Kultur
A kigombolt ing
Minden rendben ment, minden el volt rendezve, legalább is én úgy gondoltam. Vettünk fel hitelt, az új élet beindításához, az esküvőt megszerveztük, a szükséges pénzt megtakarítottuk, és én azt hittem, hogy a legfontosabb a szerelem is működik közöttünk









Történt aztán úgy egy hónappal az esküvő előtt, - egy hosszú munkával eltöltött nap után-, hogy vőlegényem vacsora közben, minden átmenet nélkül kifejtette, hogy már rég nem szeret, és állítsuk le a hitelt, az otthonteremtést, az esküvőt, mindazt, ami közös, mert neki jött más az életébe, és vele akar élni.
Vannak történések, melyek kapcsán blokkolódik az ember, melyek miatt nem tud még meg sem szólalni. Ezért maradtam csöndben, ezért nem szóltam. Felálltam az asztaltól, összedobáltam egy hátizsákba, ami a legszükségesebb és egy hotelben töltöttem az éjszakát. Hiába beszélt hozzám, hiába kiabált, kérlelt, én elmentem egyetlen szó nélkül. Nem adtam alkalmat a magyarázkodására.
Másnap a munkahelyen találkoztunk, ahol igyekezett szóra bírni, veszekedést kiprovokálni, mindhiába. Én csak felmondani mentem be délelőtt, s miután elvittem minden dolgomat a lakásból is, délután még beszaladtam hozzá a lakáskulccsal.
Beköltöztem a hotelbe.
Jöttek a telefonok mindenfelől, mi lesz velünk, mi lesz velem, találkozzunk, segítenek ebből kimászni, innen továbblépni. Minősítették őt mindennek, így bátorítva engem, de találkozás nem történt, senkivel. Én egyedül akartam lenni. Nem akartam gondolkodni, beszereztem egy halom könyvet, bevackoltam magam közéjük és olvastam. Nem akartam gondolni sem rá, sem ránk, sem a jövőre.
Meddig is tarthatott, amíg kiolvastam magamból a magányt, a kilátástalanságot, az összetörést? Hetekig!
Néha megesett, hogy kimentem az utcára, csak úgy, céltalanul sétálni, s akkor vettem észre a hotel közelében lévő kávézót. Nálam egy könyv, gondoltam olvashatok itt is, igyekezve emberek közé lassan visszaszokni.
Egy pénteki nap délutánján, úgy négy óra körül lehetett, hogy elhelyezkedtem az egyik ablak melletti széken. Megérkezett egy társaság. Nyolcan ültek le egy távolabbi asztalhoz, csupa férfi, beburkolva cigarettafüstbe, kávé-és sörillatba. Teleharsogták a kávézót, olyan hirtelen, hogy szinte bántotta a fülemet. El is akartam menni, hiszen így nem lehet folytatni a „gyógyulást”, de elindult a póker, és a hangoskodást felváltotta a viccelődés, az élcelődés, néha még mosolyognom is kellett rajtuk. Órákig játszottak, én is csak utánuk mentem fel a szobámba.
A következő pénteken ismét beültem az ablakhoz, hallgatni őket, s aztán ismét. Egyfajta szertartás lett ebből. Még akkor is így esett, mikor már albérletbe költöztem, mikor már munkát találtam, jöttem péntekenként.
Először csak töltődni a hangulatukkal, amiben nem személyre szabottan léteztek, csak, mint egyfajta massza, olyan füstfelhős, nevetgélős massza. Aztán kivált a masszából az egyik férfi. Nem is történhetett volna ez meg, ha nem késik, ha nem gombolja ki az ingét, mielőtt leül. 
Olyan természetesnek hatott, -ami bárkivel megesik egy nyári napon-, nem is értettem miért maradt ott a fejemben. Egykezes mozdulat, érintve a három felső gombot, szabadon hagyva mellkasát. Nézegettem az utcán, másnál is nyitott e az ing? A nyitott ing, a mellkas mélyen belém ívódott.
Most már csak öt figyeltem, ő volt a csapat lelke, a legfőbb ivó, legfőbb cigarettázó, akinek mindenhez fűződik egy története, humoros odaszólása.
Ittam a kávámat, kávéházi asztalomon a hétvégére hazahozott papírmunka halmának takarásában, s lestem a férfit. Olyan banális és esetlen volt az egész, hogy meg is fogadtam, többet nem jövök, mert ez nevetséges, amit én művelek egy kigombolt ing, s néhány humoros elszólás miatt. Nevetséges vagyok. De jöttem, csak ő nem jött. Mivel a társaság mindig mindent megtárgyalt, tudtam, baleset érte, sokáig nem lesz. Elteltek ezzel a hírrel hetek. Hiába igyekeztem nem gondolni rá, hiába dolgoztam éjjel-nappal, ő ott volt, odakövetelőzött. Mondták egymásnak a kártyázó társak, talán most engedik ki a kórházból, aztán mégsem. Én meg vártam, jöjjön már. Nevetséges!
Azon a pénteken túlóráznom kellett, de kellett egy kávé az éjszakai műszakhoz, elszaladtam érte. Nem számítottam rá, hogy ott lesz. Korán volt még ahhoz, hogy ott legyen. Úgy meglepődtem, annyira megörültem neki, hogy küldtem felé egy mosolyt, amint elhaladtam az asztala előtt a pulthoz.
Eddig nem látott meg, hiába ültem ott kétasztalnyira, eddig nem. Lefoglalták a barátok, a kártya.
Úgy hiányzott, gondoltam leülök egy kicsit a szokásos helyemre, meglesni, megfigyelni, és, és talán érdeklődő, biztató mosolyomnak is lesz foganatja.
 Néhány másodpercig néztük egymást, majd elkapta tekintetét. Zavarba jött volna? A kigombolt inges zavarba jött? Csoszogtatta a lábát, elpirult, felugrott az asztaltól, ki az ajtón.
Nem értettem. Én is csak egy ostoba nő vagyok, képzelgek, fantáziálok, eszement.
Ha elment, legalább megnézem milyen cigarettát szív, mert azt is otthagyta az asztalon, akkor léptek be a barátai, mikor már letettem a dobozt. Úgy üdvözöltek, mint akit régen ismernek. Igen, én szoktam ülni az ablaknál, válaszoltam kérdésükre. Mindjárt jön a barátjuk, ma jött ki a kórházból. Mondtam, már járt itt, csak elszaladt. Ha már így történt, üljek le kártyázni. Azt nem tudok. Kérdések, válaszok a harsogó, barátkozó társaságban, mintha mindig is ide tartoztam volna. Talán egy óra telt el, talán kettő, mikor visszajött az én ingesem.
Megörülnek neki, megnyugszom én is, visszajött. Egy rózsát tett elém.
A csapat nem veszi észre, hogy itt alakul egy másik, egy kétszemélyes történet. Leül mellém, és csak szótlanul néz. Akkor sem válaszol, mikor felteszik neki a kérdést: Kezdődhet a kártyaparti? Nem válaszol, csak én:
Mi nem játszunk!
 
 
 
Illés Adrienn
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu