Kultur
Szocsutra Szamora
A gyerek durcásan állt az ajtóban. Várta az anyját. Mellette nagy, megpakolt táska, benne a tisztasági csomag, váltóruha, óvodászsák, minden, ami az első nap már kell az óvodában
A gyerek durcásan állt. Nem tehetett mást, csak ennyi maradt neki, a durca. Mert próbálkozott már mással is. Először is a hisztivel, ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak a felmerülő probléma kezelésére. Óvodába kell menni. A hiszti, mint feneket a földhöz verni, mint játékot a falhoz csapni, mint kikapcsolni a rádiót, mert azt az anyja hallgatni akarja, s így legalább felidegesítheti. De nem tudta. Mivel a hisztivel való próbálkozás csúfos kudarcot vallott, jöhetett a sírás, mindenféle érzelmi töltéssel fűszerezve. Miszerint ő még mindig a bölcsödét akarja, legfőképpen a dadus néniket akarja, neki nem kellenek óvó nénik, nincs szüksége óvodára; neki csak bölcsőde kell.
Mindhiába. Nem is értette, hogy ennyi próbálkozás után is, a felnőtt miként maradhat hajthatatlan; más esetben már régen megtörte volna. Most nem. Ezt valóban komolyan gondolja anya. Több eszköze nem volt a gyereknek, ezért csak állt szótlanul, száját olyan szorosan összeszorítva, szinte kékült bele. Az anyja összekapkodta saját csomagját, s indultak a Napsugár csoportba,
A szülő látta a durcát, a szájat, mindenesetre elmondta, mi vár a gyerekre az első nap. Most anya beadja az óvodába, ott lesz pár órát, de ebédidőben hazajönnek, egész délután együtt lesznek. A gyerek szemei nem jelezték, örül a hírnek, csupán akkor csillantak fel, mikor elhaladtak a bölcsőde előtt. Az anyja látta, s azonnal elrendezte  gyermekében, hogy igen, az óvoda felé vezető út a régi barátok előtt halad el. Milyen jó ez, legalább láthatja a régi helyet. A csillogás eltűnt, maradt az összeszorított ajak.
 Megérkeztek. Búcsúztak; hosszan, nehezen, kis sírással. Anya visszajön, már otthon fognak ebédelni.
Az óvónők igyekeztek a fel-feltörő sírást csitítani hol az egyik, hol a másik gyereknél. Próbálkoztak mindenféle keserűséget elterelő művelettel, míg aztán megegyeztek egymással, kiviszik a beszoktatási időt töltő aprónépet az udvarra.
Az udvar pedig hatalmas, tele azzal a sok gyerekkel, tele nevetéssel, sírással, játékkal.
A gyerek akkor fejezte be a sírást, mikor kiderült, az udvaron folytathatják a bent elkezdetteket. Akkor ő folytatja is. A kimenetelő csoport tagjai a szabad levegőn annyifelé szaladtak, ahányan voltak, talán még többfelé. A gyerek nem szaladt, csak lesekedett.  Leste az óvónőket, merre figyelnek, kit vigasztalnak, kit vesznek ölbe. Ismerte ő már a kapuk nyitási elvét., számtalanszor látta a bölcsödében, hogy is nyitható. Nem volt ez másképp itt sem. Ki is nyitotta hamar, be is zárta villámgyorsan. Futott, ahogy csak bírt, futott a bölcsőde, a régi, jó megszokott hely felé. Legalábbis a maga hároméves eszével azt gondolta. Az irány azonban nem volt egészen pontos. Elég sokat futhatott, mire erre rájött. Nem ijedt meg, a lényeg az, nem ott van, ahol nem szeretne lenni. Az óvodánál az utca sokkal jobb. Már nem futott, sétált, kirakatot nézegetett, amíg csak el nem fogytak a nézegetnivalók, mindaddig, míg el nem jutott a város peremén fekvő kiserdőig. Volt ott egy utcai csap, ahol ivott, mert elég régen tekergett odakint ahhoz, hogy megszomjazzon.
Ott szólította meg egy idős bácsi, hol van az anyukája, vagy az apukája, kivel van ő itt. A gyerek egy pillanatig eltöprengett, mert az apukáját ő soha nem is látta, az anyukája, meg csak ebédnél lesz mellette, addig is, nem tudja, hol van. De a bácsi állt, követelőző tekintettel, ezért jobbnak látta futásnak eredni az erdő felé.
Mikor az anyja ment érte, még kint játszottak a többiek az udvaron. Vett gyerekének egy tábla csokoládét, hátha megenyhül az elszakadás, az új hely okozta görcs miatt. Kereste előbb a gyereket ő, aztán lépett oda az óvónőkhöz, nem látja az övét sehol. Kapta a nyugtató választ, biztos itt van, hol lenne máshol, máris megkeresik. A csoport összeállt, a csoport bement ebédelni, mikor még mindig keresték, átkutatták az udvart, végigpásztázták az épületet. Kereste a gyereket a konyhafőnök, a karbantartó, a titkár, a vezető, a dada, az udvaros, mindenki.
Az anya igyekezett nem elveszíteni önuralmát, ő telefonáltatott a rendőrségre, ő hívta a mentőket. Sehol nincs hír. Jött más szülő is, vitte saját gyermekét, s ijedezett, eltűnt a másik. Hogy veszhetett el óvodából gyerek?
Az anya kiment az udvarra, gondolkodott kit is hívjon? Hova mehetett a gyerek? Hívta a szomszédot, lessen ki, nincs- e ott? Nem volt. Tárcsázta a bölcsödét, hiszen látta a gyerek, errefelé jöttek, kötődött oda, ezért hátha. Mindent átkutattak, mindenhová belestek, ott sincs.
Akkor nyitott be az óvoda udvarára az idős ember, az anya volt az első ember, akitől megkérdezhette, nem innen tűnt-e el  egy barna hajú, barna szemű, zöld pulóveres, barna nadrágos kisfiú?  Mert ő végigjárta már a környező óvodákat, kérdezgetve, teljes-e a létszám? Az anya belekapaszkodott a kezébe, mutassa az utat. Meg van az ő fia?! Hol van az ő fia? Az idős úr vezeti, ügyesen irányítja, egész úton nyugtatva a most már felzaklatott szülőt. Mondja, nem lesz baj, itt lesz, rá fognak találni, szorítják egymás karját. Az erdő előtt megálltak. Nem szólalt ott meg kérdés, csak egymásra néztek, az öreg bátorítóan, a fiatal kétségbeesetten. Itt? Itt veszett nyoma?
Most az úr telefonált, az anya nem tudott, leült a földre, nézett a fák közé, nem bírt megszólalni. Jött a rendőrség, de neki nem volt elég szolgálatban álló, mozgósítható embere;  jöttek katonák. Kivezényeltek százhúsz kiskatonát, s kettesével nekivágtak az erdőnek néhány méteres sávban haladva egymás mellett. Mire elindultak este kilenc óra volt. Az anyát nem engedték a rendőrök, vigyáztak rá. Nem mondták el neki, de féltek attól, talán nem úgy találnak rá a gyerekre, hogy azt ő láthassa, talán nem is él. Nincs bizonyosság semmi felől, ha hírt kapnak, azonnal szólnak rádión a mellette álló rendőrnek
Ült az anya, mellette az öreg, s ott a rendőr. A többi indult, lassan haladva, mindenhová benézve, minden bokrot, minden lombkoronát végiglesve, folyamatosan kiabálva a kisfiú nevét. Zengett az erdő, recsegtek a bokrok, a megcsapkodott fákról hullott a levél. Egyre halkabban hallatszott a gyerek neve, ahogy komótosan, lépésről- lépésre haladtak az erdő belseje felé.
Most tűnt csak fel, hogy a kiserdőnek nevezett rengeteg valójában milyen hatalmas, mert két órája semmi hír, már hang sem jön a sűrű felöl. A közvilágítás felkapcsolva, ülnek hárman az egyik lámpaoszlop alatt. Az anya elbizonytalanodik, megtörik, beszélni kezd. Ha mégsem jól látta az öreg, ha mégsem ide szaladt be, s ha beszaladt és már kijött onnan, ha valami vadállat elkapta, ha egy beteglelkű felnőttel találkozott össze? Neki csak ez a gyerek van, mert az apa, ha egyáltalán annak lehet nevezni, az már a terhesség alatt kilépett az életükből. A fiának nincsenek nagyszülei, ők már a gyerek születése előtt eltávoztak. Ki marad neki? Ez a gyerek kedves, érzékeny, intelligens, közvetlen; itt bármi lehet, akármi megtörténhet. Mondjanak neki valamit, segítsenek neki, most ez hogy lesz?
Megszólal a rádió. Itt a gyerek- vétel .- életben van - vétel- nyugtassák meg az anyát- vétel. Mire a szolgálatos mondaná a szülőnek, amit mindhárman hallottak, ő már rohan be a sűrűbe, szalad a fák közé. A rádiós futna utána, a bácsi kapja el karjánál; hagyja, hadd menjen. És ha nyoma vész, sötét az erdő, ott nincs világítás. Nem lesz baj.
Fut az anya, keresi a sötétben tapogatózó keresőlámpák fényét. Arcát, karját, lábát összekaristolják bokrok, fák, melyeknek nekimegy, melyek mellett elrohan. Percekig rohan, mikor látja az apró fénycsóvákat, a zseblámpák fényeit..
Nekiszalad a katonának is, aki hozza a fiát, átveszi, átmarkolja az ölébe az átfázott gyerektestet, szorítják egymás nyakát. Az anya köszöni, ezerszer köszöni a Fennenvalónak, hogy meglett, a kisfiú pedig hadarja, duruzsolja az anyja fülébe, hogy, ugye ügyes volt, mert hiába eltévedt, eszébe jutott, amit régen mesélt neki , ha nem találja az utat, akkor álljon meg, üljön le, hogy megtalálják. Ügyes volt, hát persze, hogy ügyes volt.
Menetelnek ki az erdőből a katonákkal, csak ölelik egymást, már nem beszélnek, csak mikor kiérnek a lámpafénybe akkor mondja az anya,  a gyermek arcát simogatva:” Ilyet többé ne csinálj Szocsutra! „  A gyerek elpityeredik, mert látja a felnőtt zilált arcát, tele a haja levéllel, karja vérzik az ágak csapásától, ráérez, nagy kárt okozott. Maszatos az arca, s nehezen bújnak elő a szavak: „ Ígérem, soha többé Szamora.” 
A katonáknak megköszönik, a rendőrök pedig hazaviszik őket, kérik, jöjjön az öreg úr is. Kíváncsi a rendőr, megkérdezi az autóban, mi is az a szocsutra szamora? Nincs értelme, csak megálmodta egyszer a kisfiú ezt a két szót, azóta becézik ezzel egymást, ne legyen hasztalan az álom.
Hazaérnek, nem lehet eleget hálálkodni az öreg úrnak, akit szintén hazafuvaroznak. Az anya pénzt akar adni, süteményt akar lehozni, de az nem engedi. A kisfiú töri mega anyja hála ötleteléseit, előveszi zsebéből a botocskát, amit az erdőben talált, ami vezette őt előre. Ez jó lesz, ez szép köszönetnek. Mindenki hazatérhet. Éjfél múlt, vége a napnak.
Másnap elbocsátják a két óvónőt, egy időre felfüggesztik az óvodavezetőt. Szocsutra pedig másik óvodába megy, ami nem esik útba a bölcsőde felé, ahol jól zár a kapu. Habár az már nem is számít, mert meg lett ígérve Szamorának.
Ilyet soha többé.
 
Illés Adrienn                                                                                            
 
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu