Kultur
A hadnagy
Ha jól számolta, betöltötte 26. életévét. Ha jól számolta legalább négy éve nem járt otthon. Mert mindennek, ennek a sok szörnyűségnek az elején még otthon volt, de akkor sem engedték haza, egy percre sem nézhetett haza.










Levelekből tudott meg néhány dolgot. Így tudta meg, a felesége gyereket vár, az ő gyereküket. A gyerek kislánynak született és Annának keresztelte a feleség, az ő édesanyja után Annának, mert az ő távollétében az édesanyja meghalt. Annát csak leírásból, csak papírmutatóból ismeri. Tudja, fekete fürtös haja van, szürkéskék szeme, mint neki és állandóan kacag. Annak ellenére kacag, hogy lőttek körülötte, meghaltak körülötte, hogy aludtak pincében, mezőn és a legutolsó hírek szerint csak kétéves kora után alhatott otthon, mert az szerencsére nem veszett oda. Az otthon. Ennyit tudott a levelekből.
Talán mást is írtak, talán írta a feleség, hogy szereti, várja haza, siessen haza, de ez nem számított, csak Anna. A többivel nem foglalkozott, mert az itt nagyon nehézzé tette volna az életet. Ezért nem tartott meg egy levelet sem. Ezért nem engedte meg egyre fogyatkozó katonáinak sem, megtartsanak akár egy sort is leveleikből. Ha valamelyik meghalt nem temettek vele leveleket, csak képeket engedett, mást nem.
Az ő katonái nem verhettek, nem erőszakolhattak meg nőket; mert ő ezt sem engedte. Inni lehetett, kiabálni lehetett, sírni lehetett, de emberi méltóságában meggyalázni másokat, azt nem. Ez így volt négy éven át és aki megmaradt, aki életben maradt mellette, mindvégig így létezett, így szaladt végig a háborún.
Nem tudta, honnan az erő magában. Maga sem tudta, miért nem roppan össze, soha nem roppan össze. Haladt végig a ranglétrán, négy év alatt lett hadnaggyá, négy év átélt szörnyűségei emelték fel hadnaggyá. Nem csak ő nem tört össze, nem csak magában tartotta az erőt, a többiben is. Volt, aki legjobb barátot veszített, volt, aki szorította markában társa alig- alig pumpáló szívét, hátha velük marad, de nem. Volt, aki fél karját hagyta el valamelyik harcmezőn, volt, aki egyik szeme látását; itt már minden volt. Azt sem számolta hányan vesztek oda, az egyik közkatona mondta, számolta egy ideig, jelentette egy ideig neki. Az egyik jelentésnél megkérte, többet ne számolja, többet ne mondjam se neki, se a többinek.
De ezek az idők elmúltak, talán valóban elmúltak. Ők most még mindig nem otthon vannak, de már közel járnak ahhoz. Most felszabadítanak és aztán mehetnek haza. De ebben sem kell biztosnak lenni, nem szabad benne reménykedni, mert most ez van. Most nyugalom van.
Megállhattak ebben a kis szabolcsi faluban. Vannak ők tizenketten, alszanak itt az istállóban ennél a parasztembernél, akinek szintén elvitte családját ez a háború. Legalábbis ezt mondta. A faluban nincs már német, a faluban 4-5 éves gyerek a legidősebb, szinte csak öregek és néhány férfi van.  Őt ez sem érdekli, ő tudja, őket nem várták itt, őket félik, de nem ez a fontos. Itt kell lenni, amíg nem mehetnek haza.
A paraszt, a szállásadó hívja, aludjon bent a házban. Nem első éjszaka hívta, csak most, hogy eltelt legalább 24 az éjszakákból és látja ez az ember, ők nem azok, akikről hallottak. Ők nem ütnek, rabolnak gyaláznak, itt csak ivás lehet, meg ének, más nem. De ő nem alszik bent, mert azt megfogadta, ha ágyban fekszik, akkor már ott lesz a felesége, addig nincs ágy.
A parancs nem érkezik, de ők tudnak róla, folyamatosan hívják őket haza. A katonák végigvergődtek csatákon, végigöldöstek, végigéltek megszámlálhatatlan halált és már mennének. Türelmetlenek. Mindennap van vita, összezörrenés, de ő rendet tesz. Mindig.
A hadnagy lesétál reggel a paraszt kertjének végébe, ott mosakszanak, ő az utolsó, így van a rend. Ez 24 napja, minden reggel így zajlik. Már majdnem végez, mikor lövést hall. Pedig ennek is régen hallotta már a hangját. Sietve felöltözik, futva megy vissza a házhoz. Az egyik katona nem józanodott ki tegnap óta, hiába a korai óra, részeg. Áll vele szemben a paraszt, a katona nőt követel, kezében a puska és nőt akar. A paraszt mondja itt nincs nő. Éppen odaér, mikor ismét emelkedik a fegyver, de nem egyedül ordít rá a katonára. A kislány ordít vele. Ő ordítja: Tegye le a fegyvert katona! A kislány ordítja: Édesapám!
A katona leejti a fegyvert, eldől, mint a liszteszsák. , mert a gyerek a nyakába ugrik és nyomja a szemét.  A hadnagy leszedi a gyereket, a fürtös hajú, szürkéskékszemű gyereket ölbe veszi, óhatatlan szalad ki a száján: Anna. Egy-két szót ismer a magyarból, a magyar is csak egy-két szót tud oroszul, de ezt megértik. A paraszt odalép, átveszi a gyereket, s mondja a helyesbítést: Irén., a lány neve: Irén. A hadnagy csóválja a fejét, óhatatlanul gördülnek le a könnycseppek az arcán, suttogja: Nem, Anna. Mindenki érti, nem kell nyelvtudás, elég ehhez a háború.
A hadnagy leviteti a részeget a patakhoz, józanításra.
A hadnagy rendbe szedi magát, ha ő elgyengül, gyengül a többi is. Az egyik katona kérdezi meg, honnan jött elő ez a kislány, az Irén, hiszen a paraszt azt mondta odavesztek mindannyian. A hadnagyot nem érdekli, ne érdekelje a katonát sem.
Már esteledik, mikor a házigazda kimegy hozzájuk, viszi a bort, a pálinkát. Eddig is hozta. Hívja a hadnagyot, szeretne valamit mutatni. 
Elviszi az istálló mögé. Egy apró fészer, tetejéig felpakolva szénnel, megkerüli az ember, követi a katona. Oldalról mögé lehet menni, a szén mögé. Éppen esznek, kenyeret eszik a család. A paraszt családja. A paraszt letagadott, halált hazudott családja. Ott a feleség, ott a három fiú, ott a három lány. Két serdülő lány és Irén… Anna.
A paraszt ismer egy-két orosz szót, a hadnagy ismer egy-két magyart. A háború, a félelem a közös nyelv. Ki mondja a másiknak, melyik csatornát használva, nem számít. Jöjjenek csak ki, igazolták, itt nem lesz bántódás. Este már a házban alszik a szabolcsi család.
Kapnak a katonák reggelit, kapnak vacsorát, kapnak inni. Még 20 napot maradnak, békében, hátul az istállóban. Akkor jön a parancs; mehetnek haza.
A szabolcsi leírja a címét egy papírra, s kér valamit a hadnagytól.
A hadnagy 12 nap múlva ér haza. Otthon van.. Megismeri a fürtös hajú, szürkéskék szemű lányát, aki csak hónapok múlva tudja hívni apának; ágyban alszik a feleségével, s teljesíti a magyar ember kérését.
                                                                                
Ezért van kitéve a szabolcsi ház vendégszobájában Irén gyerekkori fényképe mellé egy orosz kislányé: Annáé.
 
 
Illés Adrienn


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu