Kultur
Fogsor a kukában
Nagybátyám a szó legnemesebb, legegyértelműbb, legcsibészesebb értelmében parasztember. Mellette szó sem lehet lelki életről, hosszas kapcsolati analízisekről, álmatlanul átvergődött éjszakákról










Nem azért, mert nem érdekli.; sokkal inkább azért, mert nem érti. A lányai, fia igyekezett megtéríteni apját, mihaszna sem volt. Ő parasztember. Hiába zokogott a fia egy elmúlt szerelem után, hiába égette el kisebbik lány az udvar közepén volt szerelme szerelmesleveleit…mihaszna. Az atya részéről mihaszna.
Nagybátyám nem csupán nem élt lelki életet, nagybátyám azon ritka emberek egyike, aki nem káromkodott. Egyetlen kifejezés volt azokra , akikre a hétköznapi, civilizáción megedzett emberek mindenféle ordenáré kifejezéseket alkalmaztak , ő helyette csupán annyit mondott: „ Marharépa!” Ennél sértőbbet el sem lehetett volna képzelni. Ez magában foglalt mindent.
Nagybátyámról mindezek kapcsán nincsenek hosszú éjszakába nyúló történetek, róla anekdoták születtek, s születnek talán ma is. Emberek, állatok és ő.
Egyszerűen rendezte be életét, ahol nincs lacafacázás, nincs sallang.
Ha a japánkakast nagynéném számtalanszor elveri, elűzi seprűvel, mert hamis és tartani kell vele a távolságot, nagybátyám egész más síkba teszi a konfliktusos helyzetet. Konkrétan a markába. Mert a japánkakassal egyszer találkozik csupán, hagyja magához közel engedni, egészen a szeméig, mert a kakas úgy látja helyesnek, neki ott éppen jó, a szem közelében. Nagybátyám a markába veszi az ügyet, onnan pedig nagynéném szitkozódása mellett a leveses fazékba.
A ház őrzőivel sincs kivétel. A hamis kutya kezes állattá juhászodik mellette és a locsolócső mellett. Mert a kutya egyszer szeretné elkapni a télen-nyáron csizmaszárban lévő lábat. Csak egyszer. De peches , mert gazdája éppen locsolni megy ki a kutyaól mellé, ott van a kerti csap. S, ha már keze ügyében van a locsolócső, akkor felfrissíti a hálátlan ebet, egészen a kutyaólig beveri az ütközésig megnyitott vízsugárral, s jól meg is szidja: „Marharépa!”. A kutya ezek után minden locsolási ceremóniát gondosan a kutyaólban elhelyezkedve tölt, s esze ágában sincs még egyszer megközelíteni gazdája lába szárát.
Bundi a kivétel, Bundi a hatalmas, feketeszőrű keverék kutya. Bundi háza az eperfa alatt áll. S az eper érik. Faluhelyen, ahol a gazda szorgos parasztember az eper nem csemegének való, az eper pálinkának való. Nagybátyám le is teríti a hatalmas eperfelfogó nylont a kutyaól körül. Bundi kutyának azonban sejtése sincs, hogy a gyümölcs, ami a fáról leseik, s ő naphosszat csemegézi, nos ő nem tudja, hogy ezt nem nézi jó szemmel a gazda. Egy-két napig nincs mit felszedni a nylonról, ekkor nagybátyám odamegy Bundihoz, elé rak egy epret, s csak annyit mond: „ Nem szabad.” A kutya okos, visszaszokik a hússal, maradékkal való táplálkozásra. A gazdival jóban kell lenni.
 
Nagybátyámék egyik szomszédja dolgos, egyszeri ember, mint ők. A másik rigolyás, két vénlegénnyel nyakán maradt öreg házaspár, akik tudatosan szítják a feszültséget a szomszédsággal- egy ideig. Van két hamis kutyájuk, melyeket nem látott még állatorvos, s ha valamilyen oknál fogva kikeverednek az utcára, kint megáll és megdermed az élet. A kutyák azonban nem,csak elől járnak ki, hanem hátul is, a kertek felé. Nagybátyám nem ostoba; előbb szól, hogy nem akarja kint látni a kutyákat sem elől, sem hátul, itt asszonyok, gyerekek vannak. A szomszéd dörmög valamit  fogai között, a helyzet nem változik.
De nagybátyám egyik délután sétál le hátra, a hosszúszárú napraforgók mellé töltést kapálni, s a két kutya nekimegy. Nagybátyám a kapa nyelével sántává, prüszkölővé veri a két állatot. Percek múlva megjelenik a gazda. Ordibál, míg nagybátyám nyugodtan kapál. Nincs értelme hosszasan szót váltani, nincs értelme álláspontot fejtegetni.  Közli, hogy ő szólt, s ha legközelebb elöl, vagy hátul találkozik a két kutyával, már nem a  nyelével rendezi el őket, meg lesz fordítva a kapa. Téma lezárva. A kutyák is; megerősítik a kapu alját, hátul lezárják a kert felé a portát.
Marharépák.
Nagybátyám tisztálkodik, borotválkozik, de fogát vagy fogkrémmel, vagy asztali sóval mossa. Tönkremennek. Nagynéném hosszas unszolására fogsort készíttet. Budapestre jár fel dolgozni, oda szép fogak kellenek. Még az ivás megy is velük, a fogakkal; odafent is csak pálinkát, meg bort iszik. De az evés. Az nem megy. Forgatja az ételt, birkózik a művel a szájában. Naponta többször kiveszi, az íny kisebesedik, mert gazdája nem érti a fogsor kezelését. Hazaérve kivágja az asztalra, de ha útra kel a fővárosba, nagynéném ismét a szájába kényszeríti. Egyszer aztán hazajön. Nagynénémnek csak a nap végén tűnik fel, hogy nincs kicsapva a fogsor az asztal közepére. Vacsoránál nincs megforgatva az étel a szájban, nagybátyám szorgosan küszködik az étellel. Hol a fog?: Nagybátyám szerint jó helyen. De hol? Kukában. Nagynéném nem hisz a fülének, felpattan a vacsoraasztaltól, belenéz a saját kukába. De férje leállítja a szorgos keresést. Nem ebben, a pestiben, a pályaudvarnál. Néném őrjöng, bátyám megtanul nyugodtan, komótosan enni az ínyével.
Nagybátyám szélütést kapott. Nem mondja, hogy marharépa. Beszél helyette nagynéném.
Itt nincsenek hosszú történetek, itt anekdoták vannak, lesznek.            
 
 
Ferencz I Adrienn


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu