünetben, ez a gyerek pedig jönni akar, tanulni akar. Végigzenéli a nyarat. A tanárok aggódnak, nem megy- e a tanulás rovására a sok hang. A szülők nyugodtak, nekik lesz igazuk. Ugyanolyan jó tanuló, ugyanúgy nem tud szóban felelni, de már nincs fütyörészés, csak ha játszik, akkor is halkan a fejben, s hanggal a hegedűjén. A hegedűn, amit hurcol magával az iskolába, ott fekszik mellette. Kérik, játsszon, kérik játsszon lassút, gyorsat, s a fiú játszik, fellép az órák közti szünetben, az iskolai rendezvényeken, falunapokon, mindenhová hívják.
Igyekszik megtanulni az alapokat, igyekszik memorizálni alapműveket, de valójában fejből játszik, érzés után. Kacag, ha vidámat játszik, s elszomorodik, ha szomorút.
A tanár hívja el az évzáróra a zenészt a nagyvárosból, elmeséli neki a telefonban, miért is kellene idejönni. A zenész eljön, leül hátul a tornateremben tartott ünnepségen, s elámul az aprócska gyereken, a két évvel ezelőtt látott gyereken. Ez a fiú nem is zenél, ez maga a zene, összefolyik, egybeolvad a hangszerrel. Csend van a teremben, elhallgattat mindenkit.
A tapsvihar után megy a zenész a tanárhoz, hívják a szülőket, erről beszélni kell.
Még néhány év és a gyereket el kell engedni, hagyni kell menni, ezen a vonalon menjen, menjen csak előre. Mehet a zenészhez, mehet még magasabb szintre, csak menjen. Ne álljon meg itt.
Már éppen végez a mondandóval, mire megérkezik a gyerek, megtalálta a szüleit. Köszön illendően, megismeri a művészt, megemeli felé a hegedűjét, látod, ez az enyém, ez nevetni is tud.
A szülők felülnek a szekérre, mennek be az iskolába. Egész nap szervezniük kellett, de már nagyobb a gyerek, már jobban tud segíteni, ők meg úgysem lesznek sokáig. Mennek, most éppen tudják, miről is lesz szó.
Ismerik a járást, mindig ugyanoda, midig ugyanazokkal találkoznak itt, csak most éppen egyet fognak érteni. Nyolc év alatt most az egyszer egyet fognak érteni.
Megbeszélik, hova kerüljön a gyerek a nagyvárosban, megbeszélik, mibe kerül ez a szülőknek, megnyugtatják őket, ott jó helyen lesz a fiú. Hamar végeznek.
Sem oda- sem visszafelé nem beszélnek a szekéren. Gondolkoznak.
Elmegy a gyerek, ritkán fog hazajárni, de már most is ritkán van itthon. Eddig is sokat járt a városban, néha még külföldön is. Vitte magával a zenész, vitte az egyik zenekar, vitte a másik zenekar. Mennyit gyakorol! Mennyire jó hallgatni mikor gyakorol! Ezek az asztal mögött nem is gondolták ezt, nem hallották, miket fütyörészik a gyerek. Ezeket fütyörészte, ezeket dúdolná, ha nem lenne a hegedű.
Tehetséges, remek, hihetetlen, ezeket mondják róla. Milyen ostobák! A fiú csak önmaga, a fiú csak úgy él, ahogy akar, azt csinál, amit akar. Megtalálta a „beszélőkéjét”, a helyette fecsegőt, a hangszert.
Menjen, hát persze, hogy menjen. Menjen a gyerek az útján, ők is azon mennek. Mennek haza, hadd mehessen a gyerek. Ne legyen visszafogva.
Fütyörésszen csak, dúdolgasson a hegedűvel.
 
Illés Adrienn
 
 
 
 
 
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu