Kultur
Aztán ne legyen
Mi lenne, ha nem lennél olyan férfiasan szép? Mi lenne, ha nem mosolyognál állandóan? Mi lenne, ha nem nevetnél mindig mindenen? Mi lenne, ha nem néznél mindenkinek hosszasan, mélyen, cinkosan a szemébe? Mi lenne akkor? Nincs mosoly, nincs cinkosság, nincs sárm, semmi, csak te.










Mesélnék neked. Mesélnék régi meséket.
 
Nem vagyok egyke. Van egy bátyám, egy meg nem értett gyerek. Nem látják a szüleink, nem látom én. Már egészen aprócska korában nem érezzük őt. Nem tudjuk, miért nem védi meg magát a támadásoktól, nem értem miért nem fogadja el a segítségem. Csupa gát és fal. Megverik, kiközösítik és nem kér belőlem, pedig én verekedni akarok miatta, beszélgetni akarok vele. Őt nem hívom szórakozni magammal, neki nincs senkije, én meg nagyritkán vagyok egyedül. Nem jön. Vallások, szekták között kutakodik, folyton keres. Apa és anya tanácstalan, ezért visznek engem is, őt is pszichológushoz. Engem egészen apró kisiskolásként, őt csak évekkel később, az első csellengés után. Én nyüzsgök, forgok, mindig és mindenhol ott vagyok nyughatatlanul. Kapják a tanácsot, engem nem szabad verni, úgysem lesz hatása, én korlátok nélkül élek, nem lehet falat emelni körém. A testvérem ő más, ő húzza a lebonthatatlan, vastag falakat, be sem látni mögéjük, ki sem látni onnan. Két problémás gyerek.  A szakember úgy látja, rivalizálunk egymással, mi nem ezt érezzük, megfogalmazhatatlan mi folyik itt.
Nekem nyílnak az ajtók, ki- be lépnek barátok, szerelmek, iskolák, melyekből állandóan kirúgnak, de én megyek tovább.
A testvéremnek nincs senki, csak a könyvek, s mindenféle szekta, meg csoportosulás. Városokat szelünk át miatta, s bezárt ajtókat találunk, melyek mögött valamelyik szobában, valakikkel bújik el előlünk, mindenki elől.
Nem vettem komolyan, mert többször is próbálkozott elmenni. Hol az ereit vágta fel, de leginkább gyógyszert szedett be.
Akkor is gyógyszert szedett be, írt búcsúlevelet, amit feladott a postára. Én veszekedtem tizenéves fejjel a postással, adják ki a levelét, még most adta le, ne kerüljön be a forgatagba az a néhány sor. Anyám állt mellettem, tehetetlenül. A levélből tudtuk meg, hol van. Hol halt meg.
Nem vagyok egyke. Nem hiszek abban, hogy meghalunk és huss nincs tovább. Nem vagyok egyke.
 
Mesélek egy szerelemről. Idősebb nő, szép nő, vonzó, vicces., amolyan nekem való. Hónapokig kerülgetjük egymást, ismerkedünk, egy helyen dolgozunk, minden lehetőség adott a közeledéshez. Szeretem, ahogy csókol, szeretem, ahogy beleborzong, mikor ölelem. Szeretem az együttléteink illatát, hangjait. Én beleszeretek, tervezem az életem vele. Ő is így érez, ő is így tervez, ezt súgja, mondja, hazudja nekem. Hol kitesz az utcára, hol visszasír, hol felpofoz, hol megvonaglik kezeim között. Későn veszem észre, hogy nem engem akar családnak, hogy nem tud, nem akar elszakadni a szülőktől, a testvérétől. Nem látom a súlyos fóbiákat, amelyekkel együtt él. Nem hiszem el, én csak azért kellek, mert oly régen vágyódik gyermek után. Nem hiszem el, a vágyat, a szerelmet el lehet játszani.
Már a gyermekünket várjuk, mikor elmondja, milyennek tervezi a jövőt. Tervezte a gyermeket, a szüleivel együtt töltött hétvégéket, a testvérével szoros kapcsolatot, de engem nem. Én nem kellek.
Engem nem ismer meg, nem akart, ezért mondom el, én mit tervezek.
Én ott leszek a gyermekem közelében, távol az ő szüleitől, az apja agresszivitásától, az anyja hallgatásától, s valamilyen korlátolt közelségben hozzá. Hozzá, aki csak azért kell, mert nekem kell a gyerekem, nekem lesz a gyerekem.
Állunk egymással szemben, összeütközve. Évek óta.
 
Mesélek a lányomról. A kéthetente látott lányomról. A lányom, aki az anyjánál nem ehet édességet, nem nézhet általa félelmetesnek ítélt meséket, nem játszhat akárkivel, nem hallhat rólam igaz történeteket, nem mondhat el nekem mindent.
A lányom, akivel édességet eszünk, meséken kacagunk, megbarátkozunk még a WC-s nénivel is és mesélek neki rólam, elmondom az én, a mi történeteinket.
A lányom, aki csecsemőként aludt a hasamon nyugodtan, miközben az anyja véresre karmolta a lábszáram, mert nem értettünk egyet valamiben.
A lányom, akit az anyja a földre tett, míg nekem esett, míg pofozott, karmolt, mert nem értettünk egyet valamiben. A lányom, aki miatt arcon ütöttem az anyját, mert nem akartam a földön hagyni, s csak a már érkező rendőrök vehették el tőlem, átadva az őrjöngő anya kezébe, mert a törvény engem nem véd.  A törvény mindenekelőtt az őrjöngő mellett áll.
A lányomról, aki mindenek ellenére még mindig szereti az anyját, mindenek ellenére szereti az apját.
A lányomról, aki mindannyiunk között a legintelligensebb.
De meddig lesz ez így? Mikor hajlik meg a fóbiáival, féltékenységeivel, machinációival, félrevezetéseivel kommunikáló anyja felé? Nekem most ez a legfontosabb, ez ne történjen meg.
 
Addig van sárm, egyébként is lehessen már sárm, lehessen nevetés.
Lehessen hiány, amit érzek, ha nincs itt a gyermekem, mert így nem teljes még az életem.
Addig lehessen hiány. Aztán ne legyen.
 
 
Illés Adrienn
.
 
 
 
 
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu