Kultur
Az ebéd
Miután elkészült, mert a konyhába lett készíttetve, méretre szabva, színre szabva, hogy éppen odailledjen. Miután elkészült, frissen festve elfoglalta a helyét a hatalmas konyha közepén.











Elkészült az első, az asztal mellett eltöltött vasárnapi ebéd. Ami aztán évtizedeken át folytatódott, a vasárnapi ebédek sora. Először ketten ültek le mellé, az akkor még friss házas, nagyapa és nagymama. Nem ültek sokáig kettecskén, mert megszületett a lányuk, odakerült az etetőszék az asztal mellé. S ültek ott hárman.
A vasárnapi ebéd levese mindig ugyanaz maradt, mindig a húsleves, mindig tyúkhúsból készítve. Mert tyúk az rengeteg volt a később majdan kuláknak nevesített családban. De készülhetett volna az ebéd kakasból, vagy libából, marhából, kacsából., mert ezek mind részei voltak a gazdaságnak. De a leves csak tyúkból lehetett.
Másodikként lehetett változatosan, de csak húsfélét és csak vasárnap. Jöhetett pörkölt, vagy sütés, vagy rántás, vagy valamiféle mártás. Itt előfordult már a bárány, a szomszédos gazdaság báránya, vagy lehetett valamiféle vad, a kedves rokonoktól, ismerősöktől.
Ezt követte a sütemény. Lehetett torta, ha éppen olyan alakalom volt, ami az aktuális vasárnaphoz köthető. Ha viszont egy egyszerű családi , vasárnapi ebéd, akkor fánk, vagy piskótatekercs, minden mindegy, csak sütemény legyen, csak házi sütemény legyen. Csak a feleség süsse.
Ültek néhány évig hármasban, éppen 12 órai harangszóra elkezdve az ebédet. Ezt, de csak ezt az ebédet nem zavarhatta meg senki. Egy ideig akadt olyan, aki próbálkozott, de ilyenkor nagyapa felállt az asztaltól, elnézést kért az asztalnál ülőktől, kiment a zavaróhoz, s megkérte jöjjön később, menjen haza, s ebéd után keresse meg ismét. Nagyapának nem mondott soha senki ellent. Híre is ment, hogy bármelyik nap feláll az asztaltól, de vasárnap őt békén kell hagyni, békén a családjával.
Néhány év múltán már négyen ülték körül a téglalap alakú ebédlőalkalmatosságot. Nagyapa, nagymama, a lány és a vej. Mindenki éppen délben asztalhoz ült, s nekiláttak az egész délelőtt készülő ételeknek. A pontosság csak egy ideig ment. Egészen addig, míg sorjában meg nem érkeztek az unokák, a két fiú. Ők soha nem késték le az ebédet, a vej volt aki csúszkálni kezdett vele. Mi lehette az oka, mi ne , nagyapa nem firtatta. Egy ideig.
A csúszkálás nem volt hosszú idő, csak éppen annyi, hogy ők öten meg nem ették e levest, a vej rendszerint akkorára éhezett meg, éppen a második feltálalása előtt. Így a második feltálalása várt, míg a vej is kiszedte magának a levest, s folyhatott tovább az evés.
A nagyapa, a nagymama nagy gazdaságot vezetett. Sőt, nem csupán vezette, dolgozott benne.  Hatalmas termőföld, rengeteg jószág. Dolgoztak a vetésben, a trágyázásban, az aratásban, az etetésben, a szüretben mikor miben, mikor minek következett a szezonja. Hétközben ritkán adódott alkalom a közösen töltött időre, hacsak nem este.. Ilyenkor nagyapa és nagymama megbeszélte a napot, megbeszélte a holnapit, s nyugovóra tértek. A lány és a családja csak vasárnapra utaztak át a másik városból.
A lány nagyon szerette az apját. Szerette a tartását, szerette a tisztaságát, szerette az élethez való kedvét. Nagyapát mindenki szerette. A feleség, az unokák, a napszámosok, a gazdái, valóban mindenki.
A vej más volt. A vej máshonnan jött, más útravalót kapott, máshogy idomult a családhoz, máshogy a nő tiszteletéhez, az élet dolgaihoz. De nagyapa befogadta őt is, asztalhoz ültette. A lány őt választotta, akkor ezt tiszteletben szeretetben kell tartani.
De a vej késett, egy húsz percet mindig késett a gyomra az éhezéssel. Nagyapa nem szólt, csak mikor a kisebbik unoka leült az apja mellé újságot nézegetni, mert ő sem éhes még. Nagyapa felállt az asztaltól, ahol még nem szedték ki a levest, megállt az újságot nézegető vej előtt, elmondta, hogy az ebéd az most van, ha most nem éhes, az nem baj, de akkor az ő terítéke lekerül az asztalról, majd otthon, a saját házában megeszi. Ha viszont az ő házában akar enni, akkor éppen itt az ideje. A vej felállt, az asztalhoz küldte a kisebbiket enni, s indult volna ő is; de nagyapa még mondott egy mondatot. Az asztalnál tiszta kézzel, tiszta körmökkel eszünk. A vej elment a fürdőszobába, s éppen odaért a terítékhez harangszóra.
Nem volt többet késés. Ha viszont az asztalnál ülő nekilátott a nekilátnivalóknak, illett egymást megvárni. A gyerekek nem értették, miért kell mindig megvárni, amíg a többiek befejezik az evést, miért csak együtt lehet asztalt bontani. De csupán addig nem értették, amíg be nem tudtak kapcsolódni az asztal fölött folyó beszélgetésbe.. Hozták az óvodai, hozták az iskolai élményeket, meséltek barátokról, meséltek táborokról, a másik nagyszülőkről, az életükről. Ottmaradtak bontásig az asztalnál. Tartott ez így évekig. Egészen pontosan tizenegy évig, a nagyapa haláláig.
Nagyapa elültette a magot, az együtt töltött idő hasznát. Mégis más lett. Ültek az asztalnál öten. A lány válása után négyen. A lány városról- városra vándorlása után hárman, mert a két unoka jött. Jöttek ugyanúgy minden vasárnap. Aztán, hol az egyik jött, hol a másik, s ilyenkor csak kettesben ültek a nagymamával.
S megtörtént, senki nem jött. Ült a nagymama egyedül. A lánya ismét rendbe tette az életét, s hívta magához  nagymamát, ne üljön olyan sokat egyedül annál az asztalnál.
Nagymama eladta a gazdaságot termőföldestől, jószágostól, mindenestől, s odahagyta a házat is. Vitt magával bútorokat az új házba.
A nagy válogatás, a nagy pakolás közben megtorpant az asztal mellett. S ha már megtorpant, le is ült mellé. S ha már leült mellé, végigsimította ott, ahol évtizedeken át a szeretett férfi ült, az asztalfőn. S ha már végigsimította, ráborította az arcát, s zokogni kezdett.
Megtorpantak a munkások, megtorpantak a rokonok. A kisebbik unoka állt oda mellé.
Egyedül ő értette meg, hogy ez az asztal nem jöhet, mert túl nagy oda, a másik házba. Egyedül ő értette meg, hogy az asztal, ha itt marad, mi marad itt vele. Ő értette meg,, kit hagy itt, kinek az életét ezzel az asztallal…nagymama.
 
 
Illés Adrienn
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu