Kultur
Gyalogolok
Minden a bérlet miatt történt. Kiesett a táskámból, ki a földre. Vettem a vizet és ez a „nofene” kiesett. Sietnem kellett, gyorsan visszadobtam a helyére és nyomás dolgozni. Futottam a villamossín mellett, mint ahogy napjainkban futni szokás. Mondjuk is, rohanó világban élünk











Szóval loholok a sín mellett, s számolom magamban, már csak egy megállót kell vágtáznom, mikor eszembe jut a bérlet. Na, emiatt meg is kell állni, akár rohanok, akár nem. A havi bérlet, ami jó buszra, villamosra, amivel megszüntethető a rohanás, a gyaloglás, a kocogás és miegymás. A táskámban van a bérlet, idestova fél hónapja és én még csak fel sem léptem olyan tömegközlekedésre, amiben hasznát vehettem volna. Most pedig rohanok tovább, csak két percet kések.
De minek is a bérlet? Minek is szó szerint kidobni a pénzt? Nem kényelemről van itt szó, gondolok itt arra az embertípusra, aki a szembe szomszédhoz is autóval megy. Én nem ez vagyok, jogosítvány híján, nem autózom, csak ha visznek.
De akkor minek vettem meg a bérletet? Ki száll az én pénztárcám védelmébe? Én. Én visszaszállok egy kicsit, az időben. Vegyük csak végig.
Mert ott volt mindjárt az óvoda. Az óvoda, ahová gyalogszerrel kezdtük a menetelést, de mivel a nevelőgárda nem kínálkozott tetszetősnek szüleim számára, néhány nap múltán buszosok lettünk. Másik, távolabbi fekvésű óvoda lépett közbe.
Az iskola könnyebb eset, mert egészen közel feküdt a lakáshoz, egészen pontosan a panelrengeteg közepén székelt. Egyértelmű volt hát a gyalogosság. Eleinte szülőkkel lépdeltünk az aszfalton, aztán a szomszéd házban lakó fiúval, mintegy vigyázva egymásra hazafelé, néhány hét múlva őt egészítették ki a barátnők, mindenki a környéken lakva, lábbal megközelíthető távolságban. És a barátnők is gyalogoztak. Vagy én kényszerítettem rájuk, vagy ők is ilyennek születtek, mindenestre nincs bennem emlék, mi bármikor is ültünk volna velük autóban, vagy buszon.  Olyan történés viszont számtalanszor megesett, hogy nekiveselkedtünk a városnak, az erdőnek, a szökőkútnak. Kilométeres távolságban nem is számolandó, mert meglehetősen soknak mutatkoznék. Miért is gyalogoltunk? Nem tudom, nem is vetődött fel más ötlet. Akár napjában többször is elindultunk, megérkeztünk valahonnan valahová, legyen szó iskola utáni, vagy szünidei időről. Egyszer akadt fenn az egyik a lábbal történő hazaérkezésen. Mert aznap valóban sokat meneteltünk, meg sem álltunk, s csökkentette a hatékonyságot a nagy hó. Az egyik csupán pár száz méterre a célba érés előtt letérdelt, majd arccal belevágódott a hóba, nem bírja tovább. Aztán mégis bírta.
Ha mostanában találkozunk, jönnek hozzám messziről, leteszik az autót és elindulunk, megyünk.
Középiskolában az első hónapra meg lett véve a bérletem, az első nap pedig, amint beállt a reggeli busz a megállóba, teletömve, túlzsúfolva, éreztem baj lesz. Még a lépcsőfokok közepéig fel is toltak, aztán záródtak az ajtók és én gyomorszájjal nekinyomódva a kapaszkodónak vártam a következő buszajtó nyitást, ahol leszálltam és a négy év gimnáziumi évei alatt fel sem szálltam többé.
Ellenben félórával hamarabb indultam iskolába, hogy ne futnom kelljen, csak gyalogolnom. Útközben összeakadtam egy általános iskolai osztálytárssal, akivel órarend egyeztetés mellett pontosítottuk melyik nap veszem őt fel útközben, közös útvonalon gyalogolva egy ideig. 
Azért szerettem az efféle utazást, mert közben kiszellőztettem a fejemből, amit kellett és beletettem, ami hiányzott, amiről gondolkodni kellett. Minden pontján volt valami megemlítendő az útvonalnak. Valahogy biztonsággal kezdődött így a nap. Indulás otthonról, természetesen a hátsó ajtón keresztül, végig a pékség előtt, ami a nyitópéksége volt a reggelnek, s várt egy a gimnázium előtt záróakkordként. Szóval mentem a finomabbnál finomabb illatokat árasztó pékség előtt, aztán jött a négysávos út, telítve a reggeli forgalommal, az újságárus a nénikével, aki nem járatta a napilapot, lejárt érte. Jöttek a virágnevű utcák, ahol sétált reggelente az Ufó névre hallgató boxer, s szinte minden alkalommal volt valaki, aki riadtan kémlelte az eget, hallva a kiabálást: Ufó! Ufó!, aztán csak észrevette a kutyát. Érkeztem az óvodához, ahol gyülekeztek a csoportok, a varroda zakatolása és megérkeztem a belvárosba. Tisztogatták a művelődési ház ablakait, s itt meg lehetett nézni, mi lesz a heti moziműsor. Végre megérkeztem a kedvenchez, a Kálvin tér. Itt lehetett bolyongani, bámészkodni, már nem messze a céltól. Hotel, ruhák, egzotikus ajándéktárgyak, könyvesbolt, cipők, minden. Nem győztem betelni velük, előfordult többször is körbejártam, ide-oda futkosva a látnivalók között. Ha mégis sikerült kiszabadulnom egy sarokra állt a pékség, a záró, ami akkoriban nyitott és még minden jó árban, szépen teletömve sajttal, vagy kakaóval, vagy lekvárral kellette magát. Itt vettem meg a reggelit. A felét ehettem meg, mire a tanintézmény parkjába értem, s ha akadt ismerős vele fejeztem be a reggelit, ha nem, egyedül. Ez ment négy éven át.
Az egyetemen már hosszabb séták voltak, sokkal messzebb volt a belváros, s eleinte kiismerhetetlennek tűnt a bejárandó terep. Így túrákon gyalogoltam, csak aztán a terepen.
De a gyaloglás célja mit sem vesztett tartalmából, sem akkor, sem már a munkába álláskor. Gondolatok ki, gondolatok be, cserélődés, feltöltődés.
Csupán a tartalom változott, mint tananyag, szerelem, barátok, pénz, szülők, gyerek, munkahelyi probléma.
Itt a bérlet, mert már nem gyalogolok az óvodától, ahol leraktam a gyerekem, már nem sétálok végig azon a sétányon, ahol lassítani kell, mert olyan megnyugtató az a néhányszáz méter, nem nézem a színházi előadások repertoárját, nem látom ki a vendégművész és útbaigazítást sem kérnek, hogy most melyik is a nyugdíjintézet, melyik a társadalombiztosítás.
Gondoltam én, ha iskolába megy a gyerekem én már bérletet veszek és villamosozom, meg buszozok.
De én ismét, vagy inkább továbbra is gyalogolok, menetelek, futok, rohanok, cammogok, mikor mit.
Mert most is kell a szellőztetés, meg a ki-be állapot.
És most játékom is van, ismét kedvenc helyem van. Mert elindulok én a buszállomástól, ahonnan igyekszem minél előbb kifutni, az nem jó a játékhoz. Játszom, hogy nem gyalogolok, hanem vonulok. Reggel még lehet ilyet, alig vannak a sétálóutcán. Kiérek a villamossín mellé és sorra vonulok a kedvencek előtt. Itt az első könyvesbolt, ott a második, itt szép ruhák vannak. Azt a kávézót azért szeretem, mert a leándereket szeretem, s itt az a dekoráció. Innen csípni is kéne hajtást gyökereztetni. Jön a másik könyves, jönnek a fehérneműs kirakatok és a színház, amit alkalomadtán felcicomáznak. Mellette pedig a köz, ahol nagy a nyüzsgés, olyan elvegyülős nyüzsgés, amit én szeretek. Itt egyedi kerámiák és kortárs festők a kirakatban a másik oldalon galéria, élelmiszerbolt és a szökőkút. Ezt a villamosból nem látnám, a villamoson csak kapaszkodnék, ráragadva a kezem az izzadtságtól, kosztól ragacsos fogantyúkra.
Itt kint nem érzem az ápolatlanság szagát, nem nézek rá arra, akire nem akarok, nem veszem el az utcán osztogatott újságot, csak ha jó reggelt kívánnak, itt vonulok.
Megvédem a pénztárcám. Ha ebben a hónapban nem is tudtam, a következőben meg fogom. Nem dobok ki pénzt bérletre, mert én gyalogolok.
Én annak születtem, gyalogosnak.
 
 
 Illés Adrienn
 
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu