Kultur
A kád
A két majdani szülő élete tizenéves koruk hajnalán akadt össze, s kapaszkodott meg egymásba. Mélyszegénységben cseperedtek, abban létezett a családjuk, a közvetlen rokonság, beleívódott ez már több generációba.












Természetesen kezelték az éhínséget, az emberi butaságot, a tudatlanságot, a nyomorúság közönyét.
A két gyerek elhatározta, ők nem így fognak élni. Ők tanulni fognak, ők jóléttel töltik meg életüket, hatalmas házuk lesz, hozzá autó, jól fizető, szerethető foglalkozás, s ha mindez megadatott, akkor lesz egy gyerek. Ennek a gyereknek mindent megadnak, nem lesz hiánya semmiben.
Nem pusztába kiáltott szó az övék. Kapaszkodtak egymásba. Ha az egyikben nyoma veszett a reménynek, a majdani életvitelük képzetének, ott termett a másik és húzta, tolta tovább társát.
Az egyetemi évek alatt még többet éheztek, mint ettek, rongyokban jártak, de egymást lökve előre, évfolyamelsőként végeztek. Ebből és a hihetetlen akaraterőből következett az állás, először a fiúnak, aztán a lánynak ugyanazon cégnél, más-más pozícióban. Ha esténként, az albérleti szobájukban bármelyikük kétkedett, hogy nem is igaz hova csöppentek, akkor a másik figyelmeztette, ne hitetlenkedjen.. Ez már a közös életük kezdete, már sínen vannak
Kikerültek a bérelt szobából, bérelt lakásba, majd szorgalmuknak, kitartásuknak köszönhetően kapták a szolgálati lakást. Megszerezték a második diplomát, megtanultak még két idegen nyelvet, mindezt együtt, egymás kezét fogva. A férfi már felsővezetői pozícióba lépett, mikor megvették a házat, s átalakították saját ízlésüknek, saját igényüknek megfelelően. A nő már nem vállalta a magasabb pozíciót, összeházasodtak, s tervezték a következő lépést, a gyermeket.
Mire megszületett Szilvia, már két autó állt a hatalmas ház hatalmas garázsában.
Minden tervszerűen haladt, így történt ez a lányukkal is. Amit megígértek neki hajdanán, még évekkel világra jötte előtt, azt meg is tartották. Szerették rajongásig, elhalmozták mindennel, amit csak a gyermekszáj kért.
Kezdődött a mások kezében látott játék babákkal, neki is ilyen kell. Folytatódott a fodros szoknyával, a kopogós sarkú cipővel, az éppen olyan tolltartóval és biciklivel. Adtak, vettek, ajándékoztak korlát nélkül, saját gyermekkoruk korlátjai nélkül.
Az apa olykor-olykor igyekezett fékezni magát, s az anyát. De a feleség ilyenkor mindig figyelmeztette a hajdani fogadalomra. A férj ezért elhallgatott.
Kapta a lány a nyaralásokat, minden évben más-más országba, vetetett magának kismotort, új autót.  A saját lakást, mellyel 19. születésnapjára kedveskedtek szülei, viszont nem kérte. Nem vágyott egyedüllétre, nem akart felelősséget.  Az apa egyik este elgondolkodott, mit is kapnak ők mindezért a lányuktól, de nem jött rá. Ezért kérdezte meg párjától, aki mosolyogva válaszolta: szeretetet. Hitte is, nem is a másik, de nem akart vitázni. Megy az életük, megy azon a sínen, amit ők akartak. Csak a gyerek nem akar sínre kerülni semmiképp. Bukdácsolva végezte az egyetemet, lézengett, szórakozott, őrjítette maga körül a fiúkat. Nem szeretett egyet sem, csak bolondította őket, amíg kedve tartotta, aztán lépett tovább. A "mindent megkapok az élettől” nyugalmával lépegetett tovább. Egészen addig lépegetett, míg bele nem botlott egy egyetemista fiúba. Szilvia, aki Európa szinte valamennyi országában járt már, aki akár egy nap alatt elköltötte egy átlagember átlag fizetését, aki úgy hitte pénzért bármi és bárki megvásárolható, Szilvia szerelmes lett. Nem is lett volna ebből nagy riadalom, csak a fiú nem lett az. A lány eddig sem szeretett tanulni, ezek után viszont még annyit sem üldögélt a tankönyvek felett, mint eddig. Hívta a fiút kávéra, hívta vacsorára, elvitte külföldi rock koncertre a szülei pénzéből. Mentek együtt, Szilvia bizakodott, a fiú jól szórakozott.
Az apa újra leült az anyával beszélgetni, talán bele kéne szólni ebbe, mert a lányuk nem tanul, utazgat, szórja a pénzt és látták, amit kell. Az egyetemista nem szereti gyermeküket. Az anya mosolygott ugyan, és hitte, hogy a lányukat mindenki szereti.
Szilvia néhány nappal a második külföldi útjuk után döbbent rá, anyja és ő nem látják jól ezt a viszonyt. A fiú mással is jár, a fiú másra költ pénzt, mást visz szórakozni. Őt nem.
A lány hazament, gondolkodott, mit tegyen. Hogyan lehet megszerezni azt, amit pénzzel nem lehet. Lehet talán zsarolással esetleg ijesztgetéssel. Nem talált más eszközt, levelet írt. Írta az egyetemistának, ő véget vet életének, sírhat utána, lehet lelkiismeret furdalása, mindez miatta történt.
A konyhában magához vett egy nagy kést, eresztett a fürdőszobában a kádba vizet. Jó meleget, nehogy hamar kihűljön. Töprengett a kád mellett, beleüljön-e, vagy sem. Éppen havi ciklusa volt. Végül is mi baja eshet emiatt? Semmi. Beleült, a kést a kád szélére tette. Míg ömlött a kádba a víz, míg beletöltötte a fürdőhabot, a fürdő olajat, elmélázott. És ha mégis megtenné? Akkor sírhatna utána a fiú, akkor egész életére megnyomorítaná, soha nem lehetne boldog, mert benne maradna, hogy megölt egy lányt. Megölte őt. Hogy is nem lehet őt szeretni? Csinos, csak egészséges ételeket eszik, utálja a kövéreket. Gyönyörű ruhái vannak, csak márkás holmikat hajlandó felvenni. Hogy is nem lehet szeretni őt? Meg kell büntetni ezért a fiút, hadd szenvedjen. Elzárta a csapot, behunyta a szemét, lejátszotta maga előtt az egyetemista szenvedését, amit az ő halála okozhatna. Addig álmodozott, amíg elaludt a forró kádban.
Arra ébredt, hogy az anyja eszeveszetten rázza, és sikítva sír. Egy pillanatra ő is megijedt, mikor feleszmélt álmából, s apja is ott állt a fürdőszobában megkövülve, mint egy szobor. Most tudatosult benne, hogy az apja látja őt meztelenül. Rájuk ordított, azonnal menjenek innen ki. Azonnal! Nem mentek, az apja a kád mellé lépett, megfogta a két karját, nézte a csuklóját, Hiába rángatta, az apja erős volt, odafordította az anyja felé, mutatta a karját. Nézd, nézd! Nincs baj. A kád csurom vér, de nem vágta meg magát, nem attól van a vér. Mit hittetek? Ordított a szüleivel! Milyen ostobák vagytok!
Az anyja ölelgette meztelen testét, az apja kiment, vitte magával a nagykést, kintről hívta maga után feleségét. Az ment, de előbb kérte a lányát, zuhanyozzon le. Becsukódott a fürdőszoba ajtaja. A lány tusolt, öltözött, ment ki. A feleség beszélt volna, a férj nem.  Apja odahozott egy képet az asztalhoz, leült a székre, várta Szilviát.
Anyja a  kezébe adta a fiúnak írt levelét, magyarázkodott, hogy emiatt ijedtek meg. Keresték a lakásban, nevét kiabálták, míg rá nem találtak a kádban, csurom véresen, csukott szemmel, mellette a kés. A gyerek kuncog, csak éppen havi ciklusa van, a levelet pedig nem gondolta komolyan. Mosolyog vele az anyja. Az apja nem. Maga mellé ülteti a lányt, kezébe adja a képet. A lány nem érti, mit nézzen rajta, két tagbaszakadt, sovány, koszos kölök. Ekkor kapta az első pofont, a szék is meginog alatta. Az anya felsikolt, de nem kap szót, az apa folytatja. Még egyszer megkérdezi, mit lát lánya a képen. Most sem érti a gyerek, magyarázza, talán hajléktalanok. Második pofon. Az anya sír, a gyerek csak majdnem. Az apa ismét kérdezi, mit lát. A lány markolja a képet, arca vörös apja kezétől. Lát két gyereket, egy lányt és egy fiút, fogják egymás kezét, valószínűleg szegények. Most nincs arcra ütés, jön a következő kérdés: megismeri- e őket. A lány fél, mert életében nem ütötték még meg a szülei, itt valami történik, vigyáznia kell. Hangosan gondolkodik, honnan is ismerhetné őket? Ilyen embereket ők nem ismernek.
Az apa nézi feleségét, nézi gyermekét. Töpreng, hol eshetett hiba a számításba. Minden úgy ment, ahogy akarták, ez a két egymást fogó kéz azóta is kapaszkodik a másikba, de itt a harmadik keze, aki nem tud. A harmadik keze, nem látta honnan jöttek, nem tudja, mit éltek át, nem volt ott, akkor még nem volt ott.  
Elmeséli a lányának, ez itt az apja, ez itt az anyja, akiket ő nem ismer.
Segíteni fog neki a megismerésben. Holnapra összepakolja fontos holmiijait, holnap elköltözik a kis lakásba, amit tőlük kapott. Igyekezzen munkát találni, hogy fenn tudja tartani magát. Ne keseredjen el, ha nem sikerül, akkor még mindig mehet albérletbe, úgy talán olcsóbb az élet. Holnaptól innen nem kap pénzt, holnaptól ez a két kéz csak hétvégén szeretné őt látni, akkor is csak ebédre. Holnaptól ő a maga ura. Ide nem jöhet semmiféle segítségért, ide csak akaraterőért, bátorításért, feltöltődésért, szeretetért jöhet. Itthon soha többet nem ütik meg. De abban biztos lehet, kapni még fog, sokkal nagyobb, sokkal fájóbb pofonokat, mint az atyai.
Az anya nem szól, a lány képtelen rá, bármit is mondani erre. Délután összecsomagol. Másnap beköltöztetik szülei a lakásába, magára hagyják.
Az egyetem abbamarad egy időre, nem tud mellette dolgozni is, ennie pedig kell. Egyedül van, először az életében.
Hónapokig emészti magát a képről mondottak miatt, a szüleiről mondottak miatt. Ez ad erőt ahhoz, ne törjön meg, vasárnaponként mosolyogva üljön le szüleivel ebédelni.
Hónapok telnek el, mire megtanulja ellátni magát, míg rájön a pénz értékére.
Elvégzi az egyetemet, végzettségének megfelelő munkahelyet talál, s leülnek a vasárnapi ebédhez.
Ül a szüleivel, a vőlegényével, szedik a húslevest, kanalazzák hozzá a cérnametéltet.
Megvárja, míg apja is kiszedi, csak akkor kérdezi meg, másképp látja-e már hány kéz fogja egymást.
A vőlegény nem érti az após válaszát, értetlenül figyeli leendő felesége reakcióját.
Mert az egyik azt mondja, évek óta három, amiből lesz talán négy.
Szilvia könnyezve, mosolyogva kanalazza levesét

Illés Adrienn
 
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu