Kultur
Hazajöttem
2012. június 22.Szerző: Porkoláb Anna Lilla
24 év. Felnőttek lettünk.








Sokan ilyenkor már befejeztük az egyetemet, kitanultuk szakmánkat és több mint valószínű, hogy dolgozunk, éljük minden napi életünket.
Sok esetben, egy másik városban egy teljesen más vidéken, vagy éppenséggel ott a messzi távolban! Külföldön.

 
Kisebb szomorúsággal tölti el az embert, amikor messzire kell menni. Messzire az otthon melegétől, távol a kedves várostól gyermekkorunk minden emlékétől.
Éppen hogy átlépjük a felnőttkor határát, beindul bennünk egy motor. Egy motor, ami messzire visz minket, és kalandozásra hív.
18 évesen az ember olyanná válik, mint egy kisebb atomerőmű. Menni, élni, tanulni, bulizni, újat látni! Szinte felrobbanunk attól a sok energiától.
Így teltek egyetemi éveim is.
Majdnem minden hétvégén hazajártam. Éreztem az éles kontrasztot, ami a hegyek és az Alföld síksága jelentett. Mintha még a levegő is más lett volna ott a sík vidéken.
Különös érzés, hogy bármenyire szépek voltak az egyetemi évek, Ózd mindig visszavonzott.
Nem volt ez másképpen mikor az egyetem után úgy döntöttem kitanulok még egy szakmát. Azt hiszem ez volt életem legszebb két éve.
Eger gyönyörű hely, de nem tudja azt a biztonságérzetet adni, amit Ózd.
Naponta ingáztam az iskola városa és szülővárosom között. Ózd kisváros! Gondolhatnánk. Annak ellenére sok a lehetőség.
Imádok kerékpározni, jó társasággal pedig lehetőségem volt egy határ menti kis kerékpár túrához.
Akkor jött az a hatalmas vihar, ami szomorú események sorát hozta magával. Bánréve akkor úgy nézett ki, mintha valami katasztrófa film kezdőképeit látnánk.
Bizony itt történt, a közelben, amikor fél krumpli nagyságú jegek hullottak az égből.
De ezek az évek nem mindig voltak ilyen meghökkentőek és tragikusak. 2010 nyara és az augusztus 19-től 21-éig tartó nagy parádé.
Guinness tanúként részt vehettem a Magma Team által szervezett és végrehajtott Guinness rekord kísérleten. A három napos Ifjúság parki rendezvény hangulatán emelt a kis tűzzsonglőr csapat, akiket a határon túl is jól ismernek már.
Három nap izgalom a forró nyár végében és három annál hűvösebb éjszaka.
Tavaly nyáron is, mikor egyedül kerekeztem be az Ifi parkba gyorsan tovaszaladó képekben szüntelenül felvillantak a három nap eseményei. Az egymást követő programok, együttesek a Guinness rekord, az érzésekbe keretezett emlékek. Szinte láttam, ahogy a Magmás srácok ott tevékenykednek a dühöngőben felállított sátrakban és valamelyikük éppen tüzes botot pörget.
Ám az élet ennek ellenére néha vág egy két furcsa fintort.
Úgy alakult, hogy fel tudtunk költözni a fővárosba, Budapestre.
A külváros sajátos hangulatú, de a belváros… nem nekem való. Képtelen voltam hozzászokni a betontömbök látványához, hogy a legközelebbi hegy sem látszik a földszinti lakásunkból, mert minden honnan nagyon magas falak veszik körül.
Oda soha nem jutott be napfény. Nem láthattam hogyan változik a táj, ahogy lassan beköszönt az ősz és a tél. 
Ha kimentem a városba a szmog a hatalmas zaj az egyhangúság fogadott.
A Népliget vagy az Orczy park sem volt képes pótolni azt a hiányt, amit az otthon nyújtott.
Ám megint csak fordult a sors kereke, és ahogyan párom is megérezte azt, amit én, úgy alakultak a dolgok, mintha a sors szándéka lett volna, hogy hazatérjünk végleg.
Felfoghatatlan gyorsasággal pereg az idő, fel se eszméltem és már idehaza vagyunk.
Egyik nap, Miskolcra kellett utaznom. Csípős volt a január végi, reggeli levegő.
Fél hét a nap még nem kelt fel és ahogy elindultam le a Kerekhegyről, fel a következő hegyre mely mint egy nagy nyelv húzódik le a Brassói hídig, ennek a nyelvnek a tetején, az ózdi kilátónál egy pillanatra megálltam.
Soha olyan felhőket nem láttam egyetlen egy városban se, mint itt.
Sejtelmesen lebegtek az égen a hegyek fölött, amiket a felkelő nap hegy mögött derengő fénye kékes feketére festett.
A kilátóról nézve a város bágyadt és sápadt hajnali fényben úszott, amit megtörtek az utcalámpák sárga fényei. Télen ritkán hallani, hogy a madarak hajnalban énekelnek, de most hallottam. Hallottam, ahogy két pacsirta halkan, de jól halhatóan dalol. 
Sietnem kellett, mert a busz nem várt meg, de abban a pillanatban, amikor a látvány hatására az emlékek megrohantak, a rég elfeledett érzések, ahogy ATB egy ismert zenéje szólt a fülhallgatómban, az iskolai éveimből visszamaradt élmények, amik olyan dezsavű, 
mással össze nem hasonlítható érzést keltettek. Valahogy egyszerre fogalmazták azt meg bennem, hogy nekem ez a város az otthonom. Hogy igazából sohase akartam elmenni innen.
Hogy, mikor kicsiny baráti társaságunkkal elmegyünk a Gömörbe egy korsó sörre, valahogy nem csak engem, mindünket megrohamoznak ugyanezen megfogalmazott érzelmek.
Várjuk a nyarat, azokat a meleg éjszakákat, amikor a tó környékét végig járva vagy a Kerekhegyi hegytetőn egy késő esti szalonnasütés közben jókat beszélgetünk.
Itt nőttem fel és bármikor elmentem, mindig volt hova visszatérnem.
És hosszú idő után, ahogy a fővárosból hazakötöztem, soha át nem élt érzés fogott el.
Haza jöttem!
 
Porkoláb Anna Lilla 

Forrás:harsonaujsag.hu


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu