Kultur
István király és az eső
Minden úgy kezdődött, hogy nem fejeződött be. Mármint a munka. Nem azért, mert trehányság, nemtörődömség volt mögötte. Nem. Túl sok lett vállalva belőle. Mármint a munkából, a dologból, ahogy faluhelyen szokták volt mondani. És itt faluhelyről volt sző. Éppen.
Mert volt ott a kiskert a ház előtt, tele virágokkal, meg volt a nagyobb kert a ház mellett, tele virágokkal. Még többel. Volt udvar, meg mindenféle állat.
És csak eztán jött a legjava. Mert volt a hátsókert eleje, vagyis a veteményeskert, volt a közepe, vagyis a szőlős, és volt a vége, vagyis a hol napraforgós, hol kukoricás.
És eztán jött csak a legjava. Mert volt a másik szőlős, mellette a dohány elvetve és volt a másik dohányföld, még a rokonnál is azzal lett beültetve és kellett még egy nagy tábla kukoricás. Tehát nem lett befejezve. Mindig körkörös és folytonos mozgásban volt a dolog. A dolgos, munkás kezekkel megművelt dolog.
Mert a dohány tűnt a legfontosabbnak. Kellett azt ültetni, kapálni, tölteni, tetejelni, tördelni , amitől az ember keze, lába ruhája fekete lett, fekete zsírossá lett. Kellett fűzni, hatalmas tűkre, vaskos kötelekre és tenni ki a dohányszárítóba szépen elegyengetve. Mert a dohánynak szépen kell száradnia, úgy lesz jó minőségű az is, meg a belőle készült cigaretta is. A dohány volt a legfontosabb, meg a kukorica, meg a másik szőlő és a vetemény.
A kert középső részén trónoló szőlő elhanyagolódott. Magára maradt. No, nem sokáig, csupán nyár elejétől nyár végéig, ami éppen elég volt neki. Éppen elég ahhoz, hogy magára hagyottan, makacsan, hosszú .hosszú indákat növesszen, átölelve a két- három sorral messzebb karózó szőlőt. Ide-oda. Elég arra, hogy gazzal telepítse tele magát. Egyszóval a szőlő megvadult, elvadult.
A gazda, ha ezt meglátja, tudatosodik benne, mindjárt halogatni kezd, mert ez már nem egyszerű szőlőkaccsolás, vagy kapálás. Nem. Ez egy komoly egész délutános, talán napos feladat.
Rokonság mozgósítandó. Rokonság jön. Rokonság ledöbben, megriad, aztán kacagásban tör ki. Ismerik a dolgos kezeket, konkrétan két ember dolgos kezeit, tudják miről van szó.
Augusztus vége van, ha ügyesek, már találnak korán érő szőlőt. Nekivág a rokonság. A dolognak. Szó szerint vág neki. Késsel, metszőollóval, ki mit talál a keze ügyében. De kell kapa is. Csata folyik fent és lent. Egy kis metszés, egy kis kötés, egy kis kapavágás. Lassan, óvatosan helyreállnak a szőlősorok., eltűnnek a vadhajtások, eltűnik a gaz, felkapaszkodnak a szőlőfürtök a helyükre. Lassan. A csapat, a kaláka, három korosztály. A kaláka az a beszédes fajta, de itt nem lehet eközben beszélgetni, csak kiabálni, meg kérdezni, hogy : „Mi?”, meg „ Mit is mondtál?”, meg Hogy?”. Ennek okán, a dolog okán nem halad a beszélgetés semerre. Unokabátyámban ötlik fel: Hallgassunk zenét! Nincs senki, aki a jónak elrontója lenne, de hogyan? Mert mi messze a háztól, éppen a kert kellős közepén dolgozunk, dolgosan. Hogy?
Sebtiben jön az ötlet, hogy a pajtában van áram. , a házban meg hosszabbító. De egy hosszabbító kevés, de még a kettő is. A szomszédtól kérni kell még kettőt. Így telepedik meg a szőlősorok elején a bakelit lemezjátszó. Nincs beszélgetési kényszer. Éneklünk. Előbb Szikora Robit, mert szeretünk is, meg nem is. Vagy ki tudja, mert éneklik a tizenesek, a huszanosok, meg az ötvenes és a hatvanas is. Akkor csak-csak. Aztán Robi ideje lejár. Jöhet az A-HA. Itt már megszakad az össznépi muzsikaszó, mert angolul nem tud senki, csak az unokabátyám. Legalább is azt hiszi. A-HA kivéve, leszavazza az idősebb generáció. Jöhetnek a mulatósok. Azt meg a fiatalabbak röptetik le a játszóról. Mi legyen hát?
Az egyik felkerekedik a ház felé, s hoz egy „többkötetes” lemezt. Felteszi. Énekel Koppány, meg István, meg feleségek, meg a nép. Mint mi, a nép, a dolgos , szőlő által elnyomott nép. Ez végre mindenkinek tetszik. Ismét. Haladunk a munkával, találunk finom szőlőt is, kiabáljuk mi is : „Koppány! Koppány!”.
Az eső szitálni kezd. Mi meg olyan jól énekelünk. No, nem egy Liszt- kórus, de azért mégiscsak jó.
 Most a másik rokon kerekedik fel, egészen a pajtáig. Több dobozzal jön vissza. A hosszabbítók dugaszai sorban belekerülnek. Kerül egy a lemezjátszó alá is, na meg felé is. Meg az esernyő is véd. Földbe szúrva, felette.
Lassan végzünk. Ki tudja hanyadjára hallgatjuk újra és újra a „többkötetes” lemezt.
„Szállj fel a csillagokba
Szél könnyű szárnyán szállj…”
 
Sötétedésre végzünk.
 
 
Ferencz I. Adrienn


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu