Kultur
Lazulj el
Tizenévesek voltunk és éppen egy tanóra kezdetén folyt a hangoskodás, mikor belépett a tanár. A zsivaj, csak pillanatra szakadt meg, aztán ő is bekapcsolódott a megkezdett kuszaságba.










Az a fajta tanárember, akit hajdanán pedagógusnak hívtak, akit nem a papír tett gyerek közelivé, így született. Az adottságokon kívül számos értéket megszerzett az évek alatt. Szerzett egynéhány nyelvből perfekt tudást, mint francia, angol, holland, szerzett egy kis drámapedagógiát, amit nálunk sikerrel hasznosított, szexuálpszichológusi végzettsége is került valahonnan. De nem is ezek mondhatóak a legértékesebbnek, hanem az, ahogy kezelte a konfliktust, a tizenévesekkel összeakadást, ahogy elmeséli azt a rengeteg történetet, ami vele, vagy általa megesett. Beszél Weöres Sándorról, Latinovitsról, élete szerelméről, aki a felesége és két gyermeke anyja, Adynak legtöbb versét fejből szavalja, nincs olyan drámatörténeti idő, amiről ne tudna órákon át mesélni. Megtalálható neves írók társaságában, otthon a könyvespolc előtti fotelben, az ország bármely pontján valamelyik nagy költőnk tiszteletére előállított versestjével, külföldi kiállításokon vagy éppen egy sztriptízbárban.
Tanítja a szép magyar beszédet nekünk, belénk vési az artikulációt, a színpadi szereplést. Állunk előtte a reflektorban, szavalunk, ő pedig vagy tapsol és brávózik a szereplés végén , vagy elmondja, miként legyen ez helyesen, átütően elmondva.
Mindenkit lát, belelát. Tudja, mivel inspirálható egy ember, mivel egy társaság.
Elmeséli a természetgyógyászt, a vers szeretetét, az ember tiszteletét, a női erotika oldalait, legyen szó itt öltözködésről, hajról, vagy megjelenésről.. Mindenkinek ad az élethez útravaló mondatot. Nincs kivétel.
Most belép, igyekszik bekapcsolódni a beszélgetésbe, de csak azért, hogy le tudja vezényelni annak befejezését, s elkezdhesse az órát.
Általában sikerrel jár a technika, most nem. Én beszélek, fortyogok, eszembe nem jut miért, csak a fortyogás van előttem, meg az ő arca. Mosolyog, látszik, töri a fejét a megoldáson. Nem sokáig. Adja az instrukciót, mindenki menjen fel a színpadra. Mindenki feküdjön hanyatt a földön. Relaxálni fogunk. Most aztán muszáj csendben lenni, lennem.
Nem hittem a relaxációban, nem hittem, annak valóságos hatását az emberre. Úgy véltem megjátszott történés az egész. Akkor pedig zavart, hogy nem mondhattam végig, amit akartam és a dolgok jelen állása szerint egy ideig nem is fogom.
Feküdtünk. Hallgatott egy ideig. Lassan, halkan kezdte el. Vannak emberek, akik orgánummal rendelkeznek. Van, aki csipog, hadar, pöszéz, károg, suttog. Ő az orgánumos féle, akit tátott szájjal hallgatunk, soha nem siet a szavakkal, soha nem beszél káromolva és persze szép a hangja. Ezért figyeltem először csak a hangjára, észre sem véve a tartalmat.
Aztán eszembe jutott, ez az ember soha nem akart rosszat, most miért is akarna. Nem kell lázadni, nem kell előítélkezni, csak mert relaxálni is szeretne velünk. Legyen az.
Így lazul el a bal karom, aztán a jobb, és sorjában a végtagok, meg a fej és a test. Valóban könnyűnek érzem magam, fel is repülünk csukott szemmel, szinte megérintve a színpad felső részét. Vissza a földre. Most nem lazulunk, most nehezedünk, szépen, sorjában. Olyan lassan lélegzem a nehezedéstől, de nem tudok gyorsabban. És ez biztos jó lesz nekünk.
Mondja, hogy lemegyünk a víz alá, legyen egy lépcső, ami levezet a víz aljára. Én megijedek, akkor nagyon-nagyon megijedek, mert nem tudok úszni. De már mondja is, itt csak sétálunk, senki nem fog megfulladni a víz alatt. Lesétálunk néhány lépcsőfokon és már jövünk is fel. Számolja, lépkedünk,érzem ahogy vizes lesz a talpam, lábfejem, aztán térdig, végig-végig, amíg el nem tűnünk a víz alatt.
Eszembe jut az első úszásóra még általános iskolában, bele kellet ugorni a vízbe, s én nem tudtam feljönni, nyeltem a sok vizet, valahogy mégis csak kivergődtem magam a felszínre, ahonnan futottam a mosdóba a rengeteg klóros vizet kihányni. Többet nem mentem úszni tanulni. Ez jutott eszembe itt a víz alatt, miközben már megkaptuk a nyugodt hangon szóló instrukciót, visszafordulunk, s lépcsőfokonként fel a felszínre, ki a vízből. A többiek már kimentek, kilépdeltek, én nem tudok lépni, mert ott tart az a nyavalyás pár évvel ezelőtti emlék. A többieknek már számolnak vissza, máris nyitódhatnak a szemek. Eszembe jut, akkor majdnem megfulladtam a víz alatt. Fuldokolni kezdek, nem tudom felemelni a kezem, sem a lábam, mozdulatlanul fuldoklom. Már mindenki mozog körülöttem, azt hiszik elaludtam, nevetnek. A tanár fellép a reflektorba, látja a bajt. Nem kapok levegőt és semmim nem mozdul. Mondja, egy medencében vagyok, amiből éppen engedik le a vizet, iszonyatos sebességgel hömpölyög le a víz a csatornába, a fejem már kint is van a vízből. Most ki tudom nyitni a szám, hatalmas levegőt veszek, gyorsan felfutok a lépcsőn, kinyithatom a szemem.
Senki nem nevet, mikor nyugtat, mert nekem sírni kell, hiszen majdnem megfulladtam. De sebaj, a pedagógus észrevette. . De jó, hogy figyelt. Figyelt rám.
 
Azóta nem relaxálok. Ki tudja hová keverednék.                                                 
 
Illés Adrienn


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu