Kultur
Pelyhes
Anna már tizenévesen döntött. Döntött arról, mi lesz, ha nagy lesz. Nem válogatott sokat, nem gondolkodott sokat. Vitte tovább a nagyanyai, az anyai vonalat. óvónőnek jelentkezett.











Tetszett neki ez a közeg, tetszett ahogy az anyja mesél a napjairól, mesél a gyerekekről, mesél a szülőkről, mesél a megannyi csodáról, amit a kisemberek világa ad. Anna is ezt akarta. Felvették a főiskolára, kitűnő eredménnyel végzett, s alig várta a gyakorlati időt. Anna kilógott a sorból, mert sok csoporttársának kényszerpálya volt az óvónői vonal, mivel máshová nem jutott be a felvételi eredmények alapján, Anna viszont hivatást választott. Ezért küldték az egyik legjobb hírnévnek örvendő óvodába gyakorlatra. Az egyik legjobb hírűbe, ahová nagy emberek gyerekei játnak. Annát viszont nem az érdekelte, ki kinek a gyereke, Anna nem ezt tanulta otthon. Anna azt az útravalót kapta, hogy minden gyerek okos, minden gyerek egy kis csoda, egy kis titok, szülőtől, származástól, mindentől függetlenül.
Anna lelkesen vágott neki az első napnak, lelkesen végezte a rá kirótt feladatokat, mindaddig míg nem vette észre a kislányt. A magányosan üldögélő, egész nap a babáját szorítgató kislányt. Az óvónőktől kérdezte, ki ez a kislány, s miért van távol a többitől, Az óvónők kuncorásztak, hogy becenevet is adtak már a kislánynak maguk között, ő a Pelyhes. Pelyhes, mert foltokban nő a haja, olyan a feje, mint egy kis pelyhes csirkének. Ez a gyerek ilyen, a szülei, akik a város egyik legismertebb emberei azt mondták, hogy az anyjának is ilyen haja volt gyerekkorában, majd megerősödik és ők, az óvónők hagyják a gyereket, majd beilleszkedik, az anyja is ilyen gátlásos volt. Anna meglepődött az óvónőkőn. Otthon elmesélte az első napot, s otthon is meglepődtek. Meglepődtek a gyereknek adott becenéven, a gyerek viselkedésén, a szülők szavain. Anna másnapra vitte otthonról az utasítást : figyeljen erre a gyerekre, figyeljen a körülötte levőkre. Anna figyelt, az anyja mondta, hát figyelt, Otthon pedig elmesélte, mert az óvónőkkel már nem beszélte meg, mit látott, csak otthon. Látta ugyanis a kislány, a Pelyhes anyját, a nagyembert, aki mosoly nélkül állt az ajtóban, ha jött a gyerekért. Látta a kislányt, ahogy kitessékelték az anyja elé a csoportszobából, mert magától nem ment. Látta a kislányt, hogy minden alváskor bepisil, ami az óvónők szerint teljesen normális még kiscsoportban, de az ő anyja, az ő óvónői képe előtt nem volt az. Látta a kislányt, ahogy eszik, ahogy nem szól senkihez egész nap, ahogy megoldja a feladatokat az asztalnál ülve, s aztán bújik vissza a babájával a sarokba. Anna látta a szétgyömöszkölt babát, s nem értette mi ez. Kapta otthonról az utasítást: ezt a kislányt meg kell nyitni, mert valami van. Itt valami van. Anna pedig belekezdett, esetlenül, tapasztalatlanul, mert ehhez otthonról nem kapott segítséget. Hagyatkozott az ösztöneire. Anna két héttel a csoportba lépés után leült Pelyhes mellé a szőnyegre. Játszott. Elővett egy babát, s játszott. Mosolygott a játék babára, beszélt hozzá, énekelt. Másnap rajzlapokat vitt a szőnyegre, s rajzolt, aztán jött a gyurma, jött a zsírkréta, s ismét a baba. Az ötödik napon szólt hozzá Pelyhes. Annyit mondott: Ne. Anna a babával játszott, nem értette miért a Ne. De Pelyhes nem szólt többet, ő pedig ki akarta nyitni, ezért nem kérdezett.
Az óvónők rászóltak, hagyja a kislányt, mert tényleg nincs semmi baj; Pelyhes szülei elfoglalt, okos, fontos emberek, majd megszokja a kislány az óvodát. De Anna otthon azt az utasítást kapta, hogy ne hagyja, ezért nem hagyta. Ezután mindig csak a babával játszott. Leült a szőnyegre, mindennap alvás, uzsonna után, s csak Pelyhessel foglalkozott egy órán át. S Anna azt látta, hogy a szép barna, ritkás hajú kislány már várja a délutánt. Alszanak, aztán Pelyhest átöltöztetik, mert bepisil, uzsonna és babázás. Egymás mellett ülve. Anna az egyik nap megszidta a babáját, mert nem ette meg a játékalmát. Megszidta, hogy irgum-burgum, nem lesz így elég vitamin a pocakjában. Megdorgálta az ujjával. Pelyhes pedig elvette tőle a babát, megfogta a hajánál, s beleverte a baba fejét a falba, mondogatva neki, hogy:Ne: Ne. Ne. Anna megdermedt, mert a testi dorgálás után Pelyhes visszaadta a babát, s gyömöszkölte tovább a sajátját. Mintha mi sem történt volna. Anna otthon mesélt. S otthon is megdermedtek. Anna másnap ismét dorgált, s a kislány ismét tépte a baba haját, s verte a falba. Anna tanácstalan volt, rászólt, hogy ezt így nem szabad, megsimogatta a kislány arcát, s mondta ezt így nem szabad. Másnap együtt játszottak, aztán rajzoltak, aztán gyurmáztak … aztán ment minden szépen. Ment addig, amíg Pelyhes bele nem ült Anna ölébe a babaverés után, átölelte a nyakát, s akkor is csak azt mondta: Ne. Anna nem értette miért, háttal ült az ajtónak. Nem látta, ki áll ott, nem látta Pelyhes anyját. A kislány szorította Anna nyakát, úgy kellett lehántani róla a kezecskéket.
Pelyhes Anna mellé „ költözött”, ment vele mindenhová, nem szakadt el tőle. Annát az óvónők megdorgálták, hogy ez így nem lesz jó, nem tudja ellátni a munkáját, otthon pedig azt mondták, hogy így tovább, mert itt valami van.
Anna a  mosdóba akart menni, s kérte a kislányt, hogy ide ne menjen be vele. A kislány ott állt az ajtó előtt, megvárta. Anna kedvesen szólt, leguggolt mellé, hogy máskor ilyet ne tegyen, mert ezért őt is leszidhatják, Annát. Pelyhes belemarkolt a gyakornok hajába, s nekicsapta a homlokát a falnak. Anna bár megijedt ettől, nem mutatta, kedves maradt. Pelyhes is megnyugodott.
Anna szólt az óvónőknek, hogy itt baj van. De az óvónők hárítottak. Anna miután ismételten lefejtették róla a kislány kezecskéit, mert jöttek érte, vitték haza, felment az óvodavezetőhöz, hogy itt baj van. De ő is hárított, a kislány szülei befolyásos emberek. Anna továbbment, egészen a gyermekvédelemig, addig ment, míg le nem ült egy olyan emberrel szemben, amilyen ő volt. Olyan lelkiismeretes. Elmondta, mi történik. Elmondta, mit látott, mit tapasztalt, s az íróasztal túloldalán is azt látták, itt baj van.
Anna azt a hetet még végigdolgozhatta, de utána átküldték egy másik óvodába, mindenféle „nem állja meg a helyét a munkában” kifogásokkal. Anna megijedt, nem akart rosszat annak a szomorú szemű gyereknek, Nem akart lavinát. Ne bántsák azt a gyereket. Otthon is csak róla, a kislányról volt szó.
Járt vissza az óvodába, bement a gyámhivatalba, de sehol nem mondtak semmit, nem mondhattak semmit, Pelyhes már nem volt az óvodában. Anna, s az anyja még hónapokig nyomoztak, kérdezősködtek a kislányról, mindhiába. Pelyhes eltűnt. Nyoma veszett.
Anna elvégezte az iskolát, Anna elkezdett dolgozni. Annából kiváló óvodapedagógus lett. Lett gyereke, lett családja, lett majdnem harmincon éves tapasztalata. S lettek kedvencei. Minden csoportjában lettek kedvencei. Azt, hogy kik azok, soha nem tudta sem a szülő, sem a gyerek, csak az otthoniak, nekik elmondta. Ebben a csoportban is volt. Kedvenc a szőke, cserfes kisfiú, s az ikerlányok. S ballagtak, indultak tovább az iskolába. Készültek a szülőknek búcsúztató műsorral, tele volt a terem. Anna kapott rengeteg virágot, rengeteg könyvet, rengeteg ölelést, gyerek puszit, mosolyt. S elszállingóztak az ünnepeltek, elszállingóztak a szülők, csak egy állt az ajtóban, a szőke, cserfes kisfiú anyja. Az ügyvédnő. Anna odament hozzá, mit szeretne. A harmincas, barna nő elővett egy régi fényképet, nézze már meg Anna. Ráismer-e? Mert ők ismerik egymást, kíváncsi rá, megismeri-e?
Anna a kezébe vette a képet, amelyen állt ő gyakornokként a kép szélén, s állt egy kislány mellette, fogva a kezét. Anna nem hitte el, amit lát. Nézte a képet, nézte az érett, felnőtt nőt. Hogy ő lenne az? Az a kislány itt áll most előtte?  Az az eltűnt, olyan sokáig keresett kislány?  És három éven át beszélt vele nap, mint nap a cserfes kisfiúról és ő nem vette észre? Anna ráismert, rádöbbent. Anna úgy kapaszkodott bele ebbe a hajdanvolt, elveszített gyerekbe, mint az tette hajdanán, s úgy sírt, mint az tette hajdanán. Anna akkor is sírt, mikor beültek a cukrászdába, mert Pelyhes mesélni akart. Majdnem harminc év távlatából mesélni.
Pelyhes el akarta neki mesélni, hogy köszöni. Mindent köszön. Köszöni, hogy észrevette a bajt, mert őt otthon ütötték, őt otthon súlyosan bántalmazták. Mert az ő nagyember anyja tépte a haját, s falba verte, ha ideges volt, ha ő rosszat csinált. Ezért volt csomókban a fején a haj. Az anyja csipkedte őt, ágyra dobálta őt, az anyja a szobába zárta őt. S jött Anna, aki miatt elvitték az óvodából, aki miatt nevelőintézetbe került, de nem maradt ott sokáig. Mert jött az a gyerektelen pár, akik magukhoz vették és küzdöttek vele és a múltjával és hallottak Annáról.  Mert ő mindig csak mesélt Annáról. És ez a házaspár őt felnevelte, ügyvédnek kitaníttatta és ő jól van. Ő nagyon jól van.  Ő boldog családban él. Ő megkereste Annát, de nem akart szólni addig, amíg a fia el nem ballagott a csoportból. Látni akarta felnőtt fejjel azt az embert, aki neki segített.
Anna nem szólt semmit. Fogta a kezét ennek a gyereknek, folytak a könnyei…Megnyugodott az ő hajdani eltűntje miatt.. Olyan jó, hogy megnyugodott. Olyan jó, hogy előkerült.

Illés Adrienn


További képek megtekintése

Hozzászólások:
szabolyka2012.07.29. 19.52.12
Mélységesen mély érzelmeket ragad meg a cikk. Elolvasása nyomán egyszerre lettem szomorú és boldog, ezt a két ellentétes érzést szinte egyszerre váltotta ki belőlem. Nagyon életszerű történetet tárt elénk... Gratulálok az írónőnek!


Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu