Kultur
Sir James Paul McCartney 70 éves
Hétfő, 2012. június 18. 11:22 168 Óra Online írása
Boldog szülinapot, pudingarcú!


Ötven éve ismerte meg a világ a nevét, balkezes gitárjátékát, különleges, átható hangját, akárcsak furcsa, kicsit lefelé álló szemeit, és – ahogyan angol hívei mondják – kisfiús “pudingarcát”. Sir James Paul McCartney négy évtized alatt nem sokat változott külsejében, de közben a Beatlesszel és saját jogán is átírta a XX. század második felének zenetörténetét. A Beatles alapító tagja, zeneszerzője, korunk legnagyobb dalköltője, akinek muzsikája egyszerre dögös, romantikus és játékos, ma, június 18-án tölti be 70. életévét.
 





 
Mi újat lehet még elmondani “Maccáról”, aki 17 éve már a brit “főrendekhez” is tartozik? Hogy ő a világ leggazdagabb rockzenésze, akinek szinte minden másodpercben felhangzik egy dala valahol a világon? Hogy munkásságát Schubertéhez hasonlítják a zenetörténészek? Hogy miközben csodálatos dallamokkal ajándékozta meg a világot – a Yesterday-től a Let It Be-ig, az And I Love Hertől a Hey Jude-ig, a Band on The Runtól a Tug of Warig. Maybe I’m Amazedtől a Mull Of Kintyre-ig (amelyből skót himnusz lett) – és oratóriumot komponált szülővárosának, Liverpoolnak, állítólag azóta sem tanult meg kottát olvasni? Hogy mekkora szemfényvesztés volt a sajtó részéről 43 évvel ezelőtt bedobott halálhíre, akárcsak az állandó szembeállítása nem kevésbé zseniális muzsikustársával, John Lennonnal, akivel való egészséges (no jó, néha egészségtelen) rivalizálásából a Beatles legütősebb dalai születtek? Hogy a rock ellenére örökre menthetetlenül kispolgár maradt, aki a Beatles-tagok közül egyedül élt rendezett magánéletet, és első feleségétől, alkotó- és üzlettársától, Linda Eastmantől csak az asszony halála választotta el? (Azóta egyszer már elvált, majd újra nősült…)
 
Guardian
  
Említhetnénk róla híres sztorikat. Például azt, hogy annak idején barátnői állandó életveszélyben voltak az őrült rajongók miatt, de hogy a sztárfotós Linda először Lennont akarta “megkaparintani”, mégis Paulba szeretett bele. Azt, hogy ő találta ki a Beatles-tagok nevezetes “fejrázását” a koncerteken. Azt, hogy ő szorgalmazta a legjobban, hogy a gombafejűek leálljanak a kizsigerelő turnézásokkal, hogy a visszatérés ötlete miatt veszett össze Johnnal, de aztán ő sem bírta öt évnél tovább színpad nélkül. Azt, hogy akkor lett egész családjával elkötelezett vegetárius, amikor skóciai birtokán húsebéd közben meglátott a közeli mezőn egy kis bárányt ugrándozni? Vagy azt, hogy 1977-ben Japánban a vámosok kiszúrták a gitárja hangszedőjébe rejtett marihuánát és emiatt 10 napig ült a hűvösön, majd kitiltották a szigetországból. De azt se felejtsük el, hogy évtizedek óta ott van minden nagyobb jótékonysági koncerten – 1979 decemberében ő maga szervezte meg a Pol Pot-rezsim rémtetteitől szenvedő kambodzsai nép megsegítését célzó koncertet, 1985-ben fellépett a Live Aiden, majd 20 évvel később a Live 8 londoni buliján is, kiállt a tibeti és mianmari polgárjogi harcosokért, és részt vett a délszláv háborúk utáni aknátlanítási kezdeményezések propagálásában - és zeneiskolák egész sorát támogatja.

HIRDETÉS:

 
Sir James Paul McCartney ma is ugyanolyan aktív, mint 50 évvel ezelőtt, rendszeresen koncertezik, az idén februárban pop-klasszikusok feldolgozásából adott ki lemezt Kisses On The Bottom címmel. Ott volt II. Erzsébet királynő gyémántjubileumi koncertjén – kár, hogy nem játszotta el az Abbey Road „utószavát”, a Her Majesty’s A Pretty Nice Girlt – és a londoni olimpia gálaestjén is gitárt ragad. Neki már nincs szüksége slágerlistákra, bizonyításra, és elképzelhetetlen, hogy egyszer végleg elhagyja ihlete. Egy ideje már festőként is szerepel, sőt, verseskötete is megjelent. Egyetemes intézmény, aki nem akar önmaga emlékműve lenni.
 
 
E sorok írója egy közel 40 éves emléket őriz magában. 1972. augusztus 4-én a helsinki Messuhalliban – ott, ahol 20 évvel korábban Papp László második olimpiai aranyát nyerte – lépett fel Paul McCartney és a Wings. Ez volt az egyik 16. születésnapi ajándékom (a másik a Jethro Tull Thick As A Brick-je volt….), amit szüleim egy kicsit aggódva adtak át, mert akkoriban a John kontra Paul vitában Lennon oldalán álltam. (Emberileg ma is ő áll közelebb hozzám, de ez egy másik történet…) Persze nem sértődtem meg, sőt – apai kísérettel – tanúja lehettem a balkezes Gombafejű nagyszerű, izgalmas bulijának, amelyen rock and rollt, bluest és sok remek dalt nyomott (Beatlest nem), és tisztán emlékszem meglehetősen gyűrött arcú, de annál jobban pengető gitárosára, Henry McCullogh-ra is. Még a halvérű, ám a jó zenét cefetül értő finneket is lázba tudta hozni. Az este során a politikus Give Ireland Back To The Irish és a romantikus My Love ragadott meg a legjobban, de ráadásként Blue Moon of Kentucky sem volt kutya…A koncertjegyet, a turnéfüzetet azóta is nagy becsben tartom, az abban az évben kiadott album, a Red Rose Speedway tasakjában a helye. (Egy magyar szakértő az említett LP-t a legrosszabbak között tartja nyilván, éppen most hallgatom, és ellenvéleményt jelentek be…)
 
Amikor 1972 őszén visszatértem az iskolába, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor gimnáziumba, a „legkedvesebb nyári élményem” című év eleji magyar dolgozatként megírtam életem első koncerttudósítását. Valószínűleg ez is volt az egyik oka, hogy 2003-ban nem mentem el Macca budapesti koncertjére….

Forrás:1668ora.hu



 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu