Kultur
Reggel Magyarországon
Kácsor Zsolt| Népszabadság| 2012. szeptember 11.
Reggel hatkor kimásztam az alám gyűrődött éjszakából, s kimentem az erkélyre, hogy végre levegőt vegyek.













Ott álltam a föld színe fölött három szinttel kábán és elgyötörten, s az egyenruhás városi fákat néztem, amelyek olyan feszes, egyenes sorban álltak a reggeli fényben, mint a kivégzőosztag katonái... Azután az égi menetoszlopot figyeltem, ahogyan az éjjeli bevetés után visszavonulnak a felhők, mintha csak vezényszóra tennék, elcsigázva és megtépázva kelet felé. Úgy tűnt, nem akart rémálmomnak vége szakadni. Nem eresztett, nem engedett, nem gyöngült idebent a rossz szorítása. Aztán oldalra néztem, s megláttam egy embert az egyik szomszédos ház ablakában.
 
Ő is kifelé bámult magából, s ragyogott a szeme. Ráismertem, hiszen sokszor látom az utcán. Kiállhatatlan, undok, zsémbes egy öregember. Ha szembejön, átmegyek a másik oldalra inkább, mert látni sem bírom, az arca olyan keserű. Legtöbbször leszegett fejjel megy előre, s mintha visszafojtott indulat fűtené, folyton pásztáz a tekintetével, mint aki ellenséget keres. Mint aki öklelni akar. Összevont szemöldökkel, résnyire összehúzott szemhéjjal pislog a világba, s úgy viselkedik, mintha mindig meg lenne sértve. Igen, ez az, amit leginkább ki nem állhatok benne, ez a folyamatos sértettség. Mire föl? Miért? Miért olyan sértett? Ki bántotta, mi bántotta ennyire meg, hogy nem tudja elfelejteni, s az egész világot okolja érte? Miért másokon veri le dühét? Miért szennyezi az utcát az arcával, miért nem képes uralkodni magán? Nem én tehetek az ő kudarcos életéről, hát miért éppen velem oly kiállhatatlan, undok és zsémbes?
 
S miért, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben egyre több ilyen ember jön velem szembe? Megyek az utcán, s csupa csalódott, sértett arcot látok magam körül. Csalódott, sértett ország lettünk, összevont szemöldökkel, résnyire összehúzott szemhéjjal pislogunk a Kárpát-medencében, magyarok, s nem értjük, hogy a világ, ha meglát minket, miért kerül oly nagyot.
 
HIRDETÉS:katt

 
Szóval kora reggel ezt az öregembert láttam ott, az univerzuma közepén, s megbabonázva bámultam rá, mert ragyogott, fénylett és aranylott az arca. A fákat nézte, aztán az eget, s olyan lassan fordította a fejét, mintha a mindenségből most egyetlen semmiséget sem lenne képes elmulasztani. Nem akart a létről lemaradni. Kettesben volt a világgal, ezt láttam a szemében, intim magányban a létezés gyönyörével. De vélhetően megérezte, hogy nézem, mert a következő pillanatban felém rándult a feje, s hirtelen belenézett a szemembe. Nem tudtam időben elkapni a tekintetem, észrevette hát azonnal, hogy a titkát kilestem. S abban a századmásodpercben, amikor tudatosult benne, hogy a világgal még sincs egyedül, eltűnt arcáról a fény. Visszavedlett rúttá és ellenségessé, s bumm, az öregember egyetlen mozdulattal bevágta rám az ablakot, majd villogó, sértett tekintettel tűnt előlem el zárkózottságának vastag függönye mögött.
 
De én fölnevettem.
 
Ilyen ember vagy tehát... Ilyen vagy ott belül, ha senki sem látja, ilyen ragyogós, fénylős, aranylós.
 
Aztán visszamentem a lakásba, s amikor az előszobában félig öntudatlanul, félig megszokásból a falitükörbe néztem, a nevetés helyett vicsorgást láttam magamon.
 
Leszegett fejet, összevont szemöldököt, résnyire húzott szemet. Megdöbbenve néztem azt a dühös, sértett embert. Reggel hat óra volt, kétezertizenkettő. Nem kaptam levegőt. Így kelt föl a nap Magyarországon.

Forrás:nol.hu
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu