Kultur
Mojzi
A kisfiút egy nővérke látta meg, csak úgy kutyafuttában. Átszaladt a pulmonológiáról a gyermekosztályra az egyik kollégájához konzultálni. Szaladt is volna tovább a folyosón , vissza a helyére, de ez e gyerek megállította.











Üvegajtós szoba, amiben csak ez a gyerek feküdt, mindkét lába combtőig begipszelve, kis kezei kikötve az ágy rácsához., két oldalról, szinte kifeszítve. A nővér visszafutott a kollégához, Ki ez az újszülött, aki így ki van kötve. A válasz meglepte;  miszerint nem újszülött, már őt hónapos, visszamaradott testileg és valószínűleg mentálisan is. Egy kukában találták, el volt deformálódva a két lába, ezért van begipszelve. Nem néz rá senki. A kikötés? Az nem fáj neki, az csak azért van, mert minden etetés után benyúl a szájába, meghánytatja magát.
A nővér bement az osztályvezetőhöz, s kérte, ne legyen ez a gyerek kikötve, ő átjön mindennap, majd ő eteti. Az osztályvezető gondolkodási időt kért. A nővér távozta után felhívta annak főnökét, ki is ez a nő. A másik osztályvezető dicsérte, az egyik legjobb munkaerőnek nevezte, azért rábólintottak. Jöhetett a nővér, jöhetett Mária etetni, gondozni ezt a gyereket.
                  Máriának ugyanis nem sikerült teherbe esnie, évekig próbálkoztak a férjével, de      nenem sikerült. Elmentek mindenhova, ahova csak lehetett, nem találtak semmit  bajt sem nála, sem párjánál, még sem sikerült. Megbeszélték, lehiggadnak, nem erőltetik,  erőltetik, majd lesz,ahogy lesz.
Mária egy hete járt már a kisfiúhoz naponta ötször, mikor mesélni kezdett róla férjének a vacsoraasztalnál.
Mesélt a kukában talált gyerekről, akinek megnyomorított a kis teste, de az orvosok igyekeznek helyrehozni a károsodást, ezért a gipsz. A kisfiúnak az egyik szeme kék, a másik barna és öthónapos, de azon felül, hogy figyel, lesi Máriát, nézi az arcát, figyel rá, ha hozzá beszél, azon felül nem csinál semmit, nem is tud csak feküdni. A gipsz még 2- 3 hónapig lesz rajta, akkor már könnyebb lesz a gyereknek és neki is. A kisfiú hánytatta magát, de most nem. Most cumizik tápszert és békésen alszik. És ez a kisfiú gyönyörű és ez a kisfiú kell neki és szeretné, ha a férje megnézné, mert ő elindítja a gyámhivatalnál, amit kell.
A férj kezéből kiesett a leveseskanál. A férj rádöbbent, hogy a feleség nélküle döntött, a feleség elindult valamerre, amit próbál neki körvonalazni, de mégis csak elindult már. Egy hétig aludtak külön, egy hétig nem szóltak egymáshoz a nagy vita után.
De Mária ment azután is, ment a gyerekhez naponta ötször. Elindította, amit el kellett, s leült a férjével beszélni, hogy miként adja be a papírokat, mint elvált nő, vagy mint házas? A férj bement megnézni a kisfiút, kezébe is vette, s Mária házasként adta be a papírokat. Mire a gipsz lekerült, addigra a gyerekszoba is kész lett, beköltözött a kisfiú.
Nem lehet tudni, nem emlékszik rá senki, mi is volt a valódi neve a gyereknek, valaki Andrásra emlékszik, valaki Tamásra, de volt Bálint és Zsolt is. Mojzi lett az igazi, arra mindenki emlékezett. Mert a már kétéves verseket szavaló, de még mindig kissé esetlenül mozgó kisfiú mojzinak hívta a macskát. Nagyot kacagtak ezen a szülők, a kis mojzik, Mojzik Mojzija. Így lett Mojzi.
Mojziról sorra derültek ki a hibák. Az ő személyiségét még szerethetőbbé tevő hibák. Mojzi lába óvoda végére teljesen rendbejött, szellemi fejlettsége pedig nyolcévesen utolérte a többiekét. Egy-két hiányosságot leszámítva. Mojzi ugyanis nem tudta összeolvasni a betűket, megismerte külön-külön mindegyiket, de nem tudta összeolvasni. A szülők mellette álltak., hiszen hiányzott egy szelet a gyerek életéből. Egy apró szelet, a terhesség, a születés, a szemeteskukába tétel szeletje. Ki tudja mit élt át az akkor még öntudatlan gyerek? Ki tudja, mit kapott mát ott a fogantatás után? Mojzi mióta öntudatra ébredt tudta, hogy szülei nem a valódi szülei, ők nevelik. Az anyja, az apja fontosnak tartotta, hogy ezt tudja. Ha pedig Mojzi tudta, akkor tudta mindenki, tudták a szomszédok, a rengeteg barát, az iskolatársak, mindenki. Mojzit mindenki szerette, még így olvasás nélkül is. De a hiány másik oldalon helyrebillentődött, mert Mojzi fejből számolt már óvodásan is, az iskolában pedig nem is engedték szóhoz jutni, mert ő mindenre tudta a választ, minden matematika példára tudta a választ. Versenyekre vitték, nem volt olyan alkalom, ahonnan ő nem hozott volna haza díjat.
Tízévesen lett cukorbeteg. Hirtelen jött, rosszul lett az iskolában. Elájult. A kórházban azt a választ kapták a szülők, hogy örökletes. Ezt is kapta Mojzi.
A szülőket jobban megviselte a hír, mint a gyereket. Lelkesen adta be nap, mint nap hasfalába az inzulininjekciót. Osztálytársai, barátai adagolták. Veszekedtek azért, hogy beadhassák Mojzinak a szurit, s ő engedte. Miért is ne?
De ez is kompenzálva lett. Egy véletlen kapcsán lett kompenzálva. Tájfutóversenyt rendeztek, S a fiút, a hajdani gipsz miatt féltette az anyja a sporttól, a megerőltető sporttól, de Mojzi kérte, szépen kérte anyukáját. Mert nem anya, apa, számára ők: anyuka és apuka. És anyuka engedett. Mojziék csapata nyert, annak ellenére, hogy a kisfiú nem tudott tájékozódni,, s kétszer is meg kellett keresni. De ez is olyan mojzis volt, a keresés.
A testnevelés tanár kérte a szülőket, gondolják át, nagyon jó lenne a gyerek hosszútávfutónak.
Minden este mellé kellett bújni anyukának, minden este mesét kellett mondani, olvasni a kedvenceket; s ilyenkor megbeszélni a napot. Mojzi átölelte anyuka nyakát, úgy kérte, hadd fusson. Anyuka engedett.
Mojzi újabb barátokat szerzett, mert voltak az iskolapados barátságok, az utcabeli gyerekek, a matekosok és lettek a sportolók.
A szülők házában jöttek- mentek a gyerekek, Mojzi soha nem ment,mert volt, hogy eltévedt, nem tudott tájékozódni, de ez is olyan mojzis, nevettek rajta a gyerekek. De mi sem könnyebb? Mennek ők a baráthoz.
Tízenkét évesen kapott Mojzi szemüveget, mert a kék szemben találtak valamit, ami egyre csak rontotta a látását, helyette dolgozott a barna szem. Felkészítették a szülőket, hogy a kék szem látóidegsejtjei valószínűleg 4-5 éven belül teljesen elhalnak, lehet a cukorbetegség, lehet más genetikai vonal miatt. Ez várható.
Mojzi este átölelte anyuka nyakát, s mondta ne sírjon, mert hiába bújik el, ő látja, hogy sír. Ő a kisfia, s ő látja. Nem lesz semmi baj, ott a másik.
De érkezett a másik oldalon a kompenzáció, Mojziról kiderült, hogy pingpongban is ügyes, hogy ehhez is valami veleszületett tehetsége van.
Mojzi nyert matematikában, lefutotta a maratont, s országos pingpong versenyek dobogós helyezettje lett.
Rendeztek egy iskolák közötti sportkupát.
Mojzi volt az első, aki beneveztek. Benevezték a pingpongra, benevezték a hosszútávfutásra. Mindkettőt megnyerte.
Beült szurkolni anyuka és apuka mellé, mikor indították volna a 800 méteres futóversenyt, de kiderült, hogy az ő iskolájából nincs ott, akinek ott kell. A hangosbemondó hívta Mojzit, menjen le a startponthoz. Puszit adott anyuka arcára, s leszaladt.
Megkérdezték, indulna- e ő? Bírna-e még 800 métert? Mojzi az anyukára nézett vállát felhúzva kérdezte, mi legyen? Anyuka utána tülekedett a sorok között. Ha jól esik, ha bírod, menj csak. S Mojzi átöltözött, rajthoz állt.
Anyuka a rajtvonal mellett állt, mikor megszólalt az indítóhang. Anyuka hallotta, ahogy kiabálják fia becenevét, ahogy visszhangzik a lelátó. Aztán dermedt csend. Anyuka futni kezdett, mert a futók megálltak, az előrefutók visszafordultak. Futott, ahogy bírt, futott 500 métert a fiáig., akit körülálltak, akit simogattak, élesztgettek, mindhiába. Orvosért, mentőért kiabáltak, rohangáltak, mindhiába. Odaért apuka is, odaért mindenki Álltak Mojzi körül, a szeretett kis ember körül.
Mojzi anyja ekkor még nem tudta, hogy 6 hetes terhes, ekkor még nem tudta, hogy hónapok múlva hivatalból hivatalba fog járni, megszülető gyerekének fogadják el a nevét. Fogadják el, hogy Mojzinak akarja a kislányt. Ekkor még nem tudta, hogy sikerülni fog.
Anyuka most még csak szorította fia élettelen testét, mert ezt is örökül kapta,  ezt a szívbetegséget, amit nem, vettek észre.
Szorította élettelen fiát és sírt. Sírt a sok kis baráttal. Sírt elveszetten.
 
Illés Adrienn
 
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu