Kultur
World Trade Center
 
John huszonötödik születésnapjára készülődött. Reggel, fél kilencre sietve beért munkahelyére a World Trade Center tizenhatodik emeletén lévő irodájába, ahol egy multinacionális külkereskedelmi cég európai ügyekért felelős igazgatója volt.
















Villámgyorsan elintézte a legsürgősebb ügyeket, kiosztotta a napi feladatokat, fogadta a kollégák jókívánságait és mindenkivel mentegetőzve közölte, a mai napját Barbarával tölti, úgyhogy szabadságon lesz.
Barbara már rég megígértette vele, hogy e negyedévszázados egyszeri és megismételhetetlen jubileumi szülinapot együtt töltik, úgy ahogy ez egy boldog szerelmespárhoz illik. Égszakadás, földindulás, de még a sürgős, halaszthatatlan üzleti ügyek sem számítanak, nem jöhet közbe semmi, tudatosította vele már hetek óta , s nem véletlenül. Mikor közös programot beszéltek meg előre, mindig közbejött valami. Most ez elő nem fordulhat, szuggerálta John-ba, megnyugtatva magát. John boldogan indult a huszonnegyedik emelet kávézója felé, ahol háromnegyed kilencre beszélték meg a randevút. Barbara még nem volt ott. Az ablak melletti kisasztalhoz ült, majd a szokásos kávéját és ásványvizet rendelt. Háromnegyed kilenckor felállt és az üvegablakon lenézve az utca forgatagában próbálta felfedezni Barbara alakját. Az utcán nyüzsgő, siető emberáradatban ez reménytelennek tűnt, de ő csak állt és nézte az épület bejárati részét. Most már biztosan késni fog –gondolta-, hisz ha most megpillantaná, akkor is még vagy jó tíz perc, hogy kedvese felérjen. Már éppen készülődött ismét leülni, mikor meglátta a repülőt.
Látta, hogy jön. Látta a hatalmas testet. Szemtől szembe ált és látta, ahogy az épületnek jön. John megbénulva állt és pillanatok alatt verítékben úszott. Érezte, hogy itt a vég. Nyakán az erek kidagadtak, artikulálatlan hangon üvöltött, majd összeesett, elvesztette az eszméletét. Szerencséje volt. A becsapódást, a rémületet, a káoszt, az összeomlást, már nem érzékelte. A tűzoltók mentették ki. New York egyik legjobb magán klinikáján-melyet a cég fizetett- két hétig feküdt kómában. Három hónap gondos kezelés után az orvosok szerint úgymond a körülményekhez képest, „gyógyultan” bocsátották el.
John befejezte a pakolást. Gondosan bezárta a bőröndöket, s még a hevedereket is becsatolta. A számzárakat 0911-re, születése napjának dátumára állította. Kézi táskájának biztonsági zárát viszont az évszámra1976-ra kódolta. A bőröndöket a kandalló előtti kanapéra egymásra helyezte, majd a tetejére a kézi táskát. Kikészítette útlevelét, repülőjegyét, hitelkártyáit, kulcsait. Elégedetten nézte az elkészült bőröndpiramist, majd a számítógép asztalhoz lépett és  hajnali négyre taxit rendelt az Interneten. A nappali világítását lekapcsolta, csak egy kis állólámpát hagyott égve az íróasztal mellett. Sietve a fürdőszobába indult. Zuhanyozott, megborotválkozott, majd fürdőköpenyébe bújva az íróasztalhoz ült. Papírt, tollat keresett és írni kezdett.
-Drága Barbarám! Szeretlek! Nagyon szeretlek!- Eddig jutott, mikor a tökéletes csendet a kávéfőző éktelen sípolása törte meg. Szinte összerezzent, hisz már el is feledte, hogy zuhanyozás előtt odakészítette a feketét. Imádta a kávét. Erősen korlátoznia kellet magát, hogy napi háromnál többet ne igyon. Így volt a dohányzással is. Leszokni nem volt képes, de már hónapok óta sikerült a cigik mennyiségét napi tíz szálra redukálnia. Ez nagy szó volt, hisz alig egy évvel ezelőtt még láncdohányosnak számított. A bárszekrényhez lépett és kivette a 
csak ünnepnapokon használt –még tavaly Párizsban vásárolt- eredeti kínai, kézzel festett porcelán kávés csészéjét. Kitöltötte a mennyei illatot árasztó, frissen gőzölgő presszókávét. Két cukor, módszeres kevergetés, rágyújtás, mély slukkok a cigarettából, játék a füstkarikákkal következtek szépen sorban. A hatalmas bőrfotelban ülve élvezte a nyugalmat, a csendet, a pillanat örömét, melyet csak a behallatszó esőcseppek kopogása tört meg.
John felállt, eloltotta a kislámpát és a teraszajtóhoz lépett. Elhúzta a függönyöket, szélesre tárta a belső üveg és a külső zsalugáteres ajtó szárnyait is. Még mindig és egyre jobban esett. Az ablakok zsalugáterein vad táncot jártak a kora őszi esőcseppek. A frissen lakkozott fán szinte doboltak. Pam, pam ,pa-pam. A koromfekete égboltból, szinte láthatatlanul ömlő, zúduló áldást a kert gondosan nyírt füve sem bírta már elnyelni. A kapu előtt pedig már hatalmas tócsákban állt a víz. Nem is víz, ez már a tenger. Egy idő múlva kapu alatt kifolyt, ki az utcára, szabad utat keresve, törve, hömpölyögve le a dombon a kanális felé. Ott meg már a víznyelő nem bírta magába fogadni. A csatorna megtelt, és mint aki jól végezte dolgát, hörögve megadta magát. A tengernyi víz visszafelé folyt, szinte járhatatlanná téve az utat. Hajnalban, hogy indulok - töprengett-, ha ez így megy tovább? A taxi nem fog tudni feljönni.
„Csendesedj, pihenj meg, ne szakadj!” -próbált az égiekkel szót érteni. Állt, nézte az esőfüggöny mögül néha fel-fel villanó hold alig kivehető kicsinyke szeletét, majd egy hírtelen elhatározással kilépett a teraszra, ki a szakadó esőbe.
Imádom az esőt! Imádom a csendet! Imádom az éjt! Imádlak Barbara!
-Ordította csuromvizesen az éjszakába-
Rágta, formálta a szavakat. Sze-sze-szeretlek! Ismételte féktelenül. Bátran megtehette, hisz tudta úgysem hallja, hallhatja senki.
John néma volt.
Barbara a New-Yorki repülőtér aulájában idegesen figyelte, hogy mikor írják már ki végre a Budapestről érkező repülőgép pontos időpontját és terminálját. Csak most ne jöjjön közbe semmi-, mondogatta, próbálta nyugtatni magát-. Gyere John várlak! Szeretlek! Ölelj meg! Szeress, soha többet ne menj el! -cikáztak a gondolatai- Még vagy egy fél óra, ezt már kibírom, ki kell bírnom, mint ahogy az utóbbi éveket is kibírtam, kibírtuk. Kibírtuk, hogy Budapestre helyeztek. Beláttam, beláttuk, de sose hittük, hogy csak ott tudtak megfelelő munkát biztosítani a tragédia után. Mindegy, eltelt. Már csak az enyém vagy, én a tied. Többet nem engedlek egyedül sehova. Gyere, ne késs! Rohanj hozzám. Igaz, mikor én elkéstem, megúsztam. Késs el csak ne legyen semmi baj. Késs, csak gyere. Érzem, tudom, hogy szeretsz, imádsz, még ha nem is tudod mondani. Elég, ha rám nézel, az mindennél többet mond.
Este esküvő. Nászút, két hétig csak te meg én. Gyerekek, boldogság. Soha, soha többé nem engedlek el. Szeretlek.
Barbara, huszonkét évének, fiatalságának minden lendületével rohant John felé, mikor megpillantotta kilépni a zöld folyosóról. 
John csomagjait ledobva, a zsúfolt váróteremmel mit sem törődve szinte repült jegyese felé.
Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! –rohant és ordította John, hogy szinte vízhangzott a váró.
A tömeg szétnyílt, a két szerelmes egymás karjaiba borult.
A biztonsági örök, alig tudták szétválasztani őket.
John rendzavarásért, csak pénzbírságot kapott. 
Százszor és hangosan mondta:Köszönöm, köszönöm, köszönöm…..

Ocsenás Gábor





 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu