Kultur
„Kevesen értik a belső kényszert” – Cserhalmi György
szerző:Szentgyörgyi Rita, Békés Báli
publikálva2012. szept. 13., 08:00
Foto:Sióréti Gábor
Ma kerül a mozikba Cserhalmi Sára első nagyjátékfilmje, a Drága besúgott barátaim.














Ebből az alkalomból beszélgettünk a besúgóját felderítő Czettl Andort alakító Cserhalmi Györggyel vádakról, szembenézésről és néma cinkosokról.
  
narancs.hu: Ennél a filmnél többszörös a személyes érintettsége: a lánya rendezte, az egyik legjobb barátja, Derzsi János alakítja az „ellenfelét”, 2009-ben pedig megvádolták önt, hogy ügynök volt.
 
Cserhalmi György: Nyilván ez utóbbi is inspirálta a „gyereket”, hogy ezt a témát válassza a vizsgafilmje alapjául. Ami a szereposztást illeti, Sára hűséges típus. Györgyi Anna és Schneider Zoltán játszott az előző filmjében. Derzsi Jancsi pedig még pelenkázta őt, vele nagyon régi baráti kapcsolatban állunk. Emellett Jánosnak olyan arcbéli adottságai vannak, amivel más színész nemigen rendelkezik. Az üvegszem fontos szerepet játszik a filmben.
 
narancs.hu: Kijátszhatta magából a sérelmeit?
 
CSGY: A Drága besúgott barátaim nem egy apukatörténet, inkább valamiféle barátságtörténet, amit a mai kor módszeresen szétcincál, széttapos, széthülyül. Szerintem itt vannak a hangsúlyok. Nem az a fő kérdés, hogy ki kit árul el éppen. Ezt oldják meg azok, akikre tartozik: a politika, a történelem, a levéltár, a kutatók.
 
narancs.hu: A saját érzéseire vagyok kíváncsi.
 
CSGY: Az én érzéseim rémesen egyszerűek ebben a kérdésben. Átéltem a gyanúsítás minden kínját, baját, nyűgjét. És oda helyeztem magamban, ahova kell. A raktárba a többi ócska kacat közé. Az, hogy Cserhalmi Sára előhozott egy ilyen történetet, nyilván belőlem is előcsalogatott emlékeket. Sem élni, sem visszaélni nem akartam velük. A rám íródott szerepre koncentráltam, továbbá arra, hogy felhasználhatom-e a saját emlékeimet. Rájöttem, hogy nem, illetve arra is, hogy amennyiben tényleg erősek ezek az emlékek, úgysem úszhatom meg. Tehát hagytam, hogy a dolog menjen a maga útján, természetesen vigyázva, hogy ne lépjek ki a történetből. Ez nem az én történetem, hanem két emberé, egy betegségé – egy másik társadalmi világ összes bugris erőszakosságával. A szerep nem igényelt óriási arzenált, egyébként sem vagyok híve az úgynevezett színészi játéknak. Ezzel szemben benne van az a pár alapvető dolog, amit még Ottliktól tanultam: tisztaság, bátorság, rend. Fontos felfedezés volt számomra, hogy a lányom ugyanazokat olvasta, mint én.
 
narancs.hu: Hogyan került szóba kettejük között, hogy Sára nagyjátékfilmre készül az ügynökmúltról?
 
CSGY: Elmondta, hogy miről szeretne filmet csinálni, majd közel  egy hónapig nem találkoztunk, mert elutazott valahová. Mire megjött, megírtam egy iskolás alapot, amiben tökéletesen látszottak a tévelygéseim, a személyes vakságaim. Sára pedig kikutatta, végigolvasta az ügynökaktákat. Nagyjából kialakult egy dramaturgiai rend, közben a forgatókönyv sokat módosult. Belekerült Derzsi Jancsi szerepének az irgalmatlan súlya, a betegségét kezelő orvos, az eldöntetlen sorsú nő alakja, aki egyik férfinál sem tudott kikötni.
 
narancs.hu: Van egy pont, ahol a két főszereplő szinte személyiséget cserél: a besúgott besúgja besúgó barátját, nyilvánosságra hozza az ügynökmúltját. Áldozat és tettes kiegészítik egymást?
 
CSGY: Nagyon jó gondolatnak tartom ezt Sára részéről. Az egy dolog, hogy valakit különféle módokon kényszerítenek, zsarolnak, és ő kielégíti ezt az igényt. De mi van akkor, amikor nincs ilyen kényszer? Kevesen értik már azt, hogy mi az a belső kényszer, ami az értelmiséget arra kényszeríti, hogy kimondjon dolgokat. Különben belehal, kilyukad a gyomra, megpattan az agya vagy megáll a szíve. Legalábbis azt hiszi, hogy ez így is fog történni, és ennek megfelelően él. Amikor egy névazonosság miatt megpróbálták rám bizonyítani a besúgást, nem gondoltam, hogy ez egy személy bűne. Mindenestül pipa voltam az egész világra. Nem kimondottan a hajdani III/II-es tartótisztekre, hanem a mai politikára, amelyik bizonyos nevekre ráült, mint egy zsugára, azzal a céllal, hogy majd előveszi a talonból, és csal vele. Ha ne adj Isten, valamilyen sandaságom lett volna a politika irányába, és félseggel beülök valamilyen pozícióba, rögtön előkapták volna a zsugát. Egyszer csak mégis előkeveredett a nevem egy listáról, pontosan tudom, honnan, természetesen utánanéztem. Vártam egy egészséges reakciót az ügyeletes kormánypárti vagy ellenzéki oldalról. Számomra mind sárosak, akik a 2008-as választásokig hatalmon voltak. Egyikük sem kért elnézést, egyikük sem tette fel a kérdést: „Gyurka, ez te vagy?” Mindez jó nagy galibát okozott bennem, infarktusközeli állapotot.
 
narancs.hu: Nem állt szándékában lebuktatni a vádlóját?
 
CSGY: Soha nem volt ilyen szándékom. Azt üzenem neki: „Barátom, ha eddig meg tudtál maradni, akkor megérdemled, hogy száz évig élj!” A politikai elitnek nem tudom megbocsátani, ha bárkit ilyen helyzetbe juttat. Elég mocskos figurák, semmiben nem különböznek azoktól, akik annak idején beszervezők voltak. Vélhetően sokan nem szeretik a derék költőt, aki azt mondja: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.”
 
narancs.hu: A mai magyar társadalomban mutatkozik ön szerint igény a szembenézésre? Elszigetelt vállalkozásnak tekinthető – a témánál maradva – Szőnyei Tamás Titkos írása, a Bunker c. kiállítás, vagy ez a film?
 
CSGY: A mai magyar társadalom beült a különböző szappanoperák elé, és azok szerint éli az életét. Ha a szappanoperában éppen válnak, gyereket csinálnak vagy kávézót nyitnak, akkor a családok is ezt teszik. Nem gondolom, hogy van egy saját belső útja a társadalomnak. Ez egy médiatársadalom, ijesztő, ahogy egyre ócskább rétegekbe süllyed.
 
narancs.hu: Mi a helyzet a mára két táborra szakadt művésztársadalommal? Miért nem számít a véleménye a szakmát érintő kérdésekben?
 
CSGY: Ez nem újdonság. Soha nem hallgattak a szavára. A szocializmusban a film és a színház is presztízsszakma volt. Tudtuk, hogy a szocializmus egy gyógyíthatatlan betegség, mégis el lehetett csámborogni a ragályos rész, a karantén környékéről. Elbicegett az ember jobbra-balra a három T körül. Hihetetlenül szerencsés helyzet volt, hogy kijöttünk a főiskoláról, és rögtön forgathattunk filmeket. Én mindig támogatott voltam a támogatott rendezők révén. Kialakult egy olyan filmgyártás, egy olyan színház, ami bárhol a világon megállta volna a helyét, és ami hihetetlenül sokat adott az embereknek. A mai világban ugyanúgy remekül működhetne, de a szakma jelenleg nincs helyzetben.
 
narancs.hu: Ez mennyiben a szakma hibája?
 
CSGY: Miért lenne a hibája? A filmesek ma reklámfilmeket csinálnak meg bérmunkáznak. Egyszer csak közölték velük: eladtuk a filmgyárat. A szakma nézte, ahogy szétlopják a kelléktárat, a ruhatárat, mindent, ami mozdítható. Mit tehettek volna, menjenek oda kaszával, kapával?
 
narancs.hu: A színház szakrális tér, nincs benne helye politikai erőknek – mondta Dörner György kinevezése ellen tiltakozva. Vonultak, tüntettek, petíciókat gyűjtöttek az Új Színház ügyében, mégsem lett eredménye. Van ennek bármi köze ahhoz, hogy Pozsgai Zsolt főrendező arcán elcsattant Derzsi János pofonja?
 
CSGY: Nem, ez egy önálló történet. Olvasom az elvarázsolt újságcikkeket. Egyetlen dolgot nem mond ki senki: Derzsi János nyírábrányi parasztgyereknek a hazugsághoz sincs köze, nemhogy a besúgáshoz. A színház úgynevezett főrendezője a nyilvánosság felé közölte, hogy „mellesleg köszönjük a sok információt, amit Derzsi az előző vezetésről adott nekünk”. Kérdem, ha annak a napilapnak a glosszaíróját, aki erről elfeledkezett írni, valaki ártatlanul megvádolja, hogy a szocializmusban jelentgetett a kedvenc pártjáról, aminek a tagja, nem vágná orrba az illetőt? Ugyanez a tollforgató ember sms-ben megírja, hogy P. ZS. egy jó magyar ember, te pedig egy liberális kis geci ripacs vagy. Erre nincs válasz, annyira színvonal alatti. Megőrződött a dolog, és bármikor odatehető az asztalra az ő legnagyobb dicsőségére. Ehhez jönnek még a feltételezések, hogy hol mennyit keres egy színész. Nehogy már ott tartsunk, mint a szocializmusban, amikor azt mondták, hogy a művészek a társadalom parazitái, hülyére keresik magukat, elzabálják előlünk a kenyeret. Nem a harmincas évekbe mentünk vissza, hanem a hatvanas, hetvenes évekbe.
 


Nézz szembe!
 
A zavartan mosolygó Cserhalmi György üldögél a Történeti Hivatalban, s az akták megtekintése ürügyén nekilát a letűnt évek lajstromozásának. Egyenesen bele a kamerába: Irodalomtudományi Intézet, Repülő Egyetem, Charta 77, kirúgás, kihallgatások stb. A szárazan lényegre törő és egyszersmind igencsak kiábrándító képsor rögtön meg is adja az alaphangot.
 
A fellendülőben lévő honi ügynökfilmvonulat e friss példánya társaitól eltérően ízig-vérig kortárs terepen elmélkedik a kérdésről, ám hozzájuk hasonlatosan képtelen bármi újszerűvel előrukkolni. Pedig ambiciózus ez a kissé belterjes értelmiségi másfél óra: az élet manapság az egykori besúgó írófejedelem, Pásztor János (Derzsi János) és a besúgott barát, Czettl Andor (Cserhalmi) háza táján, meg úgy általában a jelentő-feljelentett viszony is érdekes. Szomorúan kell azonban tudomásul venni, hogy Besúgó író és Besúgott irodalomtörténész élete 2011-ben pont úgy zajlik, ahogy azt elképzeltük: a Tar Sándorról mintázott előbbi magányos, alkoholista és rákos szerencsétlen, utóbbi morális kétségek közt vergődő, kifinomult, büszke úr. Ez az alapállás fikarcnyit sem mélyül a levéltári szcénában feltáruló nagy titkot követően. Igaz, a leleplező cikket publikáló, így az üldözöttből egyszer csak vadásszá avanzsáló Czettlben van némi abszurd, ám ez hamar kifullad, s a méretes üresjáratokkal és fölösleges kitérőkkel kirakott cselekmény halad tovább a szintén belőhető végkifejlet felé.
  
Cserhalmi és írótársa, Paizs Miklós feltehetően érezték a szüzsé soványságát, ezért töltötték föl néhány álepizóddal és álszereplővel. Ilyen például a végjátékban felbukkanó tartótiszt, vagy az a titokzatos, anno Czettllel, ma Pásztorral élő hölgy, aki mintegy véletlenül a Történeti Hivatalban dolgozik. Ráéreztek persze arra is, hogy művük menthetetlen lesz, ha nem vértezik fel itt-ott némi iróniával, csakhogy ez nem feledteti a dramaturgiai blikkzűröket, s főként nem ellenpontozza kellően azt a tonnányi erkölcstani közhelyet, amellyel a Drága besúgott barátaim operál. Cserhalmi Sára pedig mindenekelőtt ez utóbbiakat akarja felmutatni. S hogy mindennek személyes hitele is legyen, a rendező maga is feltűnik egy „Kérdések órája”-típusú tévéműsor riportereként, hogy őszinteségre bírja a lebukottat. Ez persze csak a hab egy olyan tortán, amelynek már az alapja porlik.
 
A Vertigo Média Kft. bemutatója 

Forrás:magyarnarancs.hu


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu