Kultur
Bolhasori Esztelen emlékei
Hatan voltunk testvérek. Testvéreim hófehér fiúk és lányok. Így gazdámék könnyen eladták őket
Férfiak nők, gyerekek jöttek és különböző szempontok szerint választottak testvéreim közül. A szakavatott szemek rögtön észrevették füleim, farkam és hátam vöröses árnyalatát.
Így aztán engem nem választott senki.
 
Merthogy egy törzskönyves magyar fehér pulinak hófehérnek illik lenni. Otthon maradtam és ezek voltak az igazán szép idők. A macskák jelentettek némi konkurenciát, mert nagyon igyekeztek produkálni magukat. Az volt a szerencsém, hogy nem mindig tartották be a szabályokat és ez néha balul ütött ki számukra.
Szerintem különben sem olyan fontos a macska egy házban. Manapság kevés az egér, mert még a falusi házaknál is ritkán tárolnak takarmányt, így az egerek éhen halnak vagy megfogja őket az egérfogó. Viszont csengő ide vagy oda egy kutya fontos segítője gazdájának. Mármint egy okos kutya.
Az okos eb ismeri a család barátait, rokonait, a postást, a jó ismerősöket. Már a csengő megszólalásakor a kapunál terem, felméri a látogatót, és csaholásának hangszinével, erősségével jelez a még házban levő gazdának, hogy kedves a látogató vagy nem. A gazdinak így könnyű a dolga, mert útközben van ideje felkészülni a látogató fogadására.
Előfordul, hogy mi sem ismerünk mindenkit és elutasító magatartásunk ellenére a gazdi keblére öleli a látogatót. A hibalehetőség fenn áll annál, aki keményen dolgozik. Ilyenkor illik csendben elkullogni. Zárójelben azért megjegyezném, a gazdik néha jobban tennék, ha ránk hallgatnának, mert nekünk jobb a szimatunk és megérezzük, ha valaki csak kívülről jó.
Nem kerül kapun belülre az, akit sem mi, sem a gazdi nem fogad szívesen. Ráadásul zsebre lehet tenni ilyenkor a következő dicséreteket a simogatás mellett.
- Okos kutya vagy, nagyon határozott voltál.
Be kell vallanom azért a gazdámék minket sem ezért tartottak, hanem mert örömet okozott nekik a puszta létünk. Sokat beszélgettek rólunk, velünk és szinte egyformán szerettek bennünket mindketten.
A macskák sem maradtak ki ebből a szeretetből, igyekeztek felhívni magukra a figyelmet. Amikor túlmentek minden határon dorgálást kaptak. Ha kaptam volna rá engedélyt megneveltem volna őket, de minden ilyenirányú kezdeményezésem nemtetszésbe torkollott.
 Hathónapos lehettem, amikor Dorka, az anyám szigorúbb lett velem, gazdáim, pedig többször suttogva emlegették, hogy muszáj lenne számomra új gazdit találni.
 Nagyon szíven ütött! Mi van? Én itt születtem, itt lakom, a kert is nagy, miért kellene elköltöznöm? Nem tettem semmi rosszat.
Kedvesek voltak de kissé szomorúak. Anyám egyre morcosabb és gömbölyűbb lett.
  Egy napon egy fiú, egy kislány és egy asszony jött hozzánk. Gyanúsan csak velem foglalkoztak. Símogattak, becézgettek, aztán felnyaláboltak és már vittek is. Kapálóztam, rugdalóztam, nem kell engem vinni, tegyenek le! Tudok én menni egyedül is, ha akarok! No az igaz, nem akartam. Sejthették, mert nem tettek le.
 Bevittek egy nagy házba nem messze a régi otthonomtól és tudtomra adták, innentől fogva az ő kiskutyájuk leszek. Kiskutyájuk!
 Én már elég nagynak és okosnak éreztem magam de, beláttam, ezek nagyon fognak engem szeretni, viszont cserébe, muszáj kiskutyául viselkednem. Nem volt annyira nehéz, mert amikor a sok játék után magamra maradtam az első este, borzasztóan elfogott a sírás, Egész éjjel sírtam, így kénytelenek voltak hozzám felkelni. Áttették a plédemet egy másik helyiségbe, de én ott is csak tovább sírtam. Mivel a ház ura sem bírt aludni, levittek a pincébe. No ott sírtam csak igazán.
Új gazdaasszonyom lejött megvigasztalni. Ott kucorgott mellettem, de amikor elment hatalmas félelem fogott el. Micsoda egy élet! Egyik napról a másikra felborult  minden.  Kutya egy élet!
Végre reggel lett, kimehettem a kertbe. Napközben néha áthallatszott anyám csaholása, de nem tudtam az udvarból kimenni.
 Lassan helyreállt az életem. Nappal nem volt rossz, mert bent lehettem a házban. Leültem a pult alá, a gazdaasszony közelébe, mert otthon volt üzlete a házban. Amikor főzött, mosott, vasalt akkor is bent lehettem. Szóval egész nap. Így aztán ő lett az igazi gazdám.
Elneveztem magamban Miának,a gazda pedig a Zor nevet kapta. A gyerekek is nagyon szerettek engem. Gab a fiú és Tim a kislány iskolába jártak.Zor dolgozni.Mia és én mindig otthon voltunk.
Voltak disznók is a hátsó udvarban. Az ólban laktak, így csak az orruk hegyét tudtam elkapni, amikor kidugták a kerítésen, vagy amikor az ennivalót kapták. Éreztem, hogy nekem kellene fegyelmezni őket. A disznó szerintem buta állat és rosszindulatú, amikor felnő. Ha csak tehették, meglökték a vödröt, amikor Mia az eledelt öntötte eléjük. Ilyenkor szabad volt segítenem. Amikor kinyitotta az ajtót, odakaptam a tolakodó disznó orrához. Nagyon fájhatott neki, mert visított és hátrább ugrott. Addig Mia gyorsan odaöntötte az eledelüket. Jól jött neki ez a kis segítség és én büszke voltam magamra.
 Az ólak tisztításánál nem engedett segíteni, pedig ilyenkor minden disznó kinn szaladgált és nagyon szívesen fegyelmeztem volna őket. Valami azt súgta, hogy nekem sok közöm lehetne az állatok fegyelmezéséhez, de nem nagyon volt módom gyakorolni. Ha mégis volt, akkor meg kissé inamba szállt a bátorság a nagyságuk miatt. Arra is kellett vigyázni, hogy tiszta maradjon a ruhám, mert ha nem maradt az, akkor mindig fürdés következett. Nem mehettem a házba piszkosan. A bundám közben már megnőtt, és mindenki elismerően nyilatkozott a külsőmről.
 Egyedül Nelly a macska nem volt hajlandó elismerni a házban. Határozott, kényes, kiszámíthatatlan cica volt. Hát jó. Kutya létemre kénytelen- kelletlen elismerem Nelly nem volt egy átlagos macska. Fényes fekete szőr, csak a nyakkendője, az inge és a bugyija volt fehér de ez csak akkor látszott, amikor hanyatt hempergett a fűben. Borzasztóan ingerelt a kéjes hempergésével de mindig ügyelt rá, hogy elég távol legyen tőlem.
Sárgászöld szemei rám villantak néha, hogy felmérje, nyugodtan hempereghet-e tovább. Amikor befejezte, nagy gonddal nekilátott mosdani. Mellső lábaival órákig tisztítgatta magát, egyetlen porcikáját sem felejtette ki. Kénytelen voltam elismerni, hogy van benne valami királyi előkelőség. Néha próbáltam közeledni hozzá de ritkán jártam sikerrel. Ilyenkor mérgemben megkergettem és magamban piperkőc macskának neveztem.
Egyik este meguntam a mosdását nézni. Ült az ülőgarnitúrán és vagy fél órája mosdott. Odaballagtam és felnéztem rá. Dühbe gurult két lábra állt és két szabad első lábával elkezdett pofozni. Két másodperc alatt hat pofont kaptam. Az egész család otthon volt, mindenki rajtam nevetett. Kis híján elkaptam, mert körmei az utolsó pofonnál beleakadtak a bundámba. Mégis meglépett. A pofonok nem fájtak, bozontos fürtjeim megvédtek, de ezt a szégyent!
 Napokig elismerően emlegették, hogy Nelly megpofozta Pamacsot. Mármint engem. Hosszas tanácskozás után kaptam a Pamacs nevet, mert hivatalos nevem a Bolhasori Esztelen nem volt használható. Illetve, akkor hívtak így, ha valami nagyon rosszat tettem.
A régi gazdaasszonyommal találkoztam gyakran, mert bejárt az üzletbe vásárolni. Néha régi gazdámmal is találkoztam, ha sikerült kiszökni az utcára. Szeretettel megölelgetett aztán erélyesen rámszólt, menjek haza.
 
Ebben az időben már elégedett voltam új otthonommal, de nagy öröm volt találkozni velük. Tudták, hogy jól érzem magam, és ez megnyugtatta őket. Igen! Boldog voltam. Mia mindig otthon volt, és én nem tágítottam mellőle. A boltba is elkísértem és együtt mentünk a szőlőbe dolgozni. Kerestem egy hűvös helyet és csak akkor keltem fel, ha már messzebb dolgozott. Ilyenkor kelletlenül feltápászkodtam, kinéztem magamnak egy dús lombú szőlőtőkét, két mellső lábammal félresöpörtem a száraz  meleg homokot, és elhelyezkedtem a jó hűvösben. Kutya meleg volt de két velős csontért sem maradtam volna otthon.
 Egyáltalán nem szerettem otthon maradni és ez sok gondot okozott. Ha mégis megtörtént a szomszédok tudtak róla, mert keservesen vonyítottam, amikor éppen abbahagytam a fakerítés szétszedését. Mire megöregedtem a fakerítés szépen ki volt cakkozva.
 Amikor már elég nagy voltam, Mia vásárolt egy hosszú széles madzagfélét egy körrel a végén és mindenáron a nyakamba akarta tenni. Nem értettem mit akar ezzel a szörnyűséggel. Rárakta a nyakamra, aztán próbált vezetgetni. Tiltakoztam rendesen, elkezdtem hátrafelé menni, hátha ki tudok bújni belőle, de nem sikerült. Viszont előre sem voltam hajlandó menni.
 Kértek, könyörögtek, de egyáltalán nem értettem őket. Mit akarnak ezek tőlem? Nagyon szeretem őket, de ez már sok! Megbolondultak talán? Gab és Tim is többet foglalkozott velem. Mia is. Beszéltek szépen, hogy valami kiállításra megyünk, és kevés az idő, és nekem meg kellene addig tanulnom szépen járni, ülni, állni és sétálni.
 Szerintem eddig is szépen jártam, ültem, sétáltam és álltam, de amikor én akartam. Mi az a kiállítás?
 Amikor láttam, mekkora örömet okozok azzal, ha azt teszem, amit kérnek, megpróbáltam igyekezni. Végül is semmi nincsen ingyen. Egyre több dicséretet kaptam. Mia megfürdetett, megigazította hosszú zsinóros fürtjeimet, úgy hogy a vöröses színből minél kevesebb látszódjék, majd tettünk egy utolsó próbát. Elég jól sikerült, ragyogóan néztem ki. Nelly leereszkedően közelebb jött hozzám. Nem vettem róla tudomást.
Másnap reggel mindenki korán talpon volt. Beültünk az autóba mind az öten és elindultunk a kiállításra. Még Zor is velünk jött, pedig az nagy csoda. Alig volt otthon, ha mégis akkor is ideges volt. Mia meg ettől volt ideges. Engem néha nagyon szeretett néha meg egyenesen utált. Nem volt egy jó szava senkihez a házban, csak nagyon ritkán. Kirándulni vagy együtt utazni nem láttam őket, csak ha Zor szüleihez mentek.
 Megtiszteltetésnek vettem, hogy most Zor is velünk jött. Nagydolog lehet ez a fránya kiállítás!
Egy delelésnyit utaztunk aztán megálltunk egy szép parkban. Póráz a nyakamon és elindultunk egy tér felé. Mia megpróbált úgy viselkedni, mint otthon de nagyon izgatott volt. Mindent szerettem volna megnézni, de nem lehetett. Egyre több kutyával találkoztunk és én nem értettem, miért kellene szótlanul elmennem mellettük. Nagyon felháborodtam. Ki vagyok én egyáltalán? És kik ezek? Birkák? Otthon, ha két kutya találkozott nem mentek el szó nélkül egymás mellett. Főleg ha fiúk voltak. Úgy, mint én. A kerítésünket sem közelíthették meg! Itt meg: a póráz feszült és nem tehettem semmit. A Nelly nagyságúaktól a borjúformájúakig haladtak el nyugodtan, mintha észre sem vennének. Még a morgásomra sem figyeltek
 Odamentünk egy csoporthoz, ahol mindenki hasonlított hozzám. Leültünk és vártunk Aztán mindenki szépen állt. ült. sétált, mint én otthon ezerszer. Mi következtünk. Jól sikerült, tapsot kaptunk. Megint vártunk és Miának adtak egy színes szalagot. Nagyon elégedett volt, boldogan veregette végig a hátam. Nagyon elfáradtunk. Kétszer voltunk még később ilyen helyen. Később sem tetszett.
 Otthon szerettem lenni. Főképpen Mia miatt. Ő volt az igazi gazdám, még a házban is követtem mindenhová. Nem volt könnyű, mert csupán percekre maradt egy helyben. Konyha, mosókonyha, üzlet, ebédlő. Az ebédlőben vasalta a sok fehér ágyneműt, amit a városi  
 
 
 
vendégeknek húzott fel a tanyán. Nyílt az ajtó, szaladt az üzletbe, elment a vásárló, megkeverte az ételt, tett hozzá még valamit. Leállt a mosógép, kiszedte a ruhát, ment a teraszra teregetni. Nyílt  az ajtó szaladt az üzletbe. Így ment ez egész nap, alig volt időm pihenni, mire elhelyezkedtem, már indulhattam megint.
Amikor Gab és Tim hazajött az iskolából pihenhettem végre. Ilyenkor Mia egyhelyben maradt, ha tehette. Ebéd után a gyerekek hosszan meséltek az iskolában történtekről, beszélgettek, nevettek. Ilyenkor elnyúltam a padlón és jólesően hosszan pihentem. Sűrűn előfordult, hogy Zor nagyon későn jött haza. Miután Gab és Tim elaludt, Mia a bundámat rendezgette. Elgondolkodva szedegette szét gubancos fürtjeimet. Órák teltek el így néha majdnem reggel lett. Én ezt nagyon szerettem de, éreztem, hogy csak tetteti a nyugalmat. Zor általában nagy hanggal jött haza és sokáig nem volt csend a házban. Ilyenkor elbújtam egy félreeső helyen.
 A tanyára nagyon szerettem járni. Mia vendégeket várt a városból, akik fizettek azért, hogy ott nyaralhatnak. Alig fértem be az autóba a sok tisztitószertől, ágyneműtől, egyebektől. Szerettem a vendégeket, mert simogattak, fényképeztek, és ha főztek valami finomat, a csontokat képesek voltak behozni a faluba nekem. Nellynek nem hoztak semmit. Igaz, ő nem járt ki takarítani. Egyszer kijöhetett de induláskor nem volt hajlandó lejönni a fáról, ezért ez volt az egyetlen kirándulása. Megmondhattam volna előre, hogy úgysem tud viselkedni, de Mia szerint így lenne igazságos.
 Ezekben az időkben már nem tudtam Miát követni a lakásban, mert egyre többet járkált gondterhelten egyik helyiségből a másikba. Elgondolkodva rakosgatott egymás mellé sárga, kártyaszerű lapokat, a postástól mindig ideges lett. Az üzlet ajtaja egyre ritkábban nyílt. Amikor odakerültem alig fértünk az étkészletektől, tálaktól, dróttól, szögtől, festéktől, kisbútortól. Előfordult, hogy havonta átrendezte az üzletet, hogy minden elférjen.
 Igaz azóta eltelt öt vagy hat év.A sok le és föl járkálásnak az lett a vége, hogy Mia egyik napról a másikra bezárta az üzletet. Hozott sok visító kismalacot, s elkezdte őket hízlalni. Két vödörrel hordta a padlásról a takarmányt. Ledarálta, keverte, beadta. Ólat tisztított és etetett egész télen. Nagy kerek disznók lettek de Mia csak fáradtabb lett, vidámabb nem. Egy nap aztán elvitték őket, de mindig volt sárga kártyalapocska a háznál, amit rakosgatott.
 Ezután nagy fordulat következett be az életünkbe. Kiköltöztünk a tanyára, ahová  sokat jártunk, mert Mia szülei ott laktak régebben. A tanya egy nagy mező szélén állt, amelynek a közepén egy kerek tó volt. Amikor kimentünk a tóhoz, találkoztunk őzzel, rókával, nyúllal és madarakkal is. Ide jártak inni. Amikor megláttak elszaladtak.
Miáék egy nagy házat építettek a kicsi mellé. Nemsokára sok apró madár érkezett a nagy házba. A madaras házba csak Miának volt szabad bemenni. Ott töltötte minden idejét. Néha megsajnált és bevitt engem is, de olyan erősen fogott, hogy csak nézelődni tudtam, mozdulni nem. Egy- két percnél tovább nem maradhattam. Nem szerettem a sárga madarakat, akik később fekete- fehérek lettek és megnőttek. Néha sikerült egyet-, egyet elkapnom de csak rontott a helyzetemen, szidást kaptam érte.
 Amikor elvitték a nagy madarakat kicsit több ideje maradt rám. A kedve is jobb lett. Egyre vidámabban rakosgatta a sárga papirdarabkákat. Ekkor már ritkábban fordult elő, hogy Zor későn jött haza, de továbbra is haragos és elégedetlen maradt. Úgy viselkedett mintha mázsás súlyt cipelne a vállán. Tim és Gab közben felnőttek, sokat beszélgettek Miával, de nevetni évek óta nem láttam őket. Velem azért mindenki kedves volt.
Aztán újra jöttek kicsi madarak és minden kezdődött előlről. Negyedik éve éltünk a tanyán, amikor Mia azt mondta régi barátnőjének, Zebnek, hogy végre vissza tudta fizetni a nagy 
madárház árát.
 Zor és Mia ebben az időben már alig beszéltek, ha mégis, Zor valami gorombaságot vágott Mia fejéhez, amit az szó nélkül hagyott. Egy ideje nyugodtabb volt már, sokat olvasgatott egy nagy- nagy fekete könyvből, és mosolyogva tekintett az égre, ahol azok a nagy fehér és néha rózsaszín valamik vonultak.
Amikor sötét lett az ég mindig behívta a kicsi madarakat az eső elől. Nem volt könnyű, mert nagyon szerettek kint lenni és nem szívesen mentek vissza a nagy házba. Végül azért sikerült, mert a hangja után mégis elindultak befelé. Az egyik ajtón bement, a másikon ki, és addig járt körbe-körbe, míg minden madár bent volt. Ezután elégedetten leült mellém és nagyot sóhajtott. Míg az eső zuhogott egy kicsit velem is törődött. Előfordult, hogy mire bezárta a madarakat, előbújt a Nap a sötét felhők mögül. Ilyenkor nevetve engedte ki a madarakat. Szerintem nagyon szerette őket. Már nem bántam annyira.
Közben rajtam is meglátszott az idő múlása. Nem éreztem jól magam. Mia szorgalmasan tömködte belém a kapszulákat, de sosem voltam igazán jól. Ráadásul odaköltözött hozzánk egy néni, aki majdnem úgy nézett ki, mint Mia. Nagyon szeretett nálunk lenni és ő is szerette a madarakat. Sokat beszélgettek, nevettek munka közben. A néninek nem volt háza, vagy nem mehetett haza, nem tudom. Néha ideges és szomorú volt. Ilyenkor Mia sokat beszélt hozzá, amitől megnyugodott. Nem szerettem, hogy ott volt, mert tele volt vele az egész ház. Aztán rendbe jöhettek a dolgai, mert elment.
 Ebben az időben már majdnem mindig rosszul éreztem magam. Gab és Tim elvittek orvoshoz, aztán kórházba. Újabb kapszulákat kellet lenyelnem, de már alig volt erőm. Mia sokat törődött velem. Sok baja volt ebben az évben, mert valamiért a madarak is mindig betegek voltak.
 Elindultam a háztól, hogy ne okozzak gondot a halálommal, de Mia minduntalan visszacipelt a mezőről. Megadóan feküdtem a plédemen és vártam a halálomat. Mozdulni sem bírtam. Mia odaguggolt mellém, és szeretettel simogatta a fejem.
 Aztán már csak messziről láttam magam és a tanyát. Láttam, amint sokáig vizsgálgat, rázogat, aztán óvatosan kivisz a fa alá a fűbe. Le és föl járkál, aztán bemegy a házba. Egy fehér ruhával a kezében jön ki és letakar vele.
 Később jön egy férfi. Mély gödörszerű valamit ás a kert sarkába. Odajön hozzám, fel akar emelni, de Mia nem engedi. Ő visz oda. Letesz, aztán vizsgálgatja a síromat. Belemászik, és óvatosan beemel. Letesz a mélybe. A fejem alá igazít egy kis homokot. Némán erősen megszorítja a lábam. Ha még élnék, fájna. Aztán feljön mellőlem. A férfi szórja rám lapáttal a homokot, Mia némán nézi. Azután megfordul, és lassan elindul a ház felé. Pár lépés után megáll, és az égre néz. Szomorkás mosoly fut végig az arcán. Mintha engem nézne. Észreveszem, hogy Mia, mögöttem, láthat valakit. Megfordulok. Ott áll Mia Édesapja a két Dédi és egy szomszéd néni.
A többieket nem ismerem. Mindenki mosolyog.

Kürtösi Gizella
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu