Kultur
Appendicitis acuta
Az első kortörténetet én állítottam fel, amely eképpen szólt: mivel túl sokat járkáltam főleg mezítláb és főleg metlakin, ezért felfáztam, vagy szóba jöhet még valamilyen kisebb léptékű nőgyógyászati probléma, ami természetesen a felfázás következménye. Mit volt mit tenni?, felkerekedtem, s elbattyogtam a legközelebbi ügyeletre.
Azért lehetett szó ügyeletről, mert az ominózus alhasi fájdalom szombat délután kezdődött, s azért lehetett szó battyogásról, mert az alhasi fájdalom egyre fokozódott. Battyogtam.
Az ügyeletes orvos meghallgatta a kórismét, aztán, mivel ő rendelkezett is a megfelelő végzettséggel, megvizsgált. Nőgyógyászati vizsgálat, aztán külső hasfal vizsgálat,. De minden tiszta. A nyomkodásra nem fájt semmi. Mehettem haza. Battyoghattam. Otthon mindenesetre, a biztonság kedvéért bevettem egy marék fájdalomcsillapítót. El is mulasztotta a fájdalmat. Egy kicsit.
Attól a bizonyos szombati naptól kezdve érzékeny maradt a jobboldali hasfal. Hol erősebben, hol gyengébben, de érzékeny.
Egy évvel később futásra adtam a fejem. Napi négy kilométernyi futkosásra. Eshetett a hó, vagy jeges eső, lehetett szombat, vagy kedd, én másfél éven át mindennap futottam. Ekkor lépett színre még hevesebben a fájás. Mit tehettem, mit nem? Ismét battyogtam. Ismét nőgyógyászhoz. Ő már talált valamit. Kaptam a gyógyszert, ez majd meggyógyít. A fájdalom nem múlt el egészen, de csillapodott; a futás nem maradhatott abba.
Fél évvel később már nem tudtam battyogni sem, csak lábat húzni, így hát mit tehettem, mit nem? A háziorvoshoz mentem, tegyen velem, amit akar, elő az orvostudománnyal. Belgyógyász szakiránnyal rendelkező orvosom azt mondta, hogy ezt körbe kell járni. Kezemben egy maréknyi beutalóval körbehúzgáltam, magam különféle orvosi kivizsgálásokra.
Kezdtem ismét nőgyógyászaton, húztam a lábam, kaptam a leszidást, mert ismét a betegséget találóhoz mentem vissza. Egyszóval kaptam a leszidást, miért is nem szedtem be a gyógyszereket, most nem lennék ismét itt. Hiába indultam harcba vele, miszerint én beszedtem, ő nem hitte. Kaptam a következő dózist.
Mivel hitetlenségével vérig sértett, áthúztam a lábamat egy másikhoz, akitől lórúgás erősségű gyógyszert kaptam, azzal a kísérővel, ettől egy elefánt is meggyógyul. Az elefánt talán igen, én nem gyógyultam. Enyhült a fájdalom, de ez még mindig csak battyogás lehetett csupán.
Mivel orvosi végzettségem nincs, s a latin szavakból is csak néhányat ismerek, bátran mentem a következő vizsgálatra, ahol riadt tekintetű emberek ültek a váróban. Vidáman és értetlenül csak én ücsörögtem, nem értve, mi ez a csoda nagy riadalom? Az orvos beszólított, s miután feltette a kérdést, tudom-e mire adtam a fejem, a válasz elhangzása után, tisztává vált a riadt arcok sora odakint. Végbéltükrözés.
Az orvos látta a másodperceken belüli változást rajtam, itt nem lesz megtükrözve senki, legfőképpen én nem. Fel az asztalra, lábakat térdben behajlítani, s megkaptam a jelentést jelenlegi állapotomról, mert kemény jobboldalt a hasfal és bár nem fáj nyomásra, szerinte vakbélgyulladás. Tükrözés nincs, tükrözés megúszva.
Battyogtam vissza a háziorvoshoz, nekem vakbélgyulladásom van. Háziorvos döntést hozott, akkor vérvételre van szükség, ne kaszaboljanak össze, ha nem muszáj.
Kaszabolás elkerülendő, battyogtam vérvételre.
Eredmény megjött, a vérképem szép, sőt! mutogatni való., gyulladásnak nincs jele.
Hol is nem voltam még? Lehet, hogy a neurológia kézen fekvőbb lett volna, de engem egy gerincspecialistához küldtek, mert lehet itt gerincprobléma is.
Nem volt. Szép e gerincem, mutogatni kéne. Mármint a felvételt róla, bár a fenti csigolyáknál van egy kis elhajlás, amit az alhasi fájdalom okozhat; ha az elmúlik, ez is elmúlik. Szimpla ok-okozat.
Hol is nem voltam még? Felhívtam az elefántgyógyszeres nőgyógyászt, mi minden esett meg velem azóta, s ő elnavigál egy sebészhez.
A sebész máris vágna. Szép a vérkép, hasam nem fáj, de érezhető ott valami. Ez a vakbél lehet.
Csatázik a háziorvos a sebésszel, hogy az nem lehet. Az ki van zárva. És ez a sebész megszán engem, ad egy gyógyszert. A gyógyszer viszont nem szán meg, engem. Hasi ultrahangon nem látszik semmi a vakbélből, sem a belekből, mert tiszta gáz mindenem. Finoman kérdezi az ultrahangos, távoznak-e belőlem a gázok , s én finoman válaszolom, hogy ezek nem, ezek csak hasi méretet növelnek. Gyógyszer leállítva.
A sebész még elbattyogtat CT-re, de ott sem látszik semmi, annak ellenére sem, hogy a gyógyszert már nem szedem.
A sebész nyugodt, én már kevésbé. Éjszaka sem mindig tudok aludni és ez a battyogás egyre idegesítőbb, ez a hercehurca meg pláne. Ide tényleg neurológia kell. A sebész viszont altatni szeretne, köldökön át belesni a kis gépével, vajon mi okozza a fájdalmat. Este van, álmos vagyok, elegem van és nem akarok altatást. Vegyük ki azt a nyavalyás férget, vegyük ki a féregnyúlványt, vagy vakbelet, vagy mit tudom én mit. Nem kell köldökön át, meg sehogy máshogy, csak vágja. Semmit nem veszítek. Egy féreggel több, vagy kevesebb.
Pár nap múlva altat és vág.
Iszonyatosan  nehezen ébredek fel, talán mert sohasem éltem altatószerrel, talán, mert jó volt végre egy nagyot aludni, de csak megébredek.
A sebésznek igaza lett, appendicitis acuta. Vakbélgyulladás. Két évig húztam, battyogtam vele, mert bár ritka, de a kicsike már négyszer is begyulladt és behegedt.  Most még fáj, de milyen jó, ez is elmúlik.
Örülök, örül az orvos, aki a szinte semmi hálapénz ellenére is bejön hozzám nap mint nap.
Nem úgy Klárikához, akit a műtétet követő napon betolnak mellém. Mindkét lábáról majdnem öklömnyi bütyköt vágnak le. S mivel Klárikát a főorvosok főorvosának főorvosa, azaz a helyi fő-fő műt, a műtét után nem is látja. A bütyök bekötve, kötéscsere nincs. Klárika nem jajong, nem követelőzik, de mivel körülbelül a tízszeresét adta oda orvosának, mint én, s az rá sem hederít. Nos, Klárika elkeseredett egy kicsit. Ezért kénytelen vagyok szólni az én orvosomnak, aki elintézi, amit a másik nem tesz. Naponkénti kötéscserét, kedves, mosolygós ápolószemélyzet által.
 Klárikával összebarátkozunk, amolyan sebet felszaggató barátsággal. Mert Klárika bár nyugdíjas, bár sokat járt lábat megnyomorító cipőben, mely a bütyköt is okozta, azért van humorérzéke.
 És mi nevetünk, röhögünk, zeng tőlünk a szoba, s alkalomadtán a folyosó.
 A téma legfőképpen az, hogy Klárika főz. Klárika kávét főz, méghozzá álmában. Ugyanis a műtétemet, a műtétünket követő este nem alszok, nem azért, mert nem tudnék. Nem. Klárika főzi a régi, rotyogós, plafonra robbanós kávéfőzőben a kávét. Egy éjszak nyolc-kilenc adagot. Klárika rotyogva horkol.
Én cuppogok, csettintek, mert meglökni nem tudom. Túl messze van és amúgy is ott a seb. Klárika pedig horkol, rendületlenül.
Reggel szóvá teszem a kávéfőzést, s ezen a vonalon gurulni kezd a nevetés, rötyögés. Akkorává fokozódik, hogy ki kell mennem nevetéstől sírva az ügyeletes orvoshoz nézze meg, felrepedt-e a kötés.
Nem. De fejezzük be.
Bejön az orvosom, délután. Megkérdezi mi volt, mert nagyon haragszik a másik, a kollégája. Mondom, nem tudtam aludni, álmos vagyok. A válasz egyértelmű:  igyak kávét. Gurul tovább a délelőtti. Az orvos áll, nem érti, de magával sodorja a kacagás. Mindenki nevet. Mire lecsillapodunk, már nagyon fáj. A seb. Megnézi az orvosom. Minden rendben, de tényleg fejezzük be, mert a bütyöknek nem árt a jókedv, móka, vidámság, a hasfalnak viszont igen. Mérsékeljük a következő három napban.
Appendicitis acuta. Megszakadok a röhögéstől.
 
 
Ferencz I. Adrienn


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu