Sport
Búcsú Kemény Dénestől
2012. szeptember 21., péntek, 21:00 • Utolsó frissítés: 8 órája
Szerző: Csurka Gergely
"Jel is volt ez az ötödik hely, mindazonáltal – meg az is, hogy csak egy érmet nyertünk a négy év során –, hogy ideje tényleg új fejezetet kezdeni. A kérdés csupán az volt, Kemény Dénes vajon részt akar-e vállalni ebben, vagy sem. Ám ő is érezte: kilúgozta az elmúlt tizenhat év annyira, hogy már ne tudja megadni a kellő impulzust"
 Csurka Gergely vízilabdás szakújságíró, a LEN Magazin munkatársa elköszön Kemény Dénes szövetségi kapitánytól.
 
A mai napig előttem van Várnai Iván akkori sajtófőnök arca, amint fejét erősen csóválva jött ki a Marriott szálló különterméből, ahol a Magyar Vízilabda Szövetség elnöksége kapitányt választott 1996 decemberében. Szóval, Iván kijött, és azzal kezdte, hogy azok ott bent nem normálisak. „Doktor Kemény Dénes” – sziszegte még felénk a győztes nevét, és abban a pillanatban mi is úgy gondoltuk, hogy igaza van Ivánnak. Azok ott, bent, tényleg nem normálisak. Mindenki Gerendás Györgyre volt beállva, aki fő esélyesnek számított, bár az addigi mester, Horkai György, illetve a szintén tekintélyes játékos- és edzői múlttal bíró Görgényi István sem lett volna meglepő választás.
 
Helyettük kaptuk meg Kemény Dénest, aki sosem állt dobogón felnőtt válogatottként, tizenegy évig élt Comóban, ami amúgy gyönyörű hely, de úgymond nincs az olasz vízilabdázás térképén.
 
Hogy érkezhet olyasvalaki annak az országnak a topcsapatának az élére, amelyik a vízilabda világtérképének kellős közepe?
 
Gondoltuk ezt akkor.
 
Az is igaz viszont, hogy bár Magyarland a vízilabda alfája és omegája, 1996-ban éppenséggel zsinórban harmadszor is lemaradtunk az olimpiai dobogóról – 1928 óta ez nem fordult elő, sőt, 1988-ban esett meg először, hogy részt vettünk és nem lettünk érmesek –, hogy a többi megaláztatásról, mint amilyen az 1986-os vb-9. hely, ne is beszéljünk.
 
Azaz bár a vízilabda nemzeti ügy mifelénk – függetlenül attól, hogy a sportág valóban nem vetekszik a kosárlabda elterjedtségével és népszerűségével –, a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek első éveiben a legsötétebb korszakát éltük.
 
Ehhez képest jött Kemény, akivel húsz év után rögtön sikerült Eb-t nyerni 1997 nyarán – és innentől fogva kiköveztetett az út. Ezüstök és aranyak sorjáztak, dáriusi bőséggel, óriási kontrasztként az előző időszak balsikereihez képest. A magyar sportban a nagyobb győzelmi szériák ekkoriban már teljesen megszűnőben voltak, azaz a vízilabdások parádéját kiemelt figyelem övezte.
 
Ráadásul a diadalmenet egybeesett a média-bummal, immár nem egy szűk csatornán érkeztek a jó hírek, hanem kereskedelmi tévék, rádiók és internetes portálok zengték a pólósok dicsőségét, ráadásul játékos és mester volt annyira intelligens, hogy változatosan nyilatkozzon, itt is, ott is – így kezdett el épülni az az imidzs, amelynél tökéletesebbre kevés sikeredett a 21. század Magyarországán.
 
Egy olyan ember beszélt, akiről tökéletesen érződött, hogy ért ahhoz, amit csinál, aki ráadásul szellemes, nem panelrengetegeket hord egybe, mint a fociedzők, továbbá színes egyéniség, hiszen vadászik, mezítláb vízisízik.
 
Kemény hiteles volt: az ilyenből – akárcsak számottevő sportsikerekből – egyre kevesebb volt az ezredforduló Magyarországán. Ezért imádták. Hiteles volt, mert egyike azon kivételes edzőfenoménoknak, aki ugyanolyan jól ért az edzés elméletéhez, gyakorlatához, aki egy hullámhosszon tud lenni játékosaival lelkileg is, óriási érzékkel találja el a csapat összeállítását, és a mérkőzéseken is kiválót nyújt (meccselésnek hívják: cserélés, taktikaváltás, és így tovább).
 
A csapata pedig olyan volt, amilyenre focistáéknál örökkön vágynak: szerethető ÉS győztes. Ráadásul játékosai is remek egyéniségek voltak, nagyszerű fickó mind, intelligens, jósvádájú, jódumájú.
 
Hogy Kemény népszerűbb lett mindannyiuknál, tán annak is volt köszönhető, hogy az edzőt minden egyes meccs után megszólaltatják, a játékos meg ritkábban kerül sorra. Azaz Kemény eggyé vált a sikerekkel – ő volt a vízilabda arca, a győzelem megtestesítője.
 
Így utólag elnézve a csapat élén eltöltött tizenhat évét – nem akármi: a pólótörténelem 16 százaléka, hisz épp 100 éve játszottuk az első válogatott meccset! – kijelenthető, az első nyolc esztendő volt a klasszikus aranykor, melynek során csúcsra járt a válogatott. A harmadik négy esztendőben mindig más és más apróságon ugyan, de el-elcsúsztunk (ezüstök jöttek sorban), csakhogy akkor, amikor a legtöbb szempár figyeli a sportágat, ismét maradandót alkotott az együttes, és megnyerte a pekingi olimpiát.
 
A történelmi tripla végképp a Pantheonban jelölte ki a helyét Kemény Dénesnek (is) – innentől úgymond aligha húzhatott volna rosszat. Ő azonban még ennyi siker és ünneplés után is inkább arra szavazott, hogy a korábban alkalmazott egészséges módszerek helyett kompromisszumokat kötve igyekezzünk őrizni az eredményességet. Az egyenes út helyett kanyargás következett, így a negyedik négy év nem az átmenet ciklusává vált, amikor teljesen új csapat épül (jó, nem is nagyon volt kikhez nyúlni...), hanem leszálló ággá, midőn a régi együttes frissítgetése zajlott. A régi recept még működgetett – domborítsuk ki a pozitívumainkat, rejtegessük a gyengeségeinket –, ám már nem annyira hatékonyan, mint anno. Merthogy egyre több volt a rejtegetnivaló gyenge – volt olyan időszak (1999, 2003-2004), amikor nemigen volt gyenge pontunk –, és egy idő után már nem lehetett az összeset eltüntetni.
 
Így lettünk Londonban ötödikek, de itt is, akárcsak a korábbi időszakban, nem igazán tudtak minket úgymond nagyon megverni, a nyitómeccset leszámítva a négy év során egyszer sem győztek le minket úgy, mint mondjuk a horvátok az olaszokat az ötkarikás fináléban, amikor a taljánok reménytelenül vergődtek.
 
Jel is volt ez az ötödik hely, mindazonáltal – meg az is, hogy csak egy érmet nyertünk a négy év során –, hogy ideje tényleg új fejezetet kezdeni. A kérdés csupán az volt, Kemény Dénes vajon részt akar-e vállalni ebben, vagy sem. Ám ő is érezte: kilúgozta az elmúlt tizenhat év annyira, hogy már ne tudja megadni a kellő impulzust. És kilúgozódtak annyira a kapcsolatok a törzsgárda tagjaival, hogy az edző és játékos közötti kölcsönhatások immáron ne érvényesüljenek maradéktalanul.
 
A sikerkorszak alapja az volt, hogy edző és játékosai szinte szimbiózisban éltek egymással, csak a vízilabda volt számukra, semmi más – az első négy év apostoli szegénységben telt (elég csehül állt a szövetség a belső hatalmi harcok okán), ám senkit sem érdekelt, hogy mennyit kapnak, a játék volt a fontos, és imádták a győzelem ízét. A vége felé azért már elég jelentős súllyal estek latba az anyagiak – nem úgy, hogy mennyit kapok, ha játszom, mert ez sosem volt kérdés –, de valahogy az volt az érzésem: a közönség kiszolgálásánál már csak a szponzorok kiszolgálása volt fontosabb, és a pénznek mégiscsak van szaga.
 
Persze, ez a profi sport része – ráadásul amikor a Kemény-éráról beszélünk, a sikerek, a diadalok vannak abszolút túlsúlyban. Viszont ahhoz, hogy megértsük, miért ért véget mindez, tudnunk kell: megszűnt a klasszikus szimbiózis.
 
Kemény egyébként picit az volt a honi pólóban, mint Sir Alex Ferguson a Manchester Unitednél. Igazi ikon. Erős különbség, hogy Sir Alex – akivel egyébként jó barátok – olyan játékost hoz az Old Traffordra, akit akar, míg Dénesnek a Margitszigeten az aktuális magyar készletből kellett válogatnia.
 
Ez semmihez sem volt hasonlítható az első nyolc évben, viszont kiapadóban volt 2005 után. Az is a kapitány és a csapata bravúrja, hogy még így is partiban tudtak maradni a jelen legjobbjaival.
 
A következő esztendők viszont nélküle zajlanak majd a válogatottnál.
 
Nehéz lesz megszokni.
 
Ahogy a mondás is tartja: „már a jövő sem a régi.”
 
Jó volt veled, Dénes.

Forrás:hvg.hu
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu