Kultur
Fehér szoba az út végére
Bűnös vagyok. Két éve elrejtve a titok, amilyen mélyen csak lehet. Amilyen mélyre csak bújni lehet. Verhetem a mellem, hogy az én vétkem, verhetem a másik mellét, mert engedte mindezt, mert kivárta, kivártuk mi lesz a fehér szobában .










Én már akkor tudtam, mikor odakerült. Tudtam, mi kezdődött el, tudtam miként veszi folytatását, tudtam miként lesz vége. Nem voltam jós, sem látnok; csak szerettem azt az embert, amolyan lányka-nagymama módjára összekevert kapcsolatban. Szerettem a hibáit, a sértődöttségét, a fennhéjázását, szerettem a szorgalmát, a dalait, az emlékeit. Mégis bűnössé lettem.
Elpusztítani sokféleképpen lehet egy embert, sokféle időben, sokfélé eszközzel. Legjobban úgy lehet, ha többen állítunk elé egy falat, ha többen mondjuk neki, hogy nem lehet. Nem maradhat. Nem szavakkal kell mondani, a tettek sokkal biztosabbak, a tettek sokkal egyértelmübek. Mi, egynéhányan, sokan követtük az egy akaratát. Nem bátorságból. Gyöngeségből. Mi elhagytunk egy embert, mi megszabadultunk egy élettől, aki feleslegessé vált. Mi, én otthagytam a fehér szobában. Bocsásson meg érte. Én erre szépen megkérem.
Mert ő született hajdanán, s talán még annál is régebben. Beleszületett egy dolgos, módos családba. Ahol volt ló, tyúk, kacsa, liba, nyúl, hatalmas termőföld. S legfőképpen munka volt, dolog volt rengeteg, egész napot betöltő. Az ő keze soha nem állt meg, mindig megtalálta a tennivalót, mindig hasznossá tette magát. Ezt látta. Ehhez szokott.
Rátalált a férfi, akit elszólított, s kis híján elszakított a háború. A férfi magas volt, afféle egyenes ember, afféle egyenes jellemű, afféle család, gyermek, munka centrikus, afféle szerelmes, szeretnivaló ember. Szerette a feleségét,s egy szem lányát, szerette mindhalálig. A lány is szerette, főként az apját. Annak halála után jelentette be anyjának, hogy válik, elhagyja férjét, két gyermeke apját. Az egyedül maradt, az özvegy anya előbb megijedt, aztán támasszá vált. Ez is egy munka , egy szem lányát segíteni. Az egy szem lány eltűnt, a két fiú, a két unoka maradt. A két unoka hozzá járt haza, az özvegy mamához, aki főzött, mosott, etetett, mert ezek is az övéi, ezeket is szeretni kell, amolyan tiszta nagyanyai szeretettel. Főleg a nagyobbikat, az első unokát. Aztán a lány fel.-felbukkant egyik-másik városból, a magára hagyott férje is fel-felbukkant, de támasz mégiscsak a mama maradt. A fiúk támasza.
A lány aztán férjhez ment, újra, új élet, új házasság. A mama pedig beteg lett, ízületet támadó beteg. Lassan, komótosan felörlő betegséggel találkozott össze. A lány magához hívta. Hagyjon ott mindent, égesse fel maga mögött. Hagyjon ott mindent, adjon ide mindent. Ő megtette. Égetett, hagyott, adott, mindent. A mama azt hitte, az utolsó pillanatig azt hitte, hogy a lánya szereti őt. Azt hitte, mert ő szeretett, azt hitte ő is szeretve van. Nem volt.
A mamának elég volt annyi, hogy parancsolgasson a lánya életében, elég volt annyi, hogy első unokáját rajongva szeresse, a másodikat csak szeresse. Neki ennyi lett a világ. A betegség viszont haladt előre, szépen, lassan, ízületet felörlősen. Mama ágyba feküdt Odafektette betegsége.. Nem mozgatták, ágyhoz vitték a reggelit, az ebédet, ágyhoz került a beszélgetés, ágyhoz került a figyelem, a kapcsolatok, minden. Mama magányos lett.Társai a könyvek, s az elhasznált ruhákból készített rongyszőnyegek lettek. A rongyszőnyegek, melyekkel elhalmozta az összes lakást, a közeliek, távoliak otthonát.
Mama találékony volt, a szeretetlen állapot találékonnyá tette. Jajongott, mert egyedül volt, jajongott, mert fájt a lába, jajongott, mert hideg van és meleg, …jajongott, mert magányos volt. A lánya pedig morcossá, hideggé, türelmetlenné vált. Mama ezt nem vette észre.
Szerettem mellette ülni, hallgatni a régi történeteket, szerettem hallgatni, ahogy énekel, ahogy nevet, s hallgattam, ha összevesztünk, hallgattam mindaddig, míg nem jött el a békülés ideje.
Nem látta, hogy teher, nem látta, hogy nem úgy szeret, ahogy a lányának az kell. Nem látta, hogy sok mindennek gátja az ő betegsége. Írta verseit, írta naplóját.
Nem látta, hogy ha rábólint a szobájából kilépésre, oda már nem jön vissza. Nem látta.
Bekerült egy állami otthonba. Bekerült a hajdanvolt lovakon lovagló, naphosszat dolgozó, könyveket faló, mindent feladó, égető odaadó lány az otthonba. Nézte a nylonfüggönyt egész nap, mert ott lett helye, odafért az ágya. Bevittek neki egy tv-t, egy fekete-fehér hullámos képút. A hullám kikerült belőle, mert én felháborodtam ezen. Mert én az első látogatáskor rájöttem, mi kezdődött el.
Betegszobába került. Még akkor sem hitte el, hogy innen nem jön el, innen nem akarják őt hazavinni. Igyekezett hívni a lányát, hívta a fájdalmával, hívta az étvágytalanságával, a nem enni akarásával. A lány jött, etette, megetetette az anyját.
.Fájtak a tagjai, alig bírt mozogni. Tv nem volt, csak valami rádió, valami hang. Telefont elvette tőle a lánya, mert sokat telefonált.
Bement hozzá az első, a rajongásig szeretett unokája is;  megpróbált még kapaszkodni, kapaszkodni a szeretetébe vigye ki innen. Nem hitte el, hogy nem.
A második unokának könyörögtem, kérleltem, veszekedtem, tegyen valamit. Nem tudott, nem mert. Mama és lánya; nekik kell merni.
A fehérfalú szobában egyedül volt, egy ideig. Aztán beköltöztek oda árnyképei, sárkány, kígyó, emberi arcok. Egyedül volt azokkal a lényekkel. Ki tudja hol járt már akkor?
Ez úgy történt, hogy nem szólhattam bele. Ez úgy történt, hogy tehetetlenné tettek. Tehetetlenné tettek mások döntései, mások érzései.
Én sem hittem el, mi történik.
Az én családomban ilyen nem történhetett volna meg. Az én családomban becsülték, magukhoz vették az öreget. Veszekedtek vele, eltűrték rigolyáit; de este homlokon csókolták jó éjszakát kívánva. Az én öregeimet szerették. Az én öregeimet szeretjük.
Nem jött ki a fehér szobából, ő már nem, csak a teste.
Hamvasztást kért, mert nem akarta, az ő testét férgek rágják.
Álltunk sírja mellett, mint megannyi fal; amin ő nem jutott keresztül. Kevés volt, ahogy, amint szeretett. Valakinek kevés volt.
Egyedül ment el abból a fehér szobából. Egyedül az, aki felégetett, otthagyott, odaadott mindent.
 Kérem, bocsássa ezt meg nekem, nekünk.
 
Petőfi Sándor: 

FA LESZEK, HA...

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy...
Csak hogy lényink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom

 
Ferencz I. Adrienn
 


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu